Rubicsek Máté: A fotelcsata

Kedvetlenül vánszorogtam a kihalt folyosón, próbáltam minél később visszaérni az irodába. Az egyórás logisztikai meeting teljesen kimerített. Eddig csak értelmetlen vásárlói kérdésekre válaszoltam, de ezentúl a csomagok kiküldése is a feladatkörömhöz tartozott. Persze a fizetésen nem emeltek. Napról napra jobban utáltam a munkámat.
Már láttam az iroda piszkosfehér ajtaját, amikor a mellette lógó, rajzszögekkel szétszurkált parafatáblán észrevettem egy lapot. Két középkorú férfi vigyorgott rajta, koktéllal a kezükben, a háttérben hullámzó tenger. ,,Köszönjük a kemény munkátokat, szeretünk titeket!” A szeretünk szó félkövérrel, piros betűkkel tündökölt a frissen nyomtatott papíron. Nem hagyhattam annyiban! Körülnéztem, hogy nem figyel-e senki, aztán megfordítottam a lapot. Minden a feje tetejére állt.
Leültem a gép elé, és olvasgatni kezdtem a cég weboldalát, már majdnem kívülről tudtam az Általános Szerződési Feltételeket. Hirtelen megcsörrent a telefon. Körbenéztem, hátha valamelyik kollégám felveszi, de úgy tettek, mintha nem hallanák. A negyedik csörgésnél megadóan rákattintottam a fogadás opcióra.
– Üdvözlöm, miben segíthetek? – kérdeztem tettetett kedvességgel.
– Jóóó napot kívánok, Hegedűsné vagyok! – szólt bele egy nyugdíjas nő bántóan vidám hangja. – Szép napunk van, nem igaz?
Behunytam a szemem. Bárhol másutt szívesebben lettem volna, mint itt, nagy nehezen megeresztettem egy ühüm-öt.
– Itt hét ágra süt a nap – folytatta. – Megmetszettem a rózsáimat, megfőztem a pörköltet, és mindjárt alszom egy kicsit. Most jön az a bizonyos de, amiért hívtam magukat, az az átkozott macska, a Fánika, szétkarmolta a fotelem, nincs hová leülnöm. Szeretnék egy másikat vásárolni.
Néhány másodpercig éreztem anyám pörköltjének illatát. A hús és a tészta gőzölgött a tányéron, tejföllel és egy kis Erős Pistával verhetetlen volt! A hangokból ítélve a néni jeget tett egy pohárba, és töltött valamit.
– Halló, hall engem? – kérdezte számonkérően.
Összerezzentem.
– Persze, itt vagyok! – feleltem zavartan, miközben a pörkölt illata szélsebesen elillant. – Milyen fotelt szeretne?
– Milyet ajánlana? – recsegte a vonal túlfelén. – Maga bizonyára jobban ismeri a választékot, mint én!
Becsapós kérdés, csak rossz válasz létezik, gondoltam. Megnyitottam a fotelek kategóriát a honlapon, és megpróbáltam kitalálni, melyik tetszene neki. Néhány másodperc után feladtam. Ő is meg tudná nézni! – dühöngtem. – Nem igaz, hogy mindenkinek mindent a szájába kell rágni! Vén szatyor!
– Ez nem egyszerű kérdés! – kezdtem tettetett komolysággal – Mihez szeretné használni?
– Olvasáshoz – mondta gondolkodás nélkül, és mohón inni kezdett, a hosszú gluggyszerű hang alapján egy vödör méretű pohárból.
Úgy kapaszkodtam bele a lehetőségbe, mint a tó vízében kétségbeesetten vergődő bogár a nád lelógó levelébe.
– Milyen könyveket szeret olvasni? – a hangom segítőkész volt, leheletnyi gúnnyal.
– Látom, érti a munkáját, fiatalember! – mondta elégedetten a néni. – Elsősorban klasszikus szépirodalmat! Nekem ezek a mai könyvek túl kommerszek. Bezzeg a régiek, azok tudtak valamit!
Elismerően csettintett, ezzel felrakta az I-re a pontot.
– Dosztojevszkij Félkegyelműje lenne az első könyv, amit az új fotelemben elolvasnék, miután befejeztem a Fecsegő csecsebecséket. Erről hallott már? Á, biztos nem, a hangja alapján maga túl fiatal!
Még mondott valamit, de már nem hallottam. Lenémítottam a mikrofont, és felnevettem. Néhányan meglepetten néztek rám, a néni közben újra töltött.
– Akkor magának a Zenit fekete-fehér fotelünket ajánlom – mondtam immár vidámabb hangon. – Lábtartó sajnos nem jár hozzá, azt külön tudja megvenni.
– Nincs rá szükségem! – vágta rá magabiztosan. – A férjemtől megörököltem a bordó puffját. Ehhez tartozott egy ótvar fotel is, a lókötő állandóan abban tévézett. Miután meghalt, az volt az első, hogy kidobtam – fejezte be büszkén.
Ismét felhangzott a férfiakat megszégyenítő gluggy, alig vártam, hogy befejezze.
– Szeretné megrendelni a fotelt? – nyugodtan kérdeztem, de legbelül egy sasnak éreztem magam, aki lecsap a szántóföldön ugrándozó nyuszira.
– Mindig is egy szószátyár ember volt! – dohogott a néni. – Kidumálta magát mindenhonnan! Ilyet még…
Tovább beszélt, de nem érdekelt. Ilyen lehetőség egyszer adódik az életben, ki kellett használnom.
– Mint Lebegyev – szóltam közbe kihívóan –, amikor elvesztette a négyszáz rubeljét?
Csend lett a vonal végén, a néninek valószínűleg fennakadt a szeme.
– Maga meg miről beszél? – kérdezte meglepetten.
Elégedett vigyor terjedt szét az arcomon, leállítottam a hívásfelvételt.
– Ha majd elolvassa a Félkegyelműt, rájön – suttogtam diadalittasan a kagylóba. – Azt már bizonyára tudja, hogy mit csinált Kongóban a varázsgyűrű!
– Maga csőbe húzott engem, fiatalember! – nevetett szégyenlősen a néni. – Bevallom, ezt nem vártam öntől.
– Meg akarja rendelni a fotelt? – kérdeztem tárgyilagos hangon, de közben a szívem izgatottan dobogott.
Hosszú másodpercekig csak hangos szuszogást hallottam, végül megadta magát.
– Rendben, győzött! Mennyibe kerül?
Bevallom, már nem érdekelt, hogy megveszi-e. Megleptem, nekem ennyi bőven elég volt. Úgy tekintettem Hegedűsnére, mint egy megunt játékra, amitől az ember szeretne minél hamarabb megszabadulni.

– Száznegyvenezer forintba, a szállítás benne van az árban – mondtam rezzenéstelen arccal.
– Hogy micsoda?! – csattant fel ingerülten, és rácsapott valami keményre, valószínűleg az asztalra. – Azt a mindenit neki!
Nem tudom, mit ivott, de megtette a hatását. Válogatott szitkokat zúdított rám és a cégre, nem hagyhattam annyiban. Ismét komolyan vettem, amikor éppen levegő után kapkodott, ellentámadást indítottam.
– Pedig a Félkegyelműt ilyen fotelben a legjobb olvasni. Higgye el, én már csak tudom!
– Mit képzel magáról… – háborgott tovább a néni.
Hiába volt nagyon mérges, alig tudtam visszatartani a nevetést.
– Amikor Nasztaszja Filippovna találkozik Miskin Herceggel – hadartam. – Akkor két véglet áll egymással szemben, illik hozzá a fehér és a fekete…
– Elég volt! – üvöltötte a néni, és úgy vágta rám a vezetékes kagylóját, hogy percekig csengett a fülem.
Dolgozott bennem az adrenalin. Vigyorogva mentem ki az ebédlőbe málnateáért, szerencsére valaki nemrég forralt vizet. Égette a számat, de nem érdekelt, majdnem a felét megittam. Éreztem, ahogy a meeting utáni feszültség szép lassan szertefoszlik. Átadtam a néninek. Letettem a bögrét, és elégedetten hátradőltem a székben.
Néhány nappal később, amikor a címzéseket ellenőriztem, megláttam Hegedűsné nevét. Egy Zenit fotelt rendelt.
(Fotó: Christopher Machicoane-Hurtaud, kép forrása: Unsplash)