Az összehajló domboldalak közötti horgas emelkedve kanyarodik a templom felé. A dombtetőn álló épület sárga vakolatát fényesre színezi a lebukó nap. Etel homlokáról apró izzadsággyöngyök pörögnek a szemébe, ezeken át boldogan fedezi fel János nyurga alakját. A fiú riadtan tekinget a feléje kaptató karcsú lány felé. Etel mély levegőt vesz, hogy a kapaszkodást nagyobb ütemre váltsa, de közben a saját illatába aggodalmasan belekortyol. Megnyugodva szaporázza lépteit. Az erőlködés nem szagossá, hanem még illatosabbá teszi bőrének fiatal kipárolgását. Az otthonába igyekszik, a templom melletti tágas, üvegverandás lelkészlakba. János a tanítói lakás kapujában áll. A lelkész lánya és a tanító fia szomszédok. És szerelmesek. Egymás mellett nőttek fel, húszas éveik elején járnak és amióta eszüket tudják, egymáshoz tartoznak. Átvészelték azt a négy évet, amíg János a távoli nagyvárosban jogot hallgatott, Etel pedig a messzi Kőszeg bentlakásos iskolájában úrilánynak tanult. Érzéseiket magukba rejtik, nincs szükségük a gyakran félreértést szülő szavakra. Ez így volt idáig. Most Etel a vasútállomásról tart haza, ahova elkísérte kollégiumi barátnője bátyját. A fiú tegnap lánykérőbe érkezett hozzájuk. Etel őszintén meglepődött a tehetséges, szórakoztató fiú jövetelén, és elámult a lánykérésen. Szerelmet ugyan nem érzett iránta, de kedvelte őt. A líceumi évek szüneteiben sokat vendégeskedett a barátnője és a fiú családjánál. Együtt fedezték fel a Kőszegi-hegységet, bevették Írottkő kilátóját, nevettek és vártak. Etel arra, hogy az évi kétszeri hazautazáskor újra láthassa Jánost. Most, hogy végleg hazatért, úgy érezte, életének egy korszaka lezárult és a meddő várakozás is véget ért. Nem akart már mást, csak Jánossal lenni, tervezni, élni. János azonban semmi jelét nem adta annak, hogyan képzeli el a közös jövőt. Úgy folytatták napjaikat, ahogyan négy évvel ezelőtt félbehagyták. Etel a parókián segédkezett, a jogvégzett, állás nélküli János pedig valami csodában bízott. Úgy gondolta, csoda kell ahhoz, hogy az egész világot sújtó gazdasági válság után munkához jusson. Az esték hol a tanítóéknál, hol a lelkészlakban teltek kártyázással, zenéléssel, kicsit szomorú boldogságban. Ezt kavarta fel a lánykérés. A jóképű, idegen fiú jöttéről János édesanyja értesült elsőként, és Etel anyjától kifürkészte a vendég szándékát is. Nyomban riasztotta a fiát, aki a hírtől kétségbeesett. A saját helyzete változatlan, de Etel iránti szerelme még ennél is állandóbb. Ez a gyötrő érzés űzte ki a kapu elé. Látnia kell Etelt, de fél, hogy ez most nem lesz elég. Szólni is kéne vele.
Etel odaér, apró termete a sudár fiú számára betölti a láthatárt. János pillantása megakad a templomfal színétől mézsárgán villanó fülbevalókon. Ez a tiszta ragyogás megnyugtatja. Aztán Etel szeméből kiolvassa az idegen fiú kérdésére adott nemet és az ő ki nem mondott kérdésére adott igent. – Akkor ma nálatok? – Etel bólint. Mindent megbeszéltek.
Este Etel fehér blúzt ölt. Egyetlen dísze az apró, vízkék üveg berakásos fülbevaló. Tüzesen táncol rajtuk az ebédlőasztal közepén álló lámpa fénye.
A kártyaparti után János apja megkéri fia számára a lány kezét. Ebbe a csendes derűbe robban bele Etel apjának szokatlanul rideg hangú kérdése: – Aztán mire, János fiam? Miből tartod el? A várakozásból?
Nincs válasz.
A levegőbe dermedt kérdést követő napok János nélkül telnek, akiről Etel csak annyit tud, hogy elutazott a fővárosba. Innen úgy tért vissza, mint a mesebeli királylány; hozott is, meg nem is. Ahhoz eleget, hogy Etel apja értékelje János erőfeszítését, aki fizetés nélküli hivatalt szerzett a fővárosban.
Kettejük csendes esküvője a külvilág számára mindent elrejtett abból a mély szerelemből és elszánt akarásból, amivel nekifeszültek a közös jövőnek. Rokonoknál kaptak szállást. Nem képzelegtek, nem álmodoztak, egymásnak a teljesség voltak. Pontosan érezték, hogy János katonai behívója az egyetlen dolgot veszi el tőlük, ami fontos. Etel eleinte idegennek érezte János leveleit, amibe a fiú belezsúfolta a sok éven át szavakkal ki nem mondott érzelmeit. Lassan ő is eltanulta, hogyan kell kiírni magából az érzéseit. Jánostól aztán nem érkezett levél. Helyette egy hivatalos értesítés jött arról, hogy eltűnt a Don-kanyarban. Etel madárszerű ujjai remegtek, amikor kikapcsolta és öklébe zárta fülének tompa fényű ékszerét.
A remény és várakozás évei a lelkészlakban teltek. Csak a horgas meredek lejtőjét, fullasztó emelkedőjét járva oldódott néha benne a szorongató várakozás.
Etel kapaszkodik a horgason, kifulladva cipeli hazafelé a nehéz batyut. Tej, kenyér, tojás, a háború utáni ínséges idők kincsei. Homlokáról apró izzadsággyöngyök pörögnek a szemébe. Ezek a gyöngyök most feloldódnak a könnyeiben. A felé rohanó nyurga, vézna alakot a gyöngyök és könnyek fénytörései megsokszorozzák. De Etel tudja, hogy aki megjött, az egyetlen.
Etel fülében aznap éjjel az apró ékszerek ismét felragyogtak.
(Maria Tyutina fotója a Pexels oldaláról)