Beverly
A motorok szimfóniája mindegyik repülőtéren különleges koncertet szólaltat meg. A texasi Austin páratelt levegője öblössé torzítja a felszálló gépek süvítő akkordjait és elnyújtva teríti a hangárokra a landoló gépek rekviemjét. Kisbőröndöm sikkesen szökdécsel mögöttem, a zörgő kerekek a gépek monoton zajával és körömcipőm sarkának kopogásával bágyasztó hangzavarrá olvadnak össze. Kacér mosollyal nyugtázom, képtelen vagyok olyannyira megöregedni, hogy egy repülőtéren ne tapadjanak rám a kétértelmű tekintetek. A várakozó férfiak felpillantanak mobiltelefonjuk képernyőjéről. Orron pöccinti őket a háromdimenziós valóság. Ajkuk megnyílik. Egy pillanatra kidugják fejüket a virtuális világ mátrixának rácsain. Arcukra pírt rajzolnak a duzzadó hajszálerek. Szemeik nedvesen csillognak. Testbeszédük és mimikájuk felrobbantja konformizmusuk masszív csarnokát. Kiesnek szerepükből, a következő pillanatban egy-egy suta, öntudatlan mozdulattal elárulják magukat. Kiesik fülhallgatójuk, a földön landol telefonjuk, orrukba túrnak, vagy a feneküket vakarják. A házasok kálváriája itt nem ér véget, a feleségek tekintete azt sziszegi – Minek lesed ezt a vén picsát? – mire a férjek riadtan, szó nélkül dugják vissza fejüket a párjuk ridiküljéhez láncolt nyakörvbe.
– Franciás a tartásod – hebegte nekem, a tanyasi lánynak a pattanásokkal pöttyözött arcú srác, aki elvette szüzességemet apja rozoga pickupjának repedezett műbőrülésén. Akkor még nem tudtam, hogy a franciás valójában kurvásat jelent. A rádióból a Mashed Potato Time szólt a Dee Dee Sharptól. Valami előző életből hozhattam át ezt a tartást. Anyám egy texasi, vidéki trampli volt, tőle biztosan nem leshettem el. Steaket zabált, sört vedelt, és egyszerű volt, mint az amishok ekhós szekere. Apám volt a kocsis azon a szekéren. Nem tudom, az ő jelentéktelensége vagy savanyúsága volt-e kártékonyabb hatással lelki fejlődésemre. Egy tanulmányi kiránduláson az Art Institute Chicagóban dermedten álltam Grant Wood Amerikai gótika című képe előtt. Mintha a szüleim álltak voltak modellt összeszorított szájjal, feszes vigyázzállásban. Apám kezében egy háromágú vasvilla. Úgy tűnt, mintha ötévesen én is ott feszengtem volna előttük, összepréselt szájjal a villa nyelébe kapaszkodva, csak a festő lusta volt engem is odapingálni. Trágyaszag.
Gyerekkoromban lapajnak, colosnak, hosszúpuskának csúfoltak. Olyan langaléta voltam, hogy még pomponlánynak sem válogattak be. – Vállalhatatlanul magas, rontja az összképet – üzente anyámnak tornatanárunk. Ő csupán a helyi kosárlabdacsapatban tartott rám igényt. Testi adottságomra kénytelen vagyok úgy tekinteni, mint a sors fintorára. Az egyetem alatt döbbentem rá, hogy ez a fogyatékosság a férjvadászatban is súlyos hendikep. Lapos talpú cipőkben, zsákruhákban, összegörnyedve járkáltam Texas legolcsóbb kampuszán, a Midland Universityn. Faltam és imádtam a férfiakat és a könyveket. Irodalmat szerettem volna hallgatni, de végül csak egy edzői szakot végeztem el, anélkül, hogy akár egyetlen pasival is túljutottam volna a néhány kiadós kufircolással spékelt ismerkedésen valamelyikünk koleszszobájában. Vagy a sportcsarnok öltözőjében. Vagy a srác kocsijában. Vagy kint a Stephenson-tavon csónakázva egy ladik fenekén. Úgy érkeztek meg a pasasok az életembe, mint a szobafestő-mázolók, akik házunkat szokták kifesteni. Felmásztak rám, mint egy létrára, lemásztak rólam, majd felszívódtak.
A Fort Lauderdale-i gépre várunk. Mindig van legalább egy pasi, aki tüntetőleg nem akar észrevenni. Leülök vele szemben, de az ócska műanyag szék nyikorgására sem figyel fel. Magasabb, mint én, ápolt, korombeli, az erek térképet rajzolnak kopasz koponyáján. Ismerős Mickey egér füle van. Kuncogok. Komor képpel olvas egy könyvet és csücsörít hozzá, ettől szimpatikus lesz. Próbálom kisilabizálni könyve címét. Patrick Modiano: La Petite Bijou. Atyaég, eredeti franciául olvassa a kedvenc európai írómat! Beleestem. Szuggerálom, fixírozom kicsit, de nem reagál.
– Lassíts, Beverly! – utasítom rendre magamat. – Hetvenkét év ráncai rajzolnak évgyűrűket a nyakadon az aprómintás mustársárga selyemsál takarásában. Szemed vizenyős békanyál a füstös smink mögött. Homokszín műhaj-zuhatagod alatt sziklás fejbőrödbe kapaszkodva csomókban tenyészik az ősz moha. Tépett Philipp Plein farmerod és pólód alatt száraz kórókként zörögnek csontjaid. Hüvelyed száraz, mint szülővárosod, Fort Stockton határában a Chihuahuan-sivatag. Gyógyszeres szelencédben tarkabarka bogyók hadserege, neszesszeredben vénségedet elrejteni kész krémek, pakolások, balzsamok, szépítőszerek lapulnak. – Idáig jutok, amikor beszálláshoz szólítanak, a tömegben szem elől veszítem Mickeyt.
A magas lány, aki imád baszni, így emlegettek mindenütt a férfiak. Az egyetem után az iskolákban és a sportklubokban is, ahol edzősködtem. Az utcákban, ahol laktam. Később a Névtelen Alkoholisták Klubjában. Még később a jógacsoportban. Ezt nehezen értettem, mivel oda csak nők jártak. Ezzel el is lőttem minden puskaporomat. Lehettem okostojás, empatikus, szarkasztikus, kihívó, vagy közönséges, azt már nem vették észre az ipsék. Próbáltam még érdekfeszítőbbnek látszani, és a legagyatlanabb történetekkel megkísérelni magamhoz láncolni őket. Kezdetben idegen szülőföldet, idegen szülőket lódítottam. Renóhoz közel, a Tahoe-tó parjtán fekszik a kies Carson City. Ideálisnak tűnt. Apámat a helyi múzeum igazgatójának, anyámat ingatlanügynöknek hazudtam. De származtam Kansas Cityből, New Yorkból és a maine-i Augustából is. Kitalált zsidó nagyapám Hitler elől, Bajorországból vándorolt az Államokba, farmerként zugfestő volt. Évtizedekig pingálta képeit fészerében tyúkok, barmok és lovak között. Csupán halála után kerültek napvilágra és a neves galériákba festményei. Családunk ezzel alapozta meg gazdagságát. Hazudtam magamat ötvösnek, péknek, hobónak és veteránnak. Csavaros és izgalmas történeteket kreáltam rokonokról, iskolatársakról, barátokról, hogy fenntartsam aktuális partnereim figyelmét. Mindhiába. Vénlány maradtam, ennek minden kényelmes járulékával együtt. Lakásomban nincs férfiszag, önfeledten cigizhetek reggel az ágyban, és nem kell a garázsban horgászfelszereléseket kerülgetnem.
A gépben kényelmesen elhelyezkedek az ablak mellett. Az atlantai reptér forró betonján sürögnek-forognak a zömmel fekete rakodómunkások. Eszembe juttatják fekete szeretőimet. Mellettük volt a legnyilvánvalóbb, hogy életem tulajdonképpen orgazmusok végtelen sorozata, ahol a testi örömök közötti szüneteket intellektuális módon próbálom kitölteni. A pedáns és fess Mickey Mouse a pakoló utasokat kerülgetve közeleg a folyosón. Puff, mellém szól a jegye. Tizennégy karátos mosollyal, elnézést kérve pillant rám. Gyors fejszámolást végzek, hány dollár lehet a szájában, majd úgy nézek rá vissza, mint Jane Austin Emmája Mr. Knightley-re. – Helló – dalolja utánozhatatlan texasi akcentussal. Könnyed csevegésbe kezdünk. Hihetetlen, de Mickey az igazi neve. Önkéntelenül az ölébe pislantok, nincs-e egérfarka. Ám a kezén megakadok és megáll bennem az ütő. Bal kezének kisujján, a pecsétgyűrűn egy ötágú arany csillagban nyitott könyv fénylik. A Midland University gyűrűje. Akkor bevillan. – A srác vagy a csónakból! – lövöm mellbe. Megszeppenve néz rám, mint maszturbáláson kapott tinédzser. – Úristen, Beverly, ezer éve! – hebegi, de már sandán mosolyog a barnító krém alatt.
Tudom, most valami ütőssel kell indítanom! – Az egyetem után Washington DC-be vitt az első férjem, Ethan. Fiatal és sikeres jogász volt a demokratáknál. Carter alatt bent volt a Fehér Házban, rengeteget partiztunk – tolom arcába egy szuszra a sztorimat. – Meguntam, tudod, hogy van ez. Kertvárosi magány, két lánygyerek. Muszáj volt kitörnöm – keltek benne némi szánalmat. – Fájt a gerincem, és a kiropraktőröm, Jeremiás keze fantasztikus volt. Öt évet voltunk együtt. A harmadik férjem, Sam mesekönyvíró volt. A könyvszakmában Samanthának hívták, de erre csak huszonegy év után jöttem rá. – Merre vannak a lányok? – veti közbe hirtelen, de engem nem olyan könnyű kibillenteni. – Lent vannak Hollywoodban, az unokákkal együtt, kijönnek értem a reptérre – vágom rá. – Ez nem a Los Angeles-i Hollywood, ez a floridai – okoskodok. – Tudom, kedvesem – vigyorog. – Hollywood nevű település még tucatnyi államban van. Nem emlékszel rá, hogy kartográfiát tanultam a kampuszon? Ezzel kerültem a haditengerészethez. – Elmeséli szaftosabb hódításait, tengeri kalandjait. Biztosít arról, én voltam a legszexibb szerelme, az ezüstérmes pedig egy tahiti nő. Ezt szívdobogva hiszem el neki. Sosem volt nős, ezredesi rangig vitte, velem ellentétben veterán, és most azért repül Floridába, mert vásárolt egy házat Hollywood Lakesben, a csatorna partján. Saját stégjéhez lesz kikötve a halászhajója, azzal fogja járni a vizeket.
– Beverly, vess be mindent, amit eddig tanultál a férfiakról – nógatom magamat. Az elfogyasztott három-négy whisky infúziós folyadékként árad szét bennünk, csevegésünk sikamlósabb területekre téved. Ujjaival szakadt farmerom tépésénél babrál. – Nem kell mosdóba menned? – kérdezem tőle teljesen ártatlanul.
Senkire nem nézve, két vén csatalóként ügetünk hátra a mosdókhoz. A légikísérők a gép elején már a Fort Lauderdale-i leszálláshoz készülődnek. Bepréselődünk a szűk helyre. Mickeyben ötven év után, másodszor sem csalódok, egyáltalán nincs egérfarka.
A gépen még mobilszámot cserélünk. – Igen, WhatsAppon jó lesz – veti hátra leszállás közben, és indul kifelé. Elvegyül a tömegben, már a csomagoknál sem látom. A reptéri pálmafák árnyékában a megbeszélt találkozási ponthoz rángatom bőröndjeimet. Ott vár már a kisbusz, oldalán virít a hollywoodi nyugdíjas otthon emblémája. A fekete, egyenruhás sofőr unottan dobálja a busz gyomrába csomagjaimat. Nem szívlelheti az új arcokat, fut át rajtam. Nyúl is a következő lakó bőröndjéért. A napfényben Mickey egérfüle vet árnyékot rá. A busz körül álló aggastyánok nem értik, hogy mi, a két fülön csípett hazudozó vajon miért kezdünk el váratlanul, eszeveszetten, sírva röhögni.
(Foró: Arnel Hasanovic, kép forrása: Unsplash)