Hadházi Anita: Megbocsátok neked

Kinyitotta a jógastúdió ajtaját és kilépett a gangra. A kora márciusi szél hideg esőcseppeket prüszkölt az arcába, szemébe seperte összekócolódott tincseit. A bejárat mellé erősített Orange-Jóga tábla fájdalmasan csikordult. Tami összerezzent és a hang irányába kapta a fejét.
Csak a tábla – sóhajtotta.
Kisimította nedves hajtincseit az arcából, majd elindult a lépcső felé.
Nincs mitől félnem – mantrázta magában. – Minden rendben. Hetek óta nem keresett.
Mire leért a lépcsőn egészen megnyugodott, és amikor a polgári ház súlyos faajtaját egy rántással kinyitotta, már büszkének érezte magát. Alighanem a rendszeres jógázás megtette a hatását, nem csak a plecsnik gyűlnek szépen a jógabérletében, hanem a teste is magára talált. Az igazat megvallva, azok után, ami történt, nem hitt benne, hogy valaha visszanyeri az erejét. Már csak a lelkét kellene valahogy megacéloznia, azon a jóga eddig nem sokat segített.
Még a kapualjban kinyitotta az ernyőjét, majd megszaporázta a lépteit, hogy elérje az érkező villamost. Az eső nem csillapodott, tépte-fújta a kabátját. Tami szabad kezével összehúzta magán az anyagot, meggörnyedt, úgy haladt előre. Alig néhány ember várakozott a megállóban, imbolygó, lifegő kabátos Blaha Lujza téri madárijesztők. Olyan mogorva arccal várták a villamost, hogy ha az nem kötött pályán közlekedne, bizonyára elkanyarodott volna a kereszteződésben az Erzsébet híd felé, csak ne kelljen őket felvennie.
Tami az utolsó ajtón szállt fel. Kelletlenül szívott bele a nedves gyapjúkabátszagú, fülledt levegőbe. Körbekémlelt, ez már valamiféle reflexszé vált nála, de nem látott semmi gyanúsat, nem látta őt.
Megnyugodott. Leült a legközelebbi üres helyre és ernyedten bámult ki az ablakon. Céltalannak érezte magát, kicsinek és gyengének, mint az ablak üvegére csapódó, semmivé folyó esőcseppek. Csak az esti jógaórák adtak keretet az életének. Napközben unottan görnyedt a laptopja előtt, monoton munkája azelőtt sem kötötte le, de a borzalom óta végképp elege lett a lelketlen robotolásból. Azon a gyomorba vágó estén, a konyhapadlón fekve érezte először, milyen törékeny az élet. Azt túlélte, de ki tudja, mennyi van hátra még ebből az egészből? Akármennyi is, nem köthetik gúzsba az SLA-k, mérőszámok és a huszonnégy órás turnaround.
A következő megállónál felszállt egy csuklyás férfi. Tami gyomra diónyira ugrott össze, amikor látta, hogy a férfi nem tűnik el a jármű belsejében, hanem lehajtott fejjel nekidől a villamos oldalának. Tami meg sem mozdult, csak a szemével pásztázta végig a férfit. Fekete pulcsija után a szakadt farmerét vizslatta, nem ismerős, jegyezte meg magában, amikor hirtelen megakadt a tekintete a férfi cipőjén. Basszus, Robinak is ilyen Adidas cipője van! Igyekezett összeszedettnek tűnni, de képtelen volt a feltörő pánikon uralkodni. Belesajdult a gyomra, ahogy eszébe jutott a verés emléke. Hiába a párnázott Boost cipőtalp, jó nagyot lehet rúgni vele.
Mobilja kitartó rezgésére eszmélt. Réka hívta, de Tami nem vette fel. Nem veheti fel, amíg nem tudja, Robi áll-e előtte. A férfi felismerné a hangját, és akkor nem menekülhetne. Tarkóján érezte a nyirkos rettegést. Lehet, hogy Robi követte? Tudja, hova jár esténként? A férfi ekkor megfordult és üres tekintettel Tami arcába nézett. Csak egy ártalmatlan idegen, sóhajtotta Tami, de hiába, már nem tudott megnyugodni.
A Mester utcánál szállt le a villamosról. Gyors léptekkel haladt végig a Tompán, az ujjai fájtak, ahogy az ernyőjét szorította. A mobilja újra rezgett, újra Réka hívta.
– Miért nem vetted fel? – sipította a telefonba.
– A villamoson ültem – válaszolta Tami erőltetett nyugalommal. – Ne aggódj már annyira.
– De aggódom.
Tami mélyet sóhajtott.
– Hetek óta nem hallottam felőle. Leszállhatnánk erről a témáról végre?
– Azért legyél óvatos. Robi mégiscsak egy kiszámíthatatlan, agresszív…
– Óvatos vagyok – vágott Tami Réka szavába, mire a lány elhallgatott.
Pár pillanatig egyikük sem szólt, majd Tami törte meg a csendet.
– Bocs – hümmögte –, és kösz, hogy aggódsz.
– Semmi gond – csiripelte megenyhülve Réka. – Tudod, hogy szeri-szeri!
– Szeri van – válaszolta Tami. – Majd hívlak, ha hazaértem.
A Ferenc térnél Tami elkanyarodott, a házak felé, a járdán kerülte meg a parkot. Mióta szakított Robival, nem érezte magát biztonságban, főleg nem egy kihalt, bokros-fás területen. Bár egyedül haladt, senki nem jött vele szemben az utcán, megnyugtatta a tudat, hogy a közelében, az ajtók, ablakok mögött emberek vannak. Ha kiáltana, bizonyára segítenének neki. De már úgyis csak néhány méter, és nem is lesz szüksége rá, végre hazaér, nyugtatta magát. Utált későn hazajárni, de ezek az esti jógaórák tartották egyben. Ez a rutin tart még életben, sóhajtotta, majd befordult a ház bejáratához vezető sötét átjáróba.

***

A rutin lesz a veszted, gondolta Robi, és vigyorogva bámult fel Tami első emeleti lakásának ablakára. Aznap este már vagy századjára, de a lány még mindig nem ért haza.
– Megint kimarad – mormolta maga elé összeszorított fogakkal. – A ribanc, még mindig feljár valami seggfejhez a Blahán.
Kelletlenül húzódott vissza az átjáró takarásába. A nedves falak, dohos, áporodott szagot árasztottak, de nem törődött vele, nekivetette a hátát, majd meghúzta a dobozos Sopronit. Egy szuszra kiitta, majd összegyűrte a dobozt, aztán elhajította abba az irányba, ahonnan a lányt várta.
Mi lesz már? Meddig tart nálatok egy dugás?
Puha, gyors léptek közeledtek. Robi keze automatikusan ökölbe szorult. Az átjáró szájához húzódott, és lélegzetvisszafojtva várt.
Remélem, Tami az.
A lány befordult a sikátorba. Leemelte az ernyőjét, éppcsak összecsukta, amikor Robi ugrott elé, és a falhoz nyomta. Térdét Tami combjába vágta, majd torkon ragadta a lányt, még mielőtt az sikítani tudott volna.
– Kivel csalsz? – lihegte.
Tami kezéből kiesett az ernyő. Puszta kézzel nekifeszült Robinak, belemart az őt fogva tartó alkarba, de az ereje ezúttal sem bizonyult elégnek.
– Szakítottunk – suttogta fuldokolva.
– Én nem szakítottam veled – felelte, Robi és megszorította a lágy hattyúnyakat.
Ujjai jólesően bizseregtek. Elevennek, erősnek érezte magát, most él igazán, amikor a másikból elszáll az élet.
Tami hangtalanul vergődött, és ez Robit teljesen felvillanyozta. Résnyire nyílt ajkai közt ki-be járt a levegő, ámulattal bámult Tami iszonyattól csillogó szemébe.
– Az enyém vagy, csak az enyém – zihálta.
Eszébe jutottak közös emlékeik, az, amikor szerelmet vallott neki, és azt mondta, hogy ők ketten a világ ellen, aztán az is, amikor végre sikerült megdugnia. A gondolat felajzotta. Azt akarta, hogy kőkemény legyen, olyan kemény, mint amikor a lány összevert testében gyönyörködött. Soha életében nem látott azelőtt olyan szépet.
– Törékeny test, törékeny lélek, most is a szemével könyörög, hadd lehessen az enyém.
– Jó… jó – tátogta Tami erőlködve.
Robi elvigyorodott.
– Örülök, hogy megértesz végre – felelte, de Tami folytatta:
– Jógabérlet – préselte ki a szavakat, majd a zsebéből kikotorta a kártyát.
Robi meglepetten nézte az ernyő mellé vitorlázó apró kartonlapot.
Elengedte Tami nyakát, mire a lány összerogyott. Kapkodva próbált levegőhöz jutni, míg Robi felvette a bérletet a földről. A ma esti alkalom friss pecsétje árulkodott róla, hogy Tami nem dugni volt.
Hát, akkor el van felejtve az ügy, mosolyodott el Robi.
– Gyere, segítek! – nyúlt a lány felé, de az ijedten húzódott el tőle. – Most mi a baj? Megbocsátok neked – folytatta negédes hangon.
Tami felemelkedett. Robi látta lendülő karját, kezében az ernyőt, de túl gyorsan történt minden ahhoz, hogy cselekedni tudjon. Éles fájdalom hasított a halántékába, majd minden elsötétült.
(Fotó: Elijah O’Donnell, kép forrása: Pexels)