– Meglássa, jövőre új Magyarország lesz! A választás után. Megjavul itten minden! – figyelek fel a hátam mögött zajló párbeszédre, majd az érdektelenség álarca mögé bújva fülelem a folytatást.
– Hát te aztat honnét tudod? – kérdi kétkedőn egy kopottas öltözékű, hatvanas nő a lángoló szemmel szép, új világot vizionáló, láthatóan másnapos, harminc körüli férfitól a kilences busz Teleki téri megállójában.
– Hallottam – mondja a meggyőzöttek hitével. – Monták – erősíti meg az információt a kérdezett.
– Hát aztán hol hallottad te eztet, Lacikám? – száll be a beszélgetésbe a két tele cekkert cipelő asszony, majd lerakva rakományát a dizájnos, semmire nem jó, de pályázatnyertes esőbeálló tenyérnyi, kör alakú székére, a pár mellé csapódik.
– A tévébe’ – feleli a férfi.
– Azt’ ki mondta eztet?
A férfi hangja elhalkul, jelezve, itt és most bizalmas közlés készül.
– A Viktor – súgja és nyomatékosításképp bólint egyet. – Meg az a másik hogyishívják, tudják no! A izé. Csókolom, Juli néni!
– Aha! A’ ezüst szemüveges, aki most járványos lett! Csókollak, Lacikám!
– Ja, ja, az! Mit tetszett venni? Egyből egy fél disznót? – röhög a férfi, és száját nyalogatva simogatja a hasát. – Mivel lehet két ilyen bazi nagy nájlont telitömni? – kukkant bele az egyikbe. – Maga milliárdos, Juli néni, tudjuk mi aztat! – és nem bírva kíváncsiságával, piszkos kezével szemtelenül beletúr a szatyorba.
– Elveszed onnét rögtön a kezedet, te! – csap rá Juli néni a kutakodó kézre.
– Fiam, fiam, nem nyúlunk más csomagjába! – korholja őt a másik asszony.
– Nem tudja ez, mit szabad, mit nem. Pedig milyen rendes asszony a te anyád, megtaníthatott volna!
– Jóvanna! Béküljön má’! Inkább aztat mondja, mit vett? – lendül túl elegánsan Lacikám az incidensen.
– Huszonnégy csirkelábat. Az van ebbe – csap rá az egyik cekkerre Juli néni.
A pontos információ hosszú másodpercekre megrekeszti a társalgás menetét, mert erre az egzakt számra a másik kettő nem számított.
– Huszonnégy? – hüledezik a férfi. – Mér’ pont huszonnégy?!
– Jönnek a lányodék? – kérdi a másik asszony felvillanyozódva.
– Ja, mind a négyen. Hosszú pörkőtöt csinálok. Hatan leszünk, négy láb jut mindeniknek. Kiszámoltam – húzza ki magát büszkén.
– Aszta! – ámul el Lacikám, aki többször bukott hat év alatt az általánosban matekból.
– Azt’ hogy csinálod?
– A pörkőtöt? Házi zsírra ráteszek jó kiló hagymát, szalonnát, kisütöm a zsírját, kiveszem a pörcöt, ráteszem a lábakat, pirospaprikát, borsot, köményt dobok rá, meg egy csöves erőset. Azzal szereti a ’zuram, hiába no! Aztán másnap reggel hallgathatom a gajdolását az udvari budiról: Julikám, Julikám, mér’ engedted megént, hogy erősset egyek? Na, de vettem hat farhátat is nyakkal, az meg ebbe van – bök rá a másik nagy szatyorra.
– Levest csinálsz belőle?
– Affenét! A nyakat a pörkőtbe teszem, a farhátat meg megsütöm tejbe, sok kaporral. Annyi húst egybe! – háborodik fel Juli néni.
– Jó is az! És mit adsz a pörkölthöz?
– Gölödint. Aztat meg én szeretem. Jó puha, szaftos! – nyalja meg foghíjas szája szélét Juli néni.
– Az hol van? – nyújtogatja a nyakát Lacikám, de már nem mer beletúrni az asszony pakkjába.
– Sehol-e! – nevet mindkét nő.
Lacikám nem sértődik meg, türelemmel várja a folytatást.
– Na, kisfiam! Veszek egy tálba kiló lisztet, sót, azt’ kimerek a forró, hosszú léből és jól kikeverem ezzel a fűszeres szafttal, golóbisokat gyurkálok belőle, és visszaeregetem őket a lébe. Amikor feljön a fazék tetejére, készen van – nyel nagyot Juli néni, és látszik, hogy képzeletben már a gőzölgő fazék előtt áll boldogságtól bepárásodott szemmel és a fakanállal egymás után halássza ki a forró, fűszeres lével átitatott gölödint, hogy stikában párat befaljon.
A társalgás ismét elakad, mert most saját forgatókönyv szerint a másik kettő is elgondolja a pazar ebédnek a selymesen csuszamlós gölödin belakmározásáról szóló fejezetét. Ekkor befordul a sarkon a kilences busz. Lacikám felsegíti Juli nénit és Icust a második ajtónál, int egyet és a Lujza utcai talponálló felé veszi az irányt, így a buszon a társalgás immár nélküle folyik.
– Hát te? – kérdi Julika néni süvítő hangon, a busz végébe intézve a kérdést. A kilences busz Blaha Lujza és Golgota tér közötti útvonalán boldog-boldogtalannak a rokona – őse vagy balkézről fogant utódja –, illetve ismerőse, ezért joga van hozzá, hogy megtudja, honnan jött és hová megy, mit csinál és miért.
– Csókolom! Megyek a nagymamához – feleli egy vékony, női hang.
– Neked ma nincs iskola? – kérdi Juli néni feddő hangon.
– De van, de neki meg nincs ovi, és szóltam apunak, hogy adjon igazolást mára, mert rá kell vigyáznom. Mégse vihetem be az osztályba! – bök a mellette állóra.
– Apád dolgozik?
– Igen.
– Estig?
– Nem, csak délutánig, aztán jön ide az anyjához – válaszol a vékony hang gazdája.
– A ti anyátoknál mikor voltatok? – faggatózik tovább az asszony.
– Nem találkozunk mi.
– Nem is keres tikteket? – csóválja a fejét Juli néni, miközben mindent tudóan Icusra néz. Mindkét asszony rosszallóan hümmög.
– Nem.
A közöny álarcát felöltve jól palástolom együttérzésemet, az ablakon mereven kibámulva, nagyot nyelve hallgatódzom tovább.
– Aztán hol lakik?
– Nem tudjuk, nem mondta. Ma itt alszunk mindannyian a nagymamánál. Lehet, hogy túróst is süt délután – válik álmodozóvá a kislányos hang.
– Legalább ma nem neked kell főznöd! – vidámodik meg Juli néni, ahogy a kedvenc témájára terelődik a szó.
– Hát azt nem, de így is korán keltem, mert mosnom kellett. Kézzel mindent, apu munkásruháit is, mert elromlott a tárcsás gép. A konyhát is rendbe raktam, bevásároltam, meg megírtam hétfőre a leckét is, ne kelljen holnap este azzal tölteni az időt. Hogy sokáig maradhassunk itt.
– Nagyon jó lány vagy te, apád megbecsül tégedet, biztos is! Na, ti itt leszálltok! Szerbusztok! – búcsúzik Juli néni.
A busz utolsó ajtajánál egy átlátszóan vékony, tízéves forma, és egy öt év körüli kislány száll le. Egy irányba megyünk, követem őket. A nagyobbon tömött hátizsák van, csak a feje búbja látszik ki mögüle, vékonyka vállát húzza lefelé a teher, aprókat lép. Kell is az óvatosság, mert pilincka lába több számmal nagyobb edzőcipőben végződik, csónakázik is benne a kis gyerekláb! A nagy kézen fogja a kicsit, aki indiánszökdeléssel, ártatlan boldogsággal ugrándozik a testvére mellett.
A félkomfortos lakásokkal teli Diószegi húszba fordulnak be, majd üdvrivalgással lépnek be a földszinti, hátsólépcső-kanyarulatot elnyelő, sötéten ásító pincelejárat melletti, örökké nedves lakások egyikébe, ahova soha nem jut be a napfény, ezért kilakoltathatatlan onnan az áporodott dohszag, és vígan tenyészik a penész.
Idehallik az éleset konduló Kálvária téri harang engesztelő misére szóló hangja, de innen, senki nem indul a hívásra, mert áldás, az nem jár nekik, úgy tudják.
Hullámzó kedélyem, mint megbolondult szemafor villódzó fényei, a szégyen álarcát felváltja a tehetetlen, nyers dühé. (Fotó: Nico Baum, kép forrása: Unsplash