Vladimir hazafelé gyalogolt az egyetemről.
Az évszakhoz képest meglepően enyhe, napsütéses délután volt. Februárban ritkaságszámba ment az ilyen kellemes időjárás a Szovjetunió ezen részében. Még az énekesmadarak is előkerültek valahonnan, és csicseregve üdvözölték a korai tavaszt.
Mindebből Vladimir semmit nem vett észre. Egyébként is úgy vélte, csak a homoszexuálisok és a nők csodálkoznak rá olyan banális dolgokra, mint a napsütés, a virágok vagy a madárcsicsergés. Tehát még amikor észlelte is a ezeket, sem tulajdonított nekik jelentőséget.
Ezen a kedd délutánon azonban megszűnt számára a külvilág. Annyira elmerült gondolataiban, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta a külső ingereket. Még azt a többszáz plakátot sem vette észre, melyek a KGB vezér Jurij Andropov hivatalos szentpétervári látogatását hirdették. Brezsnyev mellett Vladimir határozottan őt tartotta nemzete egyik legtiszteletreméltóbb államférfijának. Csodálta Andropov egész munkásságát, de leginkább a gyerekkorában kirobbant budapesti és prágai forradalmak leverése miatt nézett fel rá. Mindig is szeretett volna egyszer találkozni vele és elismerően megrázni a kezét. De sebaj, pillanatnyi figyelmetlenségétől függetlenül nem valószínű, hogy Vladimir lemarad a neves eseményről. Az egész város az államférfi látogatásáról fog beszélni a következő hetekben.
A fiatal, ballonkabátos jogászhallgató gépiesen haladt a megszokott útvonalon. Ismerte Leningrád utcáit, mint a tenyerét, csukott szemmel sem tévedt volna el. Szeme most ugyan nyitva volt, de üres tekintettel meredt maga elé egy láthatatlan pontra, ami úgy két méterrel az orra előtt lebegett. Vladimir figyelme befelé fordult.
Elképesztően dühös volt. Fortyogott.
Megint csak a harmadik legmagasabb pontszám lett az övé a vizsgán, ezúttal Nemzetközi Kereskedelmi Jogból. Gyűlölte, ha az emberek nem vették észre, hogy ő a legjobb. Na de őszintén!? Ki gondolhatja komolyan azt, hogy Mikhail és Igor, az a két pöffeszkedő, nyálas pojáca, okosabbak nála? Vladimirnek elege volt már a két stréber, csaló féregből. Biztos volt benne, hogy az őket preferáló, ostoba tanárok zömének vaj van a füle mögött. Arról pedig speciel meg volt győződve, hogy a Nemzetközi Kereskedelmi Jog professzora nyugati kém…
Egyértelműen az lenne a legtisztább és legférfiasabb, ha Mikhail és Igor elmerészkedne végre egy judo edzésre. Ott egyszer és mindenkorra eldönthetnék, ki a legjobb. A mérkőzés kimenetele felől nem volt kétsége. Szíve szerint addig ütné a két stréber pojáca fejét, amíg olyan erős agykárosodást szenvednek, hogy nemhogy évfolyamelsők nem lehetnének többé, de még az egyetemet sem tudnák befejezni.
A begyöpösödött tanárok szerint egy kis extra tanulással Vladimir lehetne az évfolyamelső… de ő mindig is tisztábbnak tartotta, ha a férfiak közti sorrendet erővel döntik el.
Különben is! Ő itt még véletlenül sem agresszor, hanem egy ártatlan áldozat! Az a pondró Mikhail elorozta előle Irinát. Pedig korábban Vladimir kétszer is randevúzott a lánnyal. Tehát gyakorlatilag már az övé volt!
Egyértelmű, hogy ezt nem hagyhatja annyiban! Meg kell védenie a becsületét!
Az a talpnyaló Igor és a bárgyú Mikhail sosem fogják venni a bátorságot, hogy a közelébe menjenek egy judo edzésnek. Mivel a szabályok tiltják a fejre mért ütéseket, egyébként is célravezetőbb lesz, ha bevárja őket egy sötét sikátorban. Vladimir biztos volt benne, hogy egyszerre is el tudná intézni a két gizda évfolyamtársát.
Akkor megtanulják majd végre, ki az úr az egyetemen.
Aztán pedig hamarosan mindenkinek megmutatja majd! Mindenkinek!
Irina könyörögve jön majd vissza hozzá. A tanárai bocsánatáért esedezve terjesztik majd elő Vladimirt “az egyetem díszpolgára” címre. A nevét ismerni fogja egész Leningrád, sőt, az egész Szovjetunió! A nagyapja (aki a legtöbbre vitte az egész családban, ugyanis Sztálin szakácsa volt) elégedetten néz majd le rá a túlvilágról. Egyszer talán még az apja is kimondja: Büszke vagyok rád, fiam!
Vladimir terve többnyire készen állt. Azt akarta, hogy évszázadokig fennmaradjon a neve. Világszerte tanítani fogják a történelemórákon. Már csak egy-két apró részletet kell kidolgoznia, és az egyetemet befeje…
Ebben a pillanatban hangos dudaszó zökkentette ki a gondolatmenetéből. Vladimir összerezzenve tért vissza a valóságba és döbbenten konstatálta, hogy egy négysávos autóút egyik belső sávjában áll.
De hát nekem történelmet kell írnom! Én vagyok a kivá… – ezt a gondolatot már nem tudta befejezni, mert átgázolt rajta egy zöld színű Trabant.
A picsába!- morogta dühösen az autó sofőrje, ugyanebben a pillanatban. Csikorogva lefékezett és a visszapillantó tükörben látottak alapján biztosra vehette, hogy a ballonkabátos-holdkóros fiatalember nem élte túl a balesetet. A zöld Trabantot vezető magyar férfi a Leningrádi Állami Egyetem Fizikai Kutatóintézetének meghívására érkezett a Szovjetunióba, vadonatúj járművével, melyet az előző héten vehetett birtokba négyévnyi várakozás után.
A férfi bosszankodva szállt ki járművéből:
– Annyira tudtam, hogy nem kellett volna az asszonyra hallgatnom autóvásárláskor. Még hogy a zöld Trabant szerencsét hoz!
(Jos van Ouwerkerk fotója a Pexels oldaláról)