A hóesés nemrég állt el. Reggel óta megállás nélkül esett. Legalább fél méter vastag hóbunda borít mindent. Csend van. A fehér mezőben két női alak tűnik fel. Elöl egy kicsi, inas, fekete hajú, mögötte egy magas és telt, szőke. Némán futnak. Csak amikor közelre érnek, lehet hallani a mellkasuk zihálását és talpuk alatt a finom ropogást.
– Gyere! Gyere már! Ne nézz folyton hátra! – kiáltja a kicsi.
– Várj meg! – mondja Bea, a nagyobbik. – Nincs mögöttünk senki. Hülyék lennének utánunk jönni.
Ida, a kisebbik lassít. Bea beéri, de nem tud mellé kerülni. A keskeny út nem engedi. A lábnyomában lépked. Így gyalogolnak egy darabig.
– Valahol itt kell lennie a buszmegállónak – mondja Ida –, legalábbis nyáron még itt volt.
Bea szája szegletében megjelenik egy halvány mosoly.
– Lehet röhögni? – kérdezi.
– Még nem – inti le Ida.
Aztán mindketten nevetnek. Nevetésükből feszültség hallatszik.
– Itt, úgy emlékszem, lesz egy tábla, aztán kiérünk az autóútra, ami a városba visz. A másik oldalon a lámpánál van a buszmegálló – hadarja Ida. – Ez az!
– Jó. Akkor? Most mikor jön a busz? – kérdezi Bea.
– Hát, azt nem tudom – válaszolja Ida. Hangjában ingerültség és aggodalom bujkál.
Bea egy kicsit toporog, majd tyúklépésben szép, szabályos kört ír le a hóba.
– Ez itt a buszmegálló – mondja. Mi most bent vagyunk. Helyeslést várva a barátnőjére néz, de az nem szól semmit. – Szerintem nem kellett volna így elrohannunk. Nem volt annyira vészes a helyzet – jegyzi még meg bátortalanul, de Ida a szavába vág.
– Szerintem meg, de!
– Olyan vagy, mint egy apácafőnök – rebegi Bea sután, hogy csillapítsa a feszültséget. Nem sikerül. Valóban, ha Ida sűrű, fekete szemöldökét összehúzza, már csak egy fityula hiányzik a fejéről, derekáról pedig a durva gyapjú kötél. Pedig nem csúnya, csak gyökeres ellentéte Beának, aki nőies, az arca finom, szája húsos, és a tekintete is álmodozó. Senki sem érti, miért barátkoznak. Az egyetemen úgy hívják őket, a kicsi meg a nagy. Mindenhova együtt mennek, sokat vitáznak, de végül mindig megbékélnek egymással.
– Semmi közös nincs bennünk, nekem mégis te vagy a legjobb barátnőm.
– Te pedig egy felelőtlen, hülye picsa vagy! Nem kellett volna rád hallgatnom és eljönni erre a rohadt partira! Teadélután? Na persze! Kis híján rám másztak a rohadékok! A busz meg sehol. Nem tudom, hogy fogunk hazajutni – mondja Ida. Aztán hirtelen mindketten felkapják a fejüket. Riadtan a távolba néznek, oda, ahonnan ők is jöttek. A túloldalon megjelenik egy alak, egyenesen feléjük közelít. Nem lehet tudni, ki az. Egymásra néznek. Nincs hova futni. A szívük a torkukban dobog, tekintetüket a közeledő pontra szegezik. Várnak.
–Te, ez csak a Kriszta lesz! – kiált fel Bea megkönnyebbülve.
– Biztos? Nem látom rendesen. Mára elég volt a stresszből.
– Az hát. Az a szerencsétlen csaj az évfolyamról. Megismerem. Ő is a partiról jön. És megint elkapja őket a hisztérikus nevetés.
Kriszta éppen odaér hozzájuk, amikor Ida megkérdezi:
– Neked sem tetszett a buli?
Kriszta nem válaszol.
– Akkor stoppoljunk! – töri meg a csendet Bea.
– Úgy érted, hogy mindenképpen állítsuk meg az első kocsit, amelyik majd egyszer erre jön? – kérdezi idegesen Ida. Majd egyedül kiáll az út közepére, kezét a magasba emeli és hadonászni kezd. Pedig nem is jön semmi. A másik két lány a megállóban marad és némán nézik őt. És akkor megjelenik egy autó. Ida kiabál neki, hogy álljon meg. Az elkezd lassítani, majd az út szélére húzódik. Mindhárman megkönnyebbülten sóhajtanak. Most már minden rendben lesz. Nincs több izgalom, hazaérnek.
A sofőr mutatja, hogy kettő. Egy másodpercnyi mozdulatlanság után Ida visszaszalad, és megrántja Bea karját.
– Kettőnek van hely, gyere! – mondja.
– És a Kriszta?
– Én stoppoltam le ezt a kocsit. Én téged választalak.
– Nem hagyhatjuk itt egyedül! Várjunk egy olyat, amibe mind a hárman beférünk! – kéri Bea.
– Hülye vagy! Semmi nem fog jönni! Itt fogunk megfagyni mind a hárman! Én megyek.
Bea toporog, majd tétován megindul. Aztán hirtelen megfordul és visszanéz, egyenesen Kriszta szemébe. Megbillen a teste, mintha elveszítené egy pillanatra az egyensúlyát. Megáll. Hallja még a háta mögül barátnője ordítását.
– Bea, gyere már!
Bea még mindig nem mozdul.
– Oké, baszd meg, akkor Kriszta, gyere te!
Kriszta azonnal elindul az autó felé. Nem néz hátra. Aztán Bea hallja még a kocsiajtó csapódását és a felbőgő motor zaját. A szél feltámad és arcába fújja a fagyos havat.
(Fotó: Stijn Verplancke, kép forrása: Unsplash)