1.Nagasaki: Derült égből
– Mióta? – kérdeztem a földön gubbasztva. Felhígult lelkem a szemem sarkából hullott a hideg padlóra.
– Három-négy hónapja – válaszoltad nyersen. Ez a rövidke mondat pillanatok alatt eltörölte azokat a színeket, amiket azelőtt csak mi ismertünk. Egy monoton némafilmben éreztem magam, amint bedobozoltuk közös kincseinket, amikből most már „tiéd” és „enyém” lett. A néhai otthonunk romokban, a jövő egyetlen csapással hullott szét, helyébe a kopárság lépett. Tudtam, soha többé nem foglak újra látni.
2.Senmaida: Ezernyi föld
Ikrek voltatok, a te szíved azonban sokkal melegebb volt, mint Hinatáé. A nap hencegett a saját tükörképével az elárasztott rizsföldeken, a falubeliek pedig hullámgyűrűket léptek a palánták között. Megsimogattad az arcomat; a kezed a víztől ráncos volt, mégis te voltál az élet.
A szüleid jók voltak hozzánk, de mi a fővárosba vágytunk. Azt mondtad, a jövőnk már ott van, nekünk pedig az a dolgunk, hogy mihamarabb megtaláljuk. Tizennégyszer tekertél a vasútállomásra, hogy onnan a gyorsvonattal a városba juss, kilencszer én is veled tartottam. Tizennegyedszerre egyedül mentél és későn érkeztél. A teraszon vártalak, a szívem hevesen vert. A sötétben csakhamar meghallottam a dinamód surrogását. Fel-feltűntél az egymást követő utcalámpák gyönge fényében. Az árnyékod a kandeláberek alatt elhagytad, majd újra megtaláltad a rögös földúton, vörös nyakkendőd pedig a bal vállad felett lobogott a menetszélben. Alig fékeztél, úgy ugrottál le a kerékpárról.
– Felvettek! Hallod ezt? Felvettek! – felkaptál és megpörgettél. Az én világom, mióta ismertelek, körülötted forgott.
3.Hyakuninchō: Az élet nem alszik
A szolgálati lakás kicsi volt, a vasútra és egy forgalmas útra nézett. A koromsötéthez szokott szemünk nyugtalan maradt éjszakánként. A vonatok és a beerpong bár zajai felszűrődtek a tizedik emeletre, a fülledtség miatt nem lehetett csukott ablaknál aludni. Álmatlan éjjeleinken az utcákat róttuk. Néztünk, hogyan kebelezi be a betonrengeteg az utolsó egyszintes lakóházakat, hogyan indulnak az éjszakások munkába, hogyan bolondulnak meg a rovarok a lámpák fénygyűrűjében. Kesudiós halchipset vettünk az éjjel-nappaliban, úgy ropogtattunk végig a felhőkarcolók alatt. Pirkadat előtt mindig hazakeveredtünk és egymás ölelésében kerített minket hatalmába az álom.
Hamarosan én is találtam munkát. Az adminisztráció és a számok bűvös világa lett a feladatom. Igaz, sosem csináltam még effélét, mégis gyorsan feltaláltam magam. Te közben ügynök lettél, megbeszélésekre jártál, tisztítóba vitted az öltönyödet, magad vasaltad az ingedet. Reggelente engedted, hogy bepréseljenek a gyorsvasútba, hogy az a biztosítópalotákhoz repítsen. Esténként ennek ellenére ugyanolyan ráncmentes volt az inged, mint napkeltekor.
– Hogyan csinálod? – kérdeztem.
– Délelőtt beállítanak a vitrinbe, este pedig kiengednek onnan –, válaszoltad hatalmas grimasszal –, én vagyok a díszmajom.
Nagyot nevettünk. Miénk volt a díszes majomszeretet.
Már huszonhárom új emelet nőtt érkezésünk óta a szemközti irodaházra, amikor úgy döntöttünk, hogy költözünk. Hiányzott a napnyugta utáni sötétség, hiányzott a természet, a zöld szín titkai, a nyári állat megnyugtató zúgása az éjjeli bozótban. A csendes, elnyújtott hétvégi alvások és a zavartalan délelőtti szeretkezések.
4.Setagaya: Az éj leple alatt
Virágzó rododendronok, vízcseppeket tenyerükben hordó orbáncfüvek és egy szeldelt levelű juhar: ez volt a kilátás az ablakból. Kertvárosi mohos léckerítések, apró porták, nyugodt szomszédok.
Az utcácskákban gyakran nedves maradt a burkolat; szerettem, ahogy a sötétre ázott grániton megülnek a halványkék és rózsaszín virágszirmok. A szellő olykor egy zenedoboz dallamát hintette be a kitárt ablakon.
Nagyokat piknikeztünk a Kinuta parkban. A mezőn üde füvek alkottak szőnyeget, amiben olykor-olykor mezítláb indultunk felfedezőútra. Figyeltük, ahogy apró gyermekek gyűjtögetik a kincseket a fák színes ernyői alatt. Hamarosan a mi kis törpéink is itt fognak bóklászni és tátott szájjal ismerkedni az élettel, ábrándoztunk. Szívemre azonban mégis aggodalom nehezedett, amint a szirmok elhervadtak és elfújta őket a szél; mintha az a biztonság, amit Te jelentettél számomra, ugyancsak szárnyat bontott volna. Ahogy a lombok lassacskán eltakarták a homlokzatokat, egyre kiismerhetetlenebbé váltál.
Az is megesett, hogy csak késő éjszaka, gyűrött inggel érkeztél haza. Néha egyedül mentem sétálni a sötétben; hallgattam az elhaló neszeket a házakban, ahogy a napirend lassacskán aludni tért. Egy jól nevelt shiba inu felismert a szomszéd utcában, és boldogan szaglászta a kezemet a kerítésen keresztül. Amikor hiányoztál, ő volt az egyetlen vigaszom.
– Most ne, fáradt vagyok… fáj a fejem… nincs kedvem – hárítottál, amikor ébren vártalak az ágyban. Már nem vittél el ünnepelni az életet, nem jártunk sem vacsorázni, sem színházba, mint az igazi városlakók. Nem kötöttem már szombatonként obit a derekam köré, a kimonóm pedig szótlanul csüngött a szekrény mélyén. Nem tűztél virágot sem a hajamba; tavaszból nyár lett, nyárból ősz. A juhar leveleire kiült a keserűség, elfonnyadtak, majd felszívta őket az éjsötét, nyirkos föld.
5.Kinkaku-ji: Elfeledett parázsrögök
Hosszas unszolásra egyszer mégis elvittél kirándulni. Az Aranypavilon a tó partján csodálta pazar tükörképét, mögötte facsoportok vesztek a télbe. Hibátlan formájú hókristályokat nyelt el a víztükör: A hópelyhek nem zavartak hullámokat, mint a rizsföldön dolgozó földművesek, beletörődtek a sorsukba, az elmúlásba. Az apró sziklaszigeten két fenyő kapaszkodott egymásba.
Egy park, mozdulatlan örökzöld óriások, egy homályba törekvő kopasz bambuszliget, elhaló lábnyomok a hófödte kerti ösvényen. Emlékszem, amikor efféle helyszíneken még úgy szárnyalt a fantáziánk, hogy csaknem mi is lábunk alól vesztettük a talajt. Most azonban reszketegség toporgott körülöttünk és mégsem szorítottál magadhoz. Éreztem, hogy már nem vagy az enyém, hogy már valaki másé vagy. Így vonszolt minket vissza a magány kihűlt otthonunkba.
– Mióta? – kérdeztem a földön gubbasztva.
– Három-négy hónapja – válaszoltad nyersen.
6.Hiroshima: Vihar utáni csend
Miért van az, hogy miközben az idő hangtalanul átfolyik az ujjaim között, az óramű ütemesen meg-megakad a másodperceken? Az életem te voltál. Elmúltál. Vajon miért üt tovább a mutató, miért nem áll meg végleg? A kényszerköltözés miatt újra a vasút mellé kerültem. Éjszakánként megint nem alszom, de most már nem a város morajlása nehezedik fáradt tudatomra. Úgy képzelem, hogyha mély álomba merülök, magával ragad a fájdalom és a halálba taszít.
Reggelente izzó nap korongja remeg a horizonton. Az érzések, az illatok, a színek, amelyek egykoron a közös életünket díszítették, most pernyeként borítják a múltat. Hat páfrányfenyő túlélte az atomrobbanást. Vajon létezett egy hetedik is?
(Fotó: Zhipeng Ya, kép forrása: Unsplash)