Szalontai Erika: Titer

A nagymamámat mindenki Titernek hívta. A gyerekei, az unokái, a szomszédok, a sarki hentes, még a rendőr is, ha néha betért hozzá egy kis beszélgetésre, vagy egy frissen, a régi kotyogóban lefőzött kávéra. Ilyenkor az a feszes arcú férfi letette a gumibotját egy hokedlire, és rám kacsintott, amikor befonta a rojtokat az asztalterítőn. Nagymama hangosan zsörtölődött miatta, aztán meg nagyokat nevettek a falusi pletykákon.
Gyerekként azt hittem, ez a Titer is csak egy név a sok közül, a naptárban bármikor megkereshetném, hogy melyik hónapban van. Úgy képzeltem, valamikor július vagy augusztus táján lehet, mert a nagymama szeme kék volt, mint a nyári égbolt. Rögtön felragyogott, ha valaki belépett az ajtaján.
Később már zavart, hogy nem találtam ilyen névnapot. Amikor apámat kérdeztem róla, csak mordult egyet, anyám pedig a vállát vonogatta: Ezt csak nagyanyád tudja, valami régi történet bújhat el mögötte, nekem még soha nem mesélte el.
– Nekem nincsen névnapom, lyányom – mondta egyszer nagymama, amikor nála jártam. – De ha hozol virágot, annak mindég örülök, bármellik napra érkezik.
Még nyolcvan évesen is állandóan sürgött-forgott, nem is értettem gyerekként, hogyan bírja erővel. Hajnali négykor kelt fel az állatokhoz. Porszemet soha nem láttam egyetlen polcon-fiókon sem, a szobája a mestergerendára akasztott kakukkfűtől illatozott. A konyhát naponta felsúrolta, az udvaron, egy kifeszített kötélen tiszta ruhákat lengetett a szél. Az ebéd már akkor ott rotyogott a sparhelten, egy piros zománcos fazékban, amikor én még csak ébredeztem.
A karosszék, amit a hetvenedik születésnapjára kapott tőlünk, szinte érintetlenül álldogált a sarokban, egy lámpa alatt. Mielőtt óvatosan leült rá, előbb elsimogatta rajta az apró gyűrődéseket, ráncokat. Csak aztán vette a kezébe azt az egyetlen könyvet, amit valaha olvasott: egy bőrkötéses Bibliát. Ilyenkor nem szólhattunk hozzá. Feltette a vastag keretes szemüvegét, ujjával lassan követte a sorokat, a szája halk szavakat mormolt, ahogy imádkozott.
Egyetlen egyszer láttam őt sírni. Vasárnap volt, az Úr napja. Hazaért a templomból, csöndesen átöltözött a szobájában. Az ünnepi cipőjét fényesre törölgette. A fekete ruháját kirázogatta, vállfára tette, úgy akasztotta be a tölgyfaszekrénybe, ahol csokorban lógtak a levendulaágak. Otthon mindig kötött pulóvert és bő szoknyákat hordott vastag harisnyával.
– Az én csontjaim már fázósak, lyányom – mondta – beléjük költözött a hideg örökre. –Aztán csak térült-fordult, és elém tett az asztalra két almát. – Ma hoztam a piacrul. Mucsu a neve, az a szép, magyar, ződ alma. Nagyapád nagyon szerette, régen láttam már ilyet utoljára.
– Titer! – léptem utána, mert erősen könnyes lett a szeme.
– Azt ígérte, mindig szeretni fog – sírta a vállamba –, aztán mégis meghalt. Itt hagyott engemet ezzel az üres, csöndes házzal.

Aznap délután felmászott a padlásra a rozoga lépcsőn. Belekapaszkodott a szürkére fakult, korhadt fakorlátba, úgy húzta maga után fokról fokra a fájós lábát. Lehozott odafentről egy keményfedelű vulkánfíber bőröndöt. Amikor kinyitotta, fénylő por szállt fel belőle, ott lebegett körülöttünk sejtelmesen. Megsárgult borítékok hevertek benne piros szalaggal átkötve.
– Ezeket a frontrul küldte, a háborúból – kezdte nagymama –, remegtem érte minden nap. De visszagyütt hozzám. Csak három ujja fagyott el a jobb kezén, onnantul nem tudott dógozni a földeken. Segélyt kapott, mert máshoz meg nem értett. Valamibül élnünk kelletett.
Ránéztem az apró sámlira, ahol nagyapám üldögélt régen. Mindig megemelte a kalapját, ha valaki elment az utcán, a kerítés előtt. Egész nap figyelte a napfoltokat a házon, ahogy vándoroltak a tornác oszlopain, azokról tudta megmondani, mennyi az idő. Ugyanott állt még mindig az a sámli, a szomszéd ház falánál, most egy piros muskátli ládája volt rátéve.
– A mucsu almát mindig lereszeltem neki – folytatta nagymama –, amikor már nem volt egyetlen foga se. Mert öreg lett és szomorú. Néha leültem melléje, akkor rátette a kezét az enyimre. Így éltünk aztán. Még sokáig, mint a mesében.
A ház előtt ültünk, a tornácon, a két fonott székben. A vasárnap délutáni csöndben. Mintha gyónna nekem, úgy beszélt, lehajtott fejjel, közben a szoknyáját gyűrögette. A kézfeje megbarnult a kerti munkától, alig látszottak rajta a szabálytalan alakú májfoltok.
– Tessék – nyomott a kezembe egy levelet –, ezt olvasd el! Úgyis mindig izgatott tégedet, hogy honnét kaptam a nevemet. Hát a nagyapádtul kaptam. – Ott hagyott, elment hátra, a veteményes kertbe, hogy zöldségeket hozzon a másnapi húsleveshez.
Az összehajtott levélpapír megzizzent a kezemben. Félve nyitottam szét, mert vékony volt, mint egy hártya, egy óvatlan sóhajtól is széttöredezett volna. Szálkás betűkkel egyetlen sűrűn teleírt oldal.

Drága Titer! Sűrű köd van itt mindenhun már napok óta. Bisztosan a Don folyó felül érkezik, az állandóan gőzölög a nagy hidegtül. Ollyan nagy békesség vesz körül itten minket, mintha az Isten szállt volna le a mennybül. Eszembe jucc sokszor. Amikó gyerekek vótunk, osztán nevettem rajtad, mer olyan vékonka vótál. Osztán csúfoltalak, hogy csontos Terka. Te meg haraguttál rejám. Mer nem hagytam abba. Osztán meg csonti Terka lett belűled, mer megszerettelek erőssen. Az esküvőn megfogtam a kezedet, ígértem neked szípeket. Hazamegyek, aszt mostan mondom, bármi legyen is itten, a háborúban. Várhacc rejám nyugottan, Jancsid
Titer lassan ballagott vissza a kertből, a kezében répa, zeller, karalábé, petrezselyem, magához ölelte, mint egy virágcsokrot.
– No, hát így vót ez. Amikor meg feleségül vett, ez is tovább rövidült, ebbűl a csonti Terkábul lett a Titer. Na, az már tetszett nekem is, az a Titer név. Aztán megszokták mások is, rám ragadt, mint a nagyapád szerelme.
Csak ültem ott némán, szavam sem maradt.
– Amikor ezt a levelet kaptam tűle, apád már ott volt a hasamban. Nyolc hónap telt el, bármikor kibújhatott volna. Csak a nagyapádra várt, hogy megszülessen. És ő időre meg is érkezett.
Amikor rám nézett, nagyot nevetett.
– Úgy nézel rám, lyányom, mintha csudákat látnál. Volt egy titkom. Most már egy sincsen. Jól van ez így.
A levegő megrebbent körülöttünk, mintha a múltból érkező titokzatos szél lenne, s hozná magával az emlékeket.
(Másodközlés; a novella Szerelem címmel korábban megjelent a Spangár András Irodalmi Kör Üzenetek, vallomások, strófák antológiájában.)
(Fotó: Joanna Kosinska, kép forrása: Unsplash)