Otthontanulás
Tizenötödik születésnapom előtt rózsahimlő-fertőzés miatt szobafogságra és otthoni tanulásra vagyok kényszerítve. Barátnőm, Szeplős Betty iskola után kiteker rozzant bicaján a farmunkhoz és egy levelet dob a tornácra. Emeleti szobám ablakából integetek neki, szót is váltanánk, de nem marad, mert hangoskodásunkra nagyapám is előbotorkál a fészerből, hogy társalogjon vele. Szeplős Betty is rühelli nagyapámat, így már csak lobogó vörös loboncát látom, ahogy kihajt a főútra. Sam felől kérdeztem volna, akibe halálosan bele vagyok zúgva. Ekkor még nem tudom, hogy hónapokkal később egy kiadós sörözés után Sam, a ragyás arcú srác veszi el a szüzességemet apja rozoga pickupjának repedezett műbőr ülésén. A rádióból a Mashed Potato Time fog szólni a Dee Dee Sharptól. Még nem ér véget a szám, amikor Sam kitűnő ritmusérzékkel belém élvez, majd lehány.
A levélben érkezett házi feladatokat anyám nézi át, napirendet ír, szortírozza a teendőket, könyveimet az új leckéknél nyitja fel, a lapok közé szalmaszálakat csúsztat. Nyolcéves értelmi szinten tart, mindent kontrollál, meglehetősen szikár nevelési elvei vannak. Betegségemre tekintettel nem kell hajnalban kelnem, ennyi az engedmény.
Másnap délelőtt hálóingben, kócosan, vöröslő sebeimet vakargatva botorkálok le az emeletről. Megiszom az anyám által még hajnalban lefőzött, kancsónyi kihűlt gyógyteát, elrágcsálok egy szikkadt almás pitét. A szalon üres, szüleim órákkal korábban elzörögtek piszkos, kék Fordjukkal a városba.
Fort Stocktontól bő mérföldre áll viktoriánus stílusú, egykor fehérre meszelt, düledező házunk, amelynek karakterét a faoszlopok, a felső szinten ágaskodó szobácskák, tornyok, és egy félig beomlott kőkémény adják. Téli estéken, amikor elkél a tüzelés a kandallóban, bolondosan száll e kémény orrán-száján a kiszárított marhagané és kaktuszkóró füstje. Körben tornác fut végig, a karcsú, gyalult gerendákat felül ívelt rácsozat tartja keretben. Ablakai hosszúkásak, egyszerű rámába fogva. A tornácról a keleti oldalon egy keskenyebb, korláttal szegélyezett lépcső vezet le a kavicsos behajtóútig. A farmot körben alacsony fakerítés védi a közeli sivatag gyilkos ölelésétől. Oázis. A porral vastagon terített udvar végében áll a fészer, félhülye nagyapám festőbirodalma, egyben a barmok szálláshelye. Rendre kint, az állatok feje fölé ácsolt emelvényen, szalmából vetett ágyon alszik, lavórban mosdik és folyamatosan bagózik. A marhák ellátásán túl nem lehet a farmon egyéb hasznát venni. Ideje nagy részében a fészer sarkában festeget, közben német népdalokat dúdol. Művészi tehetségéről mit sem tudunk, elkészült képeit vászonba tekerve a szalmabálák alá rejti. A családi legendárium szerint Bajorországból, Hitler elől menekült Mexikón át Texasba, 1945 nyarán. Egy vasárnapi ebédkor az asztali áldás után megkérdeztem tőle, hogy miért kellett menekülőre fognia, de anyám szigorú tekintete betapasztotta a számat.
Álmosan reggelizem, közben anyám utasításain és a kipakolt könyveken futtatom szememet. Apám mondása visszhangzik fülemben: Amilyen magas vagy, olyannyira lusta. – Beverly, ma tanulnod kell! – nógatom magamat. – A tegnapot is ellógtad, este megint előkerül a pálca – emlékezek meg anyám könyörtelen nevelési eszközéről. A komódon, a gyertyatartó mellett ezüstkeretbe foglalva áll a négyévesen, gyermekbénulásban meghalt ikertestvérem fotója. Apatikusan lefektetem. Anyám majd vacsora előtt fogja bűnbánó arccal ismét felállítani, mutatóujjának begyével végigsimítva a kerek arcocskát. A fotó körül évek óta tartó néma csata zajlik közöttünk.
A szalonban a sivatagi nap elviselhetetlenné forrósítja a levegőt, könyveimmel kiülök a szellőjárt tornácra, miután karfás zöld fotelomról lekergetem a macskákat. A közeli bokrokon – a forróság elől védelmet keresve – sármánypintyek zsibonganak, a farm kerítésén túl a sivatagban szarvassólymok keringőznek. A főút kátrányos bitumencsíkja felett embermagasságban vibrál a levegő, ritkán borzolja fel teherautó. Az angol irodalom a kedvenc tantárgyam, de a szerzők életrajzai és a műelemzések fárasztanak. Majdani, felnőttkori kedvencemet, John Updike-ot még nem is említi a tankönyv, de Faulkner Fiam, Absalon! című regényének külön fejezetet szentel. Első mondatát félhangosan szavalom a madaraknak. Valamivel kettő utántól majdnem hogy napnyugtáig ott ülték végig a hosszú holtfülledt forró szeptemberi délutánt, abban a szobában, amelyet Miss Coldfield még mindig az irodának mondott, mert apja valaha úgy mondta – a homályos levegőtlen-forró szobában, ahol már negyvenhárom éve be volt hajtva valamennyi zsalu, mert kislány korában még azt hitték, a fény és légmozgás szállítja a meleget, s a homály hűvösebb, a szobában, amelyet (amint a nap mindinkább telibekapta a ház innenső oldalát) porszemcsékkel teli sárga ostorcsapások csíkoztak, s e por, gondolta Quentin, mintha a szél hordaná be, a holtszáraz vén zsaluk hámló festéke. – Akár a mi roskatag farmunkról is írhatta volna – fog el a felnőttes érzelgősség. – Egyszer el fogok futni Fort Stocktonból, lefújom a lelkemre telepedett port, hátrahagyom szüleim hazacipelt keserűségét, a vidéki, puritán ostobaságot, de legfőképpen nagyapámat – dacoskodom.
A ház sarka felől meghallom krákogását. Összerándulok. Felcsattog a tornácra, leül velem szemben. A pintyek elhallgatnak, a sólymok eltűnnek, gépkocsi sem zörög az úton. Szikár és egyenes tartású, mint mi anyámmal. Egykor szőke haja piszkosszürkén kunkorodik porcsíkoktól erezett nyakán, vizenyős, táskákkal aládúcolt szemgödrében zavartan ugrál szemgolyója. Keze valamely időskori, még fel sem fedezett betegség miatt aprókat rándul. Nagyapámmal évek óta szűkszavúan tárgyalunk, ételét, italát anyám a tornácra teszi. A házba nem léphet be, mióta tízévesen egy karácsonyi mézeskalácssütéskor elmondtam anyámnak a titkot. – Baj van nagyapával – suttogtam könnyeimet nyeldesve. – Ezt hogy érted? – húzta össze szemét szigorúan. – Azt akarom, hogy ne szeressen ennyire – kérleltem. Anyám percekig nem szólt semmit, haragosan tépkedte tovább a tésztát a szív, karácsonyfa és angyalka formájú szaggatókkal. Csendben álltam mellette. – Nyisd ki a sütőt, de ronggyal fogd meg! – adta ki a parancsot, lezárva a témát. Nagyapám azt a karácsonyt már a fészerben töltötte, és én rettenetesen tanácstalan voltam. Talán hagynom kellett volna, hogy a maga módján szeressen? Szellemként járkál azóta a sivatagi széllel bélelt farmon.
Azóta is rettegek, amikor kettesben vagyunk. Kifigyeli, merre járok. Bekerít. Most is itt ül velem szemben. – Szia Bev! – krákogja. – Helló – fintorgok unottan, fel sem nézve a Faulkner szövegből. Nyálasan rágyújt. Fészkelődik. Észreveszem, hogy a felcsúszott hálóing alatt szöszi bozontomat vizslatja. Hozzávágom az irodalomkönyvet. – Mocskos vénember! – ordítanám, de inkább csak magam elé mormolom és befutok a védelmet jelentő házba.
Lehiggadok. Megmosakszom. Tetőtől talpig beszappanozom magamat. A habos szivaccsal dörzsölni kezdem a combom között. Szeretném, ha Sam pattanásos arca jelenne meg előttem. Szeretném, ha az ő kezében lenne ez a szivacs, de csak nagyapám festékes, ráncos kezét látom. Megtörölközöm és visszaveszem a hálóinget.
Kikukucskálok a szúnyográcson, merre lehet az öreg. A zöld fotelomban alszik, karját kétoldalt lelógatva, ujjai között a leégett bagó. Kisettenkedek a tornácra, onnan hátra a fészerbe. A szalmabálák alól lázasan húzogatom elő a festményeit. Nagyapám valamennyi képe engem ábrázol. Kirakosgatom őket körbe a bálákra. Van, ahol vastagon kirúzsozva, kacér kiskosztümben ülök egy ivóban, szemérmemet a körben ülő, italozó férfi vendégeknek mutogatva. Fodros szélű, piros pöttyös fürdőruhámban napozok egy giccses tengerparton. Ruha nélkül táncolok a tornácunkon, az udvaron náci egyenruhába bújt katonák állnak. Kimérten a festmények fölé guggolok, és lepisálom valamennyit. A barmok csendesen kérődznek.
A kötőfék egyik szárát a terasz korlátjára hurkolom, öregapám fel sem horkan, amikor a másikat a nyaka köré tekerem. Megragadom a karfát. A korlát reccsenve enged utat a zöld fotelban ájult testnek.
Napnyugtakor seriffünk villogó Mustangja és anyámék piszkos, kék Fordja egyszerre vetnek porfelhőt a farm előtt. Fel sem pillantok az irodalomkönyvből. Texas Államban a büntethetőség alsó határa tizenöt év.
(Fotó: Marko Blažević, kép forrása: Unsplash)