A hegyek asszonya féltékeny dühében jeges széllel korbácsolta végig az északi gerincet. Legalábbis a helyi legenda úgy mondja, a viharban egy egykor itt élt, gyönyörű nő lelke tombolja végig a hegyet, akit hűtlenül elhagyott a párja, ő pedig nem múló fájdalmában egy szikláról vetette le magát. Sose hittem az efféle babonákban, de most mégis átjár valami dermesztő érzés. Mintha valóban egy bosszúszomjas, halott asszony jeges körmei mélyednének belém minden egyes széllökéssel.
Hátamat a ponyvának támasztom, reménykedve, hogy segíthetek a vékony rudaknak megtartani a sátrat. A hálózsákot mélyen az arcomba húzva próbálom kizárni az orkán ordítását, de nem sikerül. Ahogy a fejemben suttogó hangokat sem tudom elhallgattatni, amik azt súgják, talán még él…
Nem. Ki van zárva, hogy túlélte a zuhanást. Ki tudja, milyen mély a hasadék, ráadásul most már mínusz tíz fok van odakint. Ha az esést túl is élte… Ezt már nem. Ezt a hideget nem lehet.
Nem tudok sírni. A könnyek is megfagytak bennem, ahogy a lelkem. Talán majd holnap. Ha végre lejutok innen, és bemegyek a menedékházba, ahol a tulajdonos azt az isteni kávét főzi, aminek már a puszta illata is megmelengeti az embert. Csak lerogyok a sarokasztalhoz, ahol tegnap még együtt vacsoráztunk, és ahogy ujjaimban felenged a jeges dermedtség, talán a könnyeim is kiolvadnak, hogy kimossák belőlem ezt az elviselhetetlen, csontig hatoló fájdalmat.
Még mindig nem hiszem el. Hiszen tegnap még együtt voltunk. Az egész társaság vidáman itta a forralt bort, és az alkohol bódító hatásától megrészegülten ugrattuk egymást. Vidámak voltunk. Talán Kata volt a leghangosabb, mindenki számára volt egy vicce. Főleg engem ugratott, és Zolit. Zoli nevetett és olyan boldog volt, amilyennek régen nem láttam. Kata valami régi történettel húzta, ami sok éve történt velünk, amikor Zoli nadrágját kiszakította egy sziklakiállás. Én is nevettem… Most meg képtelen vagyok sírni.
Zoli… Tegnap jókedvű volt, pedig el sem akart jönni. Régen minden hónap első hétvégéjén beültünk az autóba, és meg sem álltunk a hegyekig. Kétezer méternél alább nem adtuk. Ilyenkor a sátor lett az otthonunk, aminek vékony anyaga a széllel együtt a világ gondjait is kizárta, csak a szerelem és a szabadság töltött ki minden pillanatot. Csodálatos hónapok voltak, amik szépen lassan mégis elfogytak, mint a függőleges sziklafalon a hegymászókötél. Fel sem tűnt, hogy szépen, lassan véget ért az egész. Az nem egy pillanat volt. Nem egyetlen fagyos, dermesztő kiáltás, ami egyre halkul, és tompa puffanással ér véget a mélyben egy jeges sziklán. Nem élhette túl…
A gyomromat tépő lelkiismeret rosszabb, mint a bőrömet kínzó fagyos hideg. Utána kellett volna mennem. Meg kellett volna néznem, hogy él-e még. Akkor is, ha én is ott maradhatok, akkor is, ha a nyílt gerincen ért volna a vihar, akkor is, ha…
Szorosabbra húzom magamon a hálózsákot, de a vád szörnyű démonjai a legkisebb réseken is bekúsznak és gyötörnek tovább. Nem kellett volna feljönnünk a hegyre. Talán ha tegnap lent maradunk, ha hallgatunk a falusiakra.
De Zoli nem akart maradni. Én meg nem mertem. Nem mertem ott tölteni még egy éjszakát a vidám, gondtalan menedékházban, csak eddig a jeges pillanatig túl gyáva voltam ahhoz, hogy ezt beismerjem. Ugyanúgy féltem szembenézni az igazsággal, mint ma Zoli szétzúzott arcával egy szakadék fenekén. De tudom. Tegnap is tudtam.
Tudtam, amikor az egész társaság vidáman itta a forralt bort. Láttam, amikor Kata ugratta Zolit, aki újra vidám volt, és gondtalan. Olyan boldog, amilyen mellettem már rég nem. Zoli keze észrevétlenül ért Kata vállához, ahogy hozott egy újabb pohár bort, és Kata újabb történetet mesélt. Egy régi történetet, ami róluk szólt, és aminek a végén cinkosan összekacsinthattak.
A hegyi levegő hirtelen fogyni kezd körülöttem, és én zihálva próbálok oxigént préselni égő tüdőmbe. Tudom, hogy nem a magasság az oka, mégsem bírom csillapítani a zihálást. Mintha a hegyek asszonya jeges ujjaival fojtogatná a torkomat.
Fagyos lehelete hirtelen és elemi erővel csap az arcomba, ahogy kinyílik a sátor. Nyomában hó és jégpermet pereg a bőrömre, de nem tudom jobban magamra húzni a hálózsákot, mert látnom kell, mi történik. Ákos, a csapat orvosa egy fagyos zúzmarába burkolózott torzót tesz le mellém. Arca felismerhetetlenné fagyott, ujjai görcsben merednek a levegőbe. Alig észrevehetően zihál. Én pedig némán zokogok.
Zoli. A férfi, akit pár óra leforgása alatt szerettem, gyűlöltem és elgyászoltam. És akit most visszakaptam. Aki így is, úgy is darabokra törte az eddigi életemet.
– Mennyire súlyos? – préselem ki magamból a teljesen felesleges kérdést.
– Ez majd a kórházban derül ki pontosan, de az arca, az ujjai… – kezdi Ákos óvatosan, de nem néz rám. Finoman próbálja lehúzni Zoli élettelen ujjairól a kesztyűt.
Nem kell befejeznie. Pontosan tudom, miről beszél. Épp elég elfagyott végtagot láttam már ahhoz, hogy tudjam, az elfeketedett húsba soha nem tér már vissza az élet. Az már csak egy halott szövet, ami szépen, lassan mérgezi a testet. Nem tudok sírni…
– Nem lesz már belőle ép ember – néz rám Ákos fájdalmas tekintettel.
Tudom, hogy igazat mond, de nem válaszolok, csak óvatosan odalépek Zolihoz, és finoman végigsimítom fagyott, fekete haját.
– Rendben leszel. Most már biztonságban vagy – suttogom neki halkan, majd csendben hátrahúzódom, hogy a következő aggódó simításokat már Kata adhassa, aki bénultan áll a sátor ajtajában. De Kata nem mozdul. Arca legalább olyan fehér, mint fagyott szeretőjéé. Ő nem ezt akarta.
A hegyek asszonya jeges karmait most Kata hátába vájja, aki néma borzalommal az arcán fordul vissza fagyos karjaiba, hogy aztán saját sátra melegében győzködje magát, hogy ez csak egy futó kaland volt, ami soha nem jelentett neki semmit.
(Fotó: Chris Henry, kép forrása: Unsplash)