A belső sávban hajtok, jóval a megengedett sebesség felett. Szokatlan bizsergést érzek a gyomromban és eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha…
Mi lenne, ha felvillanna a tükörben a rend őreinek fénye és mint az éhesen vijjogó keselyűk, rám szállnának. Nem kérdéses, hogy ezért a gyorshajtásért a jogosítványommal fizetnék. Ám ha nincs jogosítvány, akkor viszonylag nehezen jutnék el a pocsék érzékkel kiválasztott kietlen kerület Ugar utcájában lévő munkahelyemre. Ettől már csak a hazajutás lenne izgalmasabb, aminek minden alkalommal a délután négyórai kicsengetésig kell megtörténnie. Be kell látnom, hogy nem ez a legjobb érv, amivel a próbaidő vége előtt előállhatnék, de felveszem a lehetőségek listájára.
A kanyarodó sávra váltok, aminek a végén piros a lámpa. Fogalmam sincs, hogy mikor lett piros, de – ábrándos száguldásomnak hála – kérdéses, hogy meg tudok-e állni, ezért kis híján átlyukasztom a padlót a fékpedállal. A bizsergést mellkasi dübörgés váltja fel. Végül a kocsi megkönyörül rajtam és füstös gumiszagot eregetve, csikorogva megáll a guillotine-ként lógó lámpa alatt. Szoborrá meredve, kifejezéstelen arccal várom az indulásra buzdító dudaszót.
A malőr után zenét hallgatok és a napi feladatokat lajstromozom. Hamarosan eljutok az út azon szakaszára, ami még egy utolsó felüdülést hoz, mielőtt a teljes reménytelenségbe vezetne. Ezen a részen először merőlegesen eltávolodok a Ferihegyre vezető forgalmas úttól, hogy aztán újra vele azonos irányba tartva a reptér háta mögé kerüljek. Kevés itt a ház és új, kellemesen sima az aszfalt, csak néhány kanyar tarkítja. Először a jobb, majd a bal oldalon húzódik erdősáv, mintha felelgetnének egymásnak és csak kevésszer beszélnek egyszerre. A fák közül újra és újra szemembe morzézik a márciusi nap.
A negyedik kanyarhoz közeledve a szemközt lévő, pár autóhossznyi földút egy magas, rácsos kerítésnek vezet. Balra – amerre majd nekem is tartanom kell – a kerítés eltűnik az útmenti fák takarásában, jobbra kopott mező terül el, ami a rácsokon túl hosszan terpeszkedik még, mire kimagasodik belőle az irányítótorony. Azon mélázok, hogy egyszer eljöhetnénk ide a fiúkkal landoláslesre. Aztán eszembe jut, a tavaszi szünetben mi is repülőre ülünk majd, hogy a barátainknál vakációzzunk a spanyol riviérán. Ettől, és a rádióból felcsendülő Libertangó dallamától kicsit jobb kedvre derülök. Persze a fejemben – akár az ablakközben rekedt légy – ott zümmög a kérdés, kell-e majd az útra fizetett szabadságot kérnem, vagy szabadon szárnyalhatok. Válasz helyett most feltekerem a hangerőt, és beleveszek a fájdalmasan gyönyörű, utánozhatatlan harmonikaszóba.
A kanyarhoz érve egy villanást látok a torony irányából. Talán valami jelzőfény, mint a Balatonnál a viharjelzők – fut át az agyamon.
Sötét van. Vaksötét. Valami sípol, élesen. Lassan tudatosítom magamban, hogy bizonyára fülzúgás lehet, aztán újra álomba zuhanok.
A reggeli rohanásban majdnem áthajtok egy piros lámpán. Az utolsó pillanatban sikerül lefékezni az autót. Visszatolatni már nem tudok, hát rezzenéstelenül tűröm a kereszteződésbe kissé belógó kocsim előtt pár centire elhaladók mutogatását. Igazuk van. Végül is, hova rohanok?
A reptér mögötti kanyarban járok, már nem sietek. Komor gondolataimat a tavaszi napsütés és a rádióból kiszűrődő ismerős tangó simítja el. Feszes, lüktető harmonika a hegedűk lágy ölelésében. Bambulok a rétre, mintha az lenne a tánctér, azt képzelem, hogy az irányítótorony a magas és erős férfi. A nő oldalról érkezik, csillogó ruhája örvénylik a teste körül, olyan, akár egy szikrázó villanás.
Elviselhetetlen ez a zúgás. Nem is zúgás, inkább visítás és már nem csak a fülemben, hanem az egész fejemben hallom. Mindig éjszaka. Talán holnap orvoshoz megyek vele…
Közeleg a próbaidő vége és tudom, hogy döntést kell hoznom. Mintha mással sem foglalkoznék, és mintha velem sem foglalkozna senki. Annyira beszippant a gondolat, hogy észre sem veszem, szinte padlógázzal hajtok. Mire feleszmélek, már belecsúszok a pirosba.
Később, az erdősávhoz érve, lassítok a tempón. Elfog a déjá vu érzés. Mintha mindig csak itt autóznék és nem tudom miért, de szinte várom, hogy tangót játsszanak. Helyette valami összefüggéstelen rádiójátékot adnak, akár egy szomorú Szabó család epizód:
– Ne hagyjuk itt! – ezt zokogó, vékony hangú szereplő mondja. Gyerek, az biztos, de hogy fiú vagy lány, azt nehéz megállapítani a sírásba fordult vinnyogásból.
– Nem tudjuk magunkkal vinni – válaszol egy férfi, talán a gyermek apja lehet. Elcsukló hangon folytatja.
– Búcsúzzatok el, mennünk kell! – és mindenki egyszerre zokog.
Nem értem az egészet, mégis borzasztóan nyomaszt. Szeretnék csatornát váltani, de most látom csak, hogy nincs is bekapcsolva a rádió. Meresztem a szemem, de megcsillan valami a szélvédő jobb sarkában és elvakít.
A kezem engedetlenül meglódul és felcsapódik a magasba. Lassítva, szinte kívülről látom magam. Sem a rádió gombjait, sem a kormányt nem érem el, pedig kanyarodnom kellene. Próbálok fékezni, de a lábam a pedálok közé szorul. A mellkasomból fogy a levegő, mintha valaki rádobott volna egy zsák cementet. Forog a rét köröttem. Egyre az jár a fejemben, hogy nem érek oda a fiúkért az iskolába.
Istenem, a fiúk!
Borzasztó ez a fülsiketítő sípolás! Most azonnal szeretnék felkelni. Szeretnék, de nem tudok. A testem ólom, a szemem nem nyílik. Belep a sötét mozdulatlanság. Jeges rémület fog el, talán koporsóban fekszem? Valami lassan kúszik fel a mellkasomban, már a garatomnál jár, öklendezem tőle. Aztán végre távozik a számon keresztül.
– Lélegezzen! – sürget egy női hang, és én igazán igyekszem, de csak köhögni és fuldokolni tudok.
Fáj a torkom, égeti a levegő.
– Ez az, csak lassan, nyugodtan! – folytatja a hang, mintha olyan jól menne.
Az erőlködéstől kipattan a szemem. A sötétből homályos, sárga massza lesz, de még a gyenge fény is bántja a szemem. Szemhéjam újra lezáródik, csak a könny jut ki alóla.
– Isten hozta! – köszönt a nő és érzem, ahogy finoman végigsimít a csupasz karomon.
– Mi történt? Hol vagyok? A gyerekeim? El kell mennem a gyerekeimért! – hadarom egy szuszra.
Vagyis hadarnám, de csak valami szánalmas nyöszörgést hallok. Az én nyöszörgésemet.
– Ne erőltesse a beszédet! Ha érti, amit mondok, akkor szorítsa meg a kezemet!
Ez menni fog, gondolom. A nő keze köré akarom fonni az ujjaimat, hogy jól megszoríthassam, de már a gondolat is kimerít. Az erőlködéstől izzadni kezdek, végül a mutatóujjammal éppen csak megpöccintem a tenyerét, amit a kezem alá csúsztatott.
– Nagyon jó! Most próbálja kinyitni a szemét!
Próbálom. Résre, aztán kicsit jobban. Szokom a sárga masszát. Határozottan jobban tetszik, mint a sötét. Két alak hajol fölém, lassan tisztul a maszkos arcuk, kergetőznek kicsit, aztán végre egy lesz belőlük.
– Ha a nevét hallja, pislogjon! Akkor kezdem: Katalin, Anna…
– Anna, talált, remek! Magának balesete volt. Két hetet feküdt kómában. Pihenjen, hamarosan újra találkozunk!
Bíztak az ébredésemben, a rohamos javulásom azonban csodaszámba megy. Újabb két hét és mondatokban kommunikálok. Folyton éhes vagyok, de enni alig, inni is csak keveset adnak. Nincs, aki adjon és nincs is mit, pedig szükségem lenne az erőmre. A doktornőtől megtudom, hogy rakétatámadás érte a repteret, és engem a becsapódás közelében találtak meg a felborult autómban.
Amíg én kómában feküdtem, a város csatatérré változott. Naponta többször szól a légvédelmi sziréna, minden romokban hever. Aki tudott, már elmenekült. A kórházi mosoda pincéjében vagyunk, az evakuálást várjuk.
Már tudom, soha nem vettem be azt a bal kanyart, és amit rádiójátéknak hittem, az a családom búcsúja volt. Csak remélem, hogy időben indultak.
A sárga homály a koszos pinceablakon át beszűrődő, délutáni napfény. Amikor nem süt a nap, csak a sötétség marad, a sziréna, és a félelem. Az mégsem lehet, hogy miután kiszabadultam a kóma karmaiból, most egy pincében végezzem! Hát nem eresztem a fényt. Tudom, még el kell táncolnom a saját tangómat.
(Los Muertos Crew fotója a Pexels oldaláról)