Azt mondták, van egy város, Budapestnek hívják, nagyobb, mint az a dunántúli, ahol születtem, és jobb lesz ott, higgyem el, higgyem csak el!
Költöztünk a nyolcvanas évek elején, egy tízemeletes betondzsungel közepén épült lakásba. Mintha minden ugyanolyan lenne, csak nagyobbak a léptékek: bolt, iskola, néhány fa, parkolók megrajzolt fehér vonala, a házak alatt bérelhető garázsok sorakoztak, nekünk még autónk sem volt.
A játékaimat ott hagytam abban a vidéki városban, szétosztogattuk a házban a kisgyerekes családok között, később megbántam, mert hozzájuk tapadtak az emlékeim, azokkal meg mit kezd majd egy másik gyerek, ha éjszaka a fülébe suttog a mackóm, a babám.
Kiszakítva a megszokott térből és időből egy nagyvárosba cseppentem, de nem voltam büszke rá, ott toporzékol és tiltakozik belőlem egy léleknyi darabka most is az országalma mellett, ott találkoztam a barátokkal, őket is elhagytam. Egy évig még jöttek a borítékba zárt levelek, felbélyegezve, szép betűkkel megcímezve, aztán azok is elmaradoztak, emlékül leáztattam róluk a bélyegeket, volt egy albumom, apámtól kaptam, mert akkoriban divat volt bélyeget, naptárat meg színes szalvétákat gyűjteni.
Azt mondták, abban a nagyvárosban jobban boldogul mindenki, rangos iskolába járhatok, de sokáig észre sem vettek az osztályban, a huszonötödik érettségi találkozónkon úgy emlékeztek, egy évvel később érkeztem. A láthatatlanság időszaka volt ez, csak ültem lehajtott fejjel a padban, a hajam az arcomba hullott, elbújtam mögé, mintha sűrű függöny lenne, homályos emlékek maradtak meg abból az időből.
Azt mondták, szép ez a Budapest, csak meg kell ismerni, utazgattam hát az ismeretlen helyeken, véletlenszerűen felszállva autóbuszra, villamosra, színeket, illatokat gyűjtögettem, hogy megszokjam. Jártam a külvárosokban, ahol kémények füstje kaparta a torkomat, és kofapiacokon, ahol görnyedt hátú öregek árulták a gyümölcsöt a kopott asztalokon. Felfedeztem a belvárost, a szmogot, a fényeket, a kirakatokat, ahol üres szemű próbababákon mutatták meg a szebb világot, ami lehetne. Láttam az aluljárókat is, az összegömbölyödve alvó hajléktalanokat, rojtos szegélyű plédeken feküdtek. Messziről éreztem a szagukat, mert ázottak voltak és mindig kialvatlanok, a szemük alatt sötét karika, csak néztek rám, amikor letettem melléjük a vekni kenyeret, már nem emlékeztek az egyszerű szavakra sem. Én sem mertem őket megszólítani.
Azt is mondták, a jó kislányok ebben a városban otthon ülnek, nem bóklásznak az éjszakában, mint ahogy én tettem, színházba, moziba járva, füstös kocsmákban ülve, mint a Tilos az Á, emlékszem, kifestett arcú lányok csapolták a sört, öntötték vastag falú poharakba az olcsó bort. Anya mindig megvárt, az ágya szélén ült vádlóan, és amikor hajnalban hazaértem, a fehér hálóinge világított a sötétben.
Azt mondták, majd megszépül a gyerekkorom, és gyávaságból elhittem, mert bíztam benne, hogy ők jobban tudják. Itt élek most is, egy szürke lakótelepen, és tavasszal teleültetem az erkélyt színes virágokkal, mert szeretném, ha igaz lenne.
Ma visszamentem abba a vidéki városba, ahol megszülettem, leültem a város közepén. Elkezdett esni az eső, lemosta a szemem köré húzott fekete vonalat, feloldódott az arcom is, évek óta azt hordtam nappal és éjjel, gyávaság volt ez is, mint a sok máshol eltöltött nap az életemben, egyedül voltam azon a hatalmas téren.
Pókhálós, szűk utcák érkeztek minden irányból, statikus zaj szivárgott az emlékekből, és fodrozódott az esőben a világ, mellettem elázott szárnyú verebek gubbasztottak egy kút peremén.
Csorgott végig a víz a lábamon, előbb tócsába gyűlt, aztán megindult egy keskeny patak a régenvolt házunk felé, néztem utána a sétálóutcán, és pontosan tudtam, merre fog kanyarogni, hol kerül ki egy sárga házszögletet, hol érinti meg a templom falát, ahol azt írták a kapu fölé: Erős vár a mi Istenünk. Talán még az a régi graffiti is megvan, amit tizennégy évesen karcoltam egy házra, az árulásom emléke, mielőtt elhagytam végleg ezt a várost.
(Fotó: Simone Baldo, kép forrása: Unsplash)