novella regényrészlet

Pap Éva: Megbocsátás (regényrészlet)

Sírhatnánk felnőttként is, mert emberek vagyunk. Érzéseink vannak, és az ilyenféle terhek, amiket magunkkal cipelünk, nekünk is nehezek. Amikor úgy hisszük, senki nem lát, meg is tesszük.

Nem gondoltam volna, hogy ez marad egy nő után. Őutána, ennyi idő elteltével. 

Úgy vártam ezt az utazást! Hogy vonatra üljek és mehessek végre. Most, hogy itt vagyok, émelygek és felkavarodik a gyomrom, annak minden tartalma ki akar jönni emésztetlenül. Ki kell mennem a mosdóba.

Megtennéd, hogy egy kis ideig vigyázol a csomagjaimra?… Köszönöm.

Undorodom, de te ezt nem láthatod. Nem azért, mert ismeretlen útitárs vagy és csak néhány órát töltünk el együtt ebben a kupéban, amíg meg nem érkezünk a végállomásra. Ha a legjobb barátom lennél, akkor sem tudnál az arcomról leolvasni semmit. Sokszor a feleségem sem tudott…

Anyám egy pillanat alatt képes volt elpityeredni, de ő tanította meg, hogy a férfiak nem sírhatnak, nem mutathatják ki az érzéseiket. Ez, hogy meg kell tanítsa, mint egy ősi szabály, az összes nőbe bele van kódolva. Apámat sem láttam sírni soha, pedig biztosan lett volna oka.

Gyerekkoromban, amikor elestem és égett a csontig lehorzsolt térdem, amikor fájt az igazságtalanság, hogy az osztálytársam nem tudta olyan jól felmondani a verset, mint én, mégis jobb jegyet kapott, vagy anyám leszidott, mert elhagytam a tolltartómat, akkor könnyek szöktek a szemembe. Hiába hajtottam le a fejem, ő meglátta, és rám kiáltott: „Hagyd abba azonnal! Te fiú vagy, nem egy bőgő lány!” Szégyelltem magam. Nem azért, amit tettem, hanem mert rám tört a sírás. Amikor nagyobb lettem, akkor is megtörtént. Az első szerelmi csalódáskor, amibe majdnem beledöglöttem, de senki nem látta rajtam. A barátaim körében, otthon a szüleim, az öcsém előtt is úgy tettem, mintha minden a legjobb lenne, de a szobámban éjjelente a könnyek csípték a szemem. 

Gondolom, te is tudnál mesélni… Melyik férfival ne esne meg!

Sírhatnánk felnőttként is, mert emberek vagyunk. Érzéseink vannak, és az ilyenféle terhek, amiket magunkkal cipelünk, nekünk is nehezek. Amikor úgy hisszük, senki nem lát, meg is tesszük. Elvonulunk egy félhomályos sarokba és dörzsöljük a szemünket, mintha viszketne. Így történt akkor is, amikor apám meghalt, és nem tudtam tőle elbúcsúzni, csak a színtelen és lélektelen test maradt belőle a temetésre. Később is előfordult egyszer, de az nem fájdalom volt, hanem düh. Másokra, az életre, de legfőképp magamra. Annak az esetnek a hatása az, hogy most mélyeket lélegzem, hogy elmúljon ez a hirtelen rámtört gyomorforgás. „Tomo, egy férfi nem mutatja ki az érzéseit” – hallom anyám hangját. Még egy mély levegő! Látom a tükörben, jön vissza a színem. Megmosom az arcom. Ez most megint bent maradt… Visszamegyek.

Az ujjadon a karikagyűrűd azt árulja el, nős vagy, és úgy vélem, legalább tíz évvel fiatalabb nálam… Elmondhatnék mindent, de látom, belekezdtél abba a könyvbe.

Vele kapcsolatban már nem sírnék, túl vagyok azon régen. Mi, férfiak, ilyen helyzetben, mint most, összeszorítjuk a torkunkat, az öklünket, és minden, amit nem hagyunk, hogy kiforduljon belőlünk, az odabent gyűlik. De egyszer kijön úgyis. Magától nem múlik el soha.

Az a barna hajú nő abban a kis fekete bőrdzsekiben, aki azzal a szőkés merilinmonróval ül ott átellenben a résnyire lehúzott ablak mellett. A lába keresztbe rakva, a felsőteste egyenes, és ilyen egyenesen dől előre-hátra, ahogy beszél, és mintha hosszú ujjaival közben lassan zongorázna a vonatkocsi lenyitott kis asztalkáján. Ismerős mozdulat… Mintha a bordáimon araszolna felfelé. A gondolat érzése is megborzongat, visszataszít. Hogy is lehetett valaha jó! Egy piros karkötő tűnik elő a csuklóján. Jól látom, apró gyöngyökből áll és megvillannak rajta fehér kristályok? És vékony a csuklója, ugye? Ahogy megláttam őt, akkor tört rám az ismerős rosszullét. Tudod, kire emlékeztet? A volt szeretőmre, Klaudiára…

Nem zavarna, ha átülnék erre a másik oldalra, ide melléd?… A menetirány miatt…

Nem akarom látni, mert ha véletlenül rátéved a tekintetem, nehogy azt gondolja, valamit akarnék tőle. Mert nagyon sok nő vágyik, szomjazik valamire, és vannak köztük, akik, ha nagyon akarják, megkapják. Bármi áron. Ez is olyannak néz ki. Nézd a hosszú ujjait, a hosszú, hegyes körmökkel!

Emez már nem érdekel, nem jelent számomra semmit, csak épp az életünk van összekötve – az is lehet, hogy örökre. Mert egy nő, aki gyereket szül, elszakíthatatlanul összeköti magát a férfival, aki a gyereket nemzette. De amíg nincs meg ennek a bizonyossága, addig is a markába szorítja. Ez a nő pedig makacs, és nem engedi, hogy fény derüljön az igazságára. De eljön majd annak is az ideje. Mindennek eljön a maga ideje. Te, olyan emberi játszmák ezek, amelyek sokkal bonyolultabbak annál, mint aminek kinéznek.

Nem az otthoni étkezőasztalnál kezdődött, ahogy Lizinek mondtam, válaszul a kérdésére. Sokkal hamarabb. Tudtam, bármit mondok, fájni fog neki. Ő ragaszkodott hozzá. Nem készültem a kérdésre, legalábbis nem úgy, hogy előre kitaláltam volna egy megpuhított választ. De ezt a pillanatot vallottam meg neki, mert azt éreztem, a fizikai megcsalásnál a másik számára létezhet még rosszabb is. Az, ahogy odáig eljut az ember. Azt akartam, kevésbé fájjon neki, mert az igazságnál egy dolog lehet fájóbb és dühítőbb: a hazugság…

(Nadi Lindsay fotója a Pexels oldaláról)

Leave a Reply

%d bloggers like this: