A Sacré Coeur kupolája gömbölyödik Párizs tetői fölé a lemenő nap fényében. Bársonyos fénypászmák borítják be arannyal a hófehér épülettömeget, a sínek közül pedig hol az egyik, hol a másik izzik fel, mint az augusztusi éjben a hullócsillagok. Kurva szép lenne, ha nem kéne ennyire okádnom. A nyomomban vannak. Ez az utolsó lehetséges kiút, az RER környéki vasút a Charles De Gaulle Reptérre, onnan pedig egy direkt gép Brüsszelbe. A százgrammos csomag lenyúlása után az első utam egy jelmezboltba vezetett, hogy feltűnés nélkül kijussak a városból. Álmodj, királylány: ezek minden közutat az ellenőrzésük alatt tartanak.
Lőttek rám a Pompidou központ mellett, amikor épp autószerelőnek voltam öltözve, csapott le mellém egy kard a képeslapos állványra a Rue Muffetardon, amikor a Superman kosztümöm mögé rejtőztem, hajítottak felém kockakövet, miközben a metrót kerestem a Saint-Martin csatornánál Jedi mesterként és robbant föl mellettem egy kuka a Montparnasse-torony mellett, amikor éppen semmilyen álca nem volt rajtam. Egy kiégett renault mégane-t, egy totálkáros vespát, egy Szajnában landolt e-rollert és egy sírógörcsben fetrengő taxist hagytam magam mögött, de nem jutottam ki a városból. Lőfegyverem nincs: a feltűnéskeltés egy ilyen nemzetközi ügyben kerülendő. A titkos ház Brüsszel külvárosában van, de csak a koordinátákat ismerem. A csipogó állítólag jelezni fog, ha a megfelelő épület előtt állok.
A vasút megérkezik a De Gaulle-ra, ész nélkül rohanok a jegypénztárhoz. Nincsen feladni való csomagom, csak egy kézipoggyászom. A sloziban a szakállam mögé ragasztom a korábban elcsaklizott tasakot, miután vastagon bekentem mentolos zselével, hogy félrevezessem a kábszeres kutyákat. Kilépek a klotyóból. Még mindig élek, senki sem lőtt le, fantasztikus érzés. A jegyem a kezemben, indulok a detektoros kapuk felé, de baszki, tényleg ott áll két rendőr pórázzal a kezében, fix, hogy nem jutok át, drogkereső kutyákat nem ver át az ember csak úgy; még köbö ötven méterre vagyok tőlük, máris szaglászni kezdenek a reptéri huzatban. Hátraarc, inkább veszek egy kólát az automatában és jó messzire hajítom, a doboz egy falon szétdurran, többen megijednek. A zsaruk is kiszúrják, elindulnak a zaj felé, én meg odasietek az ellenőrző kapuhoz. Pakoljak ki mindent, mondja egy civil őr. Jó, kipakolok, de bűzlök a mentoltól, gyanús vagyok, menjek vele a motozó szobába, kapom az utasítást. Baszki, mange tes mortes, mondanám neki, de nem mondom. Én és a gyomorgörcs követjük az őrt, közben a fülem mögött az izzadság vízhozama a Niagaráéval vetekszik. Megmotoz, átvilágít, a szakállamra viszont nem tapint rá, nem gondolja, hogy ilyen rövid arcszőrzetbe ekkora bűncselekmény beleférhet. Vagy csak nincs gusztusa megfogni. Nekem sem lenne. Látom, még mindig zavarban van az ordenáré mentolszagtól, vakarja a fejét, de aztán mégis azt mondja, Merci, monsieur, jó utat, én meg arra gondolok, hogy kabbe, ha tudnád, mi folyik itt.
Nagy folyosó, kis folyosó, elhagyom az álcának szánt pepita sapkát, nem lépek vissza érte, nincs vesztegetni való időm. Megnézik a jegyemet, erre tessék. Még egy szűk folyosó, a gépbe lépek. Ha ide nem követ senki, akkor lehet, hogy túlélem a mai napot. A repjegyen szereplő ülést keresem, csatakosra izzadtam az alsógatyámat a menekülésben. De lehet, hogy be is behugyoztam. Nem, akkor foltos lenne a gatyám. Valaki méricskélni kezd, hogy miért bámulom a pöcsömet. Mit nézel, putain, ha nem lenne vészhelyzet, olyat kapnál! Ez nemzetközi ügy, bizonyíték van nálam… persze kussolok, mint a kilapult tehén a meteor alatt: ha feltűnést keltek, halott vagyok. Mint a tehén.
Ez az, ez a helyem, leülök. Elcsesztem, pont az ellenkező oldal lenne az enyém, felállnék, de beszorult a lábam, a mellettem levő sorban az asszony azt mondja, semmi baj, fiatalember, maradjon csak, nekem itt is jó, van kilátás ezen az oldalon is, és amúgy is, il fait beau aujourd´hui. Jól van, maradok, behúzom a nyakam.
Valaki leül mellém, de nem nézek oda. A napkorong közben mára már megmurdelt; a gép szárnyán a helyzetjelzők vörösen villognak a sötétben. Amikor először pillantok oda, reflexből elkapom a fejem, mert azt hiszem torkolattüzet látok. Nem, nem az, de most, hogy a fejemet elfordítottam, felfogom, ki ült le mellém, és úgy sejtem, mégis halott vagyok:
Angélique. Angélique Gaillard. Négy éve elhitették vele, hogy szó nélkül leléptem egy idegen csajjal Rióba. Állítólag egyenként dobálta be a lakásom ablakait a leselejtezett Motorola-rádiókkal. Akkoriban el kellett engedjem, nem tehettem meg vele, hogy egyszer csak hullazsákban kerüljek a szeme elé. Négy éve dolgozom ezen az ügyön, akkor még közrendőr voltam, mint ő. Ma ez már a D-27-es különítmény legfontosabb ügyének számít, célja pedig egy Európa-szerte aktív kábszer-kereskedőláncot felderíteni és kivonni a forgalomból. Hogy én a drogminta leszállításán kívül aktuálisan milyen szerepet töltök be, nem kötötték az orromra. Talán jobb is így, ha fogságba kerülök, könnyebb lesz kussolni.
Mivel komolyabb ellenőrzés már a legtöbb EU-országhatáron nincsen, csak én vagyok az a barom, aki a szert a szakálla mögé rejtve csempészi át repülőn egy másik országba. Abban a reményben, hogy így túlél, ha már autóval, robogóval, e-scooterrel és sírógörcsbe csömörlött taxissal nem sikerült kimenekülnie. De az esélyeim Angélique láttán csaknem egyenlővé válnak a nullával, tuti fel fog ismerni. Kint hirtelen szélvihar támad. Csomagolófóliát és könnyű utazótáskákat ragad magával a szél a dokkoló gépek között.
Dear ladies and gentlemen, your captain is speaking. Mesdames et messieurs votre pilote vous souhaite la bienvenue à bord de l’avion – darálja a kapitányhangú hangszóró, majd hozzáteszi, hogy meg kell várjuk, amíg leül a szél. Na, szuper, gondolom. Itt ülök egy ketyegő bomba mellett, és még az is lehet, hogy egy vállról indítható rakétának is lesz ideje becsapódni, mielőtt felszállunk.
Angélique vadul lapozgat az ingyenes magazinban. Amikor a Dior hirdetéshez ér, megakad a szeme a terméken, és hangosan megszólal, anélkül, hogy felnézne:
– Tudja hány járat késett Norvégiában rossz idő miatt az elmúlt egy évben? – A kapucnit a fejemre húzom, felteszem a papagájos napszemüveget és újra az ablak felé fordulok. Megpróbálok egy felismerhetetlen hangot kiadni, amivel jelzem, hogy itt vagyok, de mégsem. Ennek az lesz az eredménye, hogy valami efféle hagyja el a nyelvemet:
– Blöbb.
Angélique nem veszi zokon, folytatja:
– Kettő! Két késés volt háromszázhatvanöt nap alatt! És tudja, nálunk hány késésre és járattörlésre került sor ugyanebben az időszakban?
Olyan jó lenne, ha most inkább befognád azokat a kis puha ajkaidat, gondolom. Valahogy kifacsarok magamból egy elharapott választ:
– Zsöszpá, nemtom. – Itt érzem, hogy lebuktam. Hiába erőlködtem, a hangom felismerhető volt. Ez most az a jelenet lenne egy zsarus filmben, amikor a rossz vezetéket vágják el a csípőfogóval, és a következő képkockák már kívülről mutatják a robbanást a toronyház harminckettedik szintjén. Angélique tekintete csaknem lyukat éget a bőrömön. A vihar elcsitul, a gépet kitolják a dokkból. Hirtelen megragadja a kapucnimat, és lecsapja a napszemüveget az arcomról. A gép a kifutópályára ér, a hajtóművek felzúgnak, velük együtt Angélique hangja is elszáll:
– Jean-Baptiste! Te itt?! Trou du cul! – A haragja láttán már-már érzem azokat a súlyos Motorola-rádiókat, ahogy a homlokomnak csapódva beszakítják a koponyámat. A gép emelkedni kezd, a tarkóm a támlába kívánkozik a nyomástól, a lelkem meg talán most mégis inkább a halálba, mintsem ki kelljen bírnom az elkövetkezendő ötvenkilenc perces repülőutat. A szitkozódást a hajtóművek csak részben nyomják el. Mire a biztonságiöv-fény kialszik és az első kishólyagú lelép a klotyóra, már nagyjából az egész utazóközönség tisztában van vele, hogy minket jelenleg nem a szerelem csillogó, langyos gyöngyfüzérei készülnek örök frigyre vezetni.
Nem válaszolok Angélique dühös szavaira, csak gubbasztok és forgatom a szememet. Mi van, ha idáig követtek, és az utasok között is gerillák vannak? Mondom, pszt, erre ő, mit pszt, megfogja a szakállamat, mérgében meg akarja tépni, de megvágja magát a mögé ragasztott fólia recés szélével. Odakapok ijedtemben, nehogy elengedjen a ragacs és a tasak tartalma az ölembe hulljon.
– Mit rejtegetsz, mi?! És miért van ilyen olcsó fogkrémszagod? – üvölti a felsértett ujjait ökölbe szorítva. – Drogot csempésztél a gépre? – Sunyin körbenézek. Igen, jól sejtettem, mindenki hallotta, amit kérdezett. Elsőre senki sem reagál. Egy hátrazsírozott hajú a fejét mégis lassan felénk fordítja, de nem néz ránk. Merde! Felismerem, ott volt a konténereknél, amikor lenyúltam az egyik öblítős flakonba rejtett százgrammos csomagot. Megint pánikba esek. Ha nem lenne még mindig csatakosra izzadva a gatyám, most tuti azzá válna.
– Jól figyelj rám, Angélique, ez most egy vészhelyzet –, suttogom, kibontom az összeszorított ujjait és határozottan a saját ujjaim közé veszem őket. Nincs más választásom, színt kell vallanom, hiszen most már ő is életveszélyben van. Az érintésemen meglepődik, nem tépi ki a kezét az enyémből azonnal, én pedig a puha bőrére írom a mutató ujjammal, hogy „D-27”. Kikerekedik a szeme.
– Mi van?! Ta gueule, nem mondod, hogy felléptél titkos zsarunak! – Az egyik légi utaskísérő megkér minket, hogy halkabban, s’il vous plaît, de az utasok többsége látszólag nagyon jól szórakozik az előadásunkon. Közben az ülések rései között hátra pillantok. Egy barna bőrkabátos is egyre gyanúsabbá válik, ábrázatát szemügyre véve lefogadom, hogy nem egy Instagram-tripről utazik éppen haza. Angélique tovább faggat, próbálom csitítani, de látszólag élvezi, amit csinál. A gép ereszkedni kezd. Még élünk, de én érzem, hogy már igazából mindketten halottak vagyunk. Ha eddig befogta volna, talán még nem került volna gyanúba, de most már nem csak engem fognak üldözőbe venni,
hanem őt is.
Landolunk, megint jön a „dear ladies and gentlemen” szöveg, meg a „lovely sunshine in Brussels”, az utasok tapsolnak, olyan ügyesen tette le a gépet a pilóta. Angélique fogja a rúzsát, a kávéspoharára írja, hogy „Show time, puszinyuszi”, majd jelez egy agyonsminkelt stewardessnek. Az odaér egy szemeteszsákkal, ránéz a feliratra és kidobja a poharat. Merci beaucoup, mondja, visszasiet a pilótafülkéhez, ahol ide-odalopott tekintettel tárcsázni kezd. Az emberek felállnak, a két gyilok egymásra néz, én pedig keresem a szememmel a legrövidebb utat a kijárathoz.
Angélique most először rám mosolyog. Értetlenül bámulok rá, mire ő a szakállamhoz kap és kitépi mögüle a zacskót. Bordel de merde!, ordítom, iszonyatosan fáj. Mire fölnézek, már a pakolászó utasok között túrja keresztül magát. Utánaeredek, de a melák testemmel újra és újra fennakadok egy másik melákon az üléssorok között. A lenyalt hajú és a bőrkabátos a nyomomban. Amint elhagyom az utasteret, valami felém repül az irányukból és becsapódik a fejem mellett. A lépcsőn látom, hogy Angélique a reptér épülete felé siet. Még egyszer visszanéz, mielőtt belépne a kapun, közben sikoltozás hallatszik mögülem a gépből, a két gerilla úgy tűnik, már nem csak engem rémít halálra. Sprintelek, majdnem utolérem Angélique-ot.
Ő kecsesen átsiklik a kordonon, én fönnakadok, átesek rajta. A lenyalt hajú mögöttem leüti a határőrt, elveszi a szolgálati fegyverét és utánam küld néhány sikító, sistergő lövedéket. Rohanok Angélique után a folyosón, közben hallom a további dörrenéseket, a lábdobogást, majd az ütőszeg üres csattogását, ami jelzi, hogy kiürült a tár, azaz nyertem pár másodpercet. Mielőtt Angélique után kapnék, eltűnik egy sarok mögött. Utánavetem magam, de nem érem el, helyette élő falba ütközöm: egy tucatnyi állig felfegyverzett símaszkos állja el az utat, Angélique pedig sehol. Valaki lekever egyet, beránt az embertömegbe, és zsákot húz a fejemre. Ütök, rúgok, de hamar leszerelnek és megkötöznek. További dulakodás hangjait hallom, de lövések nem dördülnek. Ki a franccal verekszenek ezek? Hogy hogyan visznek ki az épületből így zsákkal a fejemen anélkül, hogy ez bárkinek szemet szúrna, nem tudom felfogni ép ésszel. Vajon ezek Brüsszelben is mindent az ellenőrzésük alatt tartanak, nem csak Párizsban? Erre legvadabb álmaiban sem gondoltam volna. Egy furgonba, vagy valami ahhoz hasonlóba dobnak: dízel- és gumiszagot érzek. Az ajtó nehezen végigfut a sínen, majd becsapódik a fejem mellett. Azt hiszem, egyedül vagyok a raktérben, próbálom kiszabadítani magam a kötelékeimből, de valaki úgy orrba vág, hogy a fájdalomtól elkábulok.
Egy székhez kötözve térek magamhoz, a csuklóm lüktet, még mindig nem látok semmit. Ez most az a rész lenne a zsarus filmben, amikor rettenetesen megkínozzák a túszokat, és ha ez valóban egy film lenne, akkor közben egy kamion rontana az épületbe a felmentő sereggel. De nem hallok kamiont, csak bakancsok trappolását és visszhangzó, érthetetlen parancsokat a terem másik végéből. Valami remegni kezd a zsebemben. Egy tűsarkú kopogása közelít, a nadrágomban egyre jobban bizsereg valami. Még így a halál küszöbén sem tudom megállni, hogy merevedésem legyen. Mi a fasz, gondolom. Mire beugrik, hogy ez a csipogóm. Az nem lehet! Hol vagyok?
Letépik a fejemről a zsákot. Körbenézek, de a sötéthez szokott szememmel csak pislogok értetlenül, mint a vak asszony a liftaknában. Valaki ül mellettem. Felismerem, Angélique az! Kócos, ő is hunyorog, ezek szerint őt is úgy hozták ide, mint engem. Egy hatalmas magtárban, vagy valami ahhoz hasonlóban lehetünk. Velem szemben ketten ülnek, még mindig zsákkal a fejükön, megkötözve. Az egyik a bőrkabátos, a másik meg a lenyalt hajú lehet, felismerem az okádék színű nadrágjáról. A háttérben minden sarokban, minden kijáratnál egy fegyveres áll. Talán most jött el az ideje, hogy összepisáljam magam?
Hirtelen elmúlik a lüktetés a csuklómon. Valaki eloldozott! Úgy látom, Angélique is kiszabadult. Értetlenül nézek rá, de ő valahogy nem tűnik meglepettnek. A zsebembe nyúlok, a csipogóm tovább jelez. Megint meghallom a magassarkú kopogását: a repülőn még agyonsminkelt stewardess lép elém, most már arcfesték nélkül, és egy MP5 géppisztoly nyugszik a kezében. Hunyorgok bambán, még mindig nem látok rendesen, ő pedig Angélique felé fordul.
– Agent Gaillard. Köszönjük a közreműködését. És persze neked is, Jean-Baptiste. – Végre felismerem. A D-27 egyik csoportvezetője az.
– Agent Gaillard?! Angélique, hát te is?! Merde! – csattanok fel döbbenten. A két nő jóízűen nevet rajtam, én pedig megkönnyebbülésemben most már tényleg a nadrágomba vizelek.
(Riadh Dallel fotója a Pexels oldaláról)