– Hogy az a radai rossebb rogyassza rá az eget, amiért engemet idecitáltatott – dohog az öreg János a bírósági folyosón, a kijelölt tárgyalótermet keresve. Aztán – jó messzire a már várakozó Kálmántól – fáradtan ereszkedik le ő is egy padra. Hunyorogva tekinget körbe, de nem jön senki az aktaszagú homályban, akitől kérdezhet. Aggódik, hogyan jut majd be a terembe. Vajon meghallja, amikor beszólítják? Megélt ennyi évet, és még soha nem járt bíróságon. Lapos pillantásokat vet a távolban ücsörgő, a bírósági iraton felperesnek nevezett barátjára, Kálmánra. Azaz – igazítja ki a gondolatot –, csak volt barátjára. Biztos benne, hogy ő is ideges. Fogadna rá, hogy – akár az ő kezében – a „felperes úréban” is vizessé ázott az idéző papír. De legyen is így, ha már ide juttatott vénségemre! – zsémbel magában az öreg. Hatvan éves barátságuk, és ötven éve tartó szomszédságuk alatt volt idő megismerni egymást. Együtt jártak iskolába, egyidőben nősültek és nemrégiben, szinte egyszerre, megözvegyültek. A közösen megidézett emlékek tették elviselhetővé a rájuk szakadt egyedüllétet. Osztoztak örömben, bánatban. Talán még hangos szó sem esett közöttük. Eddig. De most mégis itt vannak. Perben, haragban. – Na ezt nem bocsátom meg neki, amíg élek! – ágaskodik Jánosban egyre magasabbra a düh. Kálmánban pedig az elszántság növekszik, miközben arra vár, hogy kérelmére a bíró majd rábólint.
– Mert hát az nem lehet, hogy ne nekem adjon igazat! Kivágatom vele azt a fát! Magának köszönheti, hogy itt kötöttünk ki. Ha önként megteszi, szégyenszemre most nem lennénk itt – edzi magát az öreg Kálmán a tárgyalói beszédre.
A csukott ajtó mögötti teremben a bíró még egyszer átfutja a folyosón várakozók ügyét. A per tárgya a telekhatáron terebélyesedő fa, ami árnyékot vet a felperes konyhakertjére. A hivatalos megjelölés a piszkossárga aktán „szomszédjogi per”. A kérelem szerint a fának nemcsak terebélyes lombja, de annak terpeszkedő gyökere is kipusztítja a felperes zöldségesét. Elveszi a napot, elszívja a vizet. A keresetlevél szakszerű, hivatalos segítséget sejtet. Megjelöli a törvényt, majd lakonikus rövidséggel és kíméletlenül összegez: a bíróság kötelezze a fa kivágására az alperest!
A bíró beszólítja a perlekedőket. A két idős, állig begombolt inget viselő falusi ember elszántan, de láthatóan megszeppenve áll a pulpitus elé.
Kálmán bácsi felperesként röviden szól. Fenntartja, ami az írásban van. János bácsi bő lére eresztve száll vitába. Megoldást kínál a lombozatra. Felajánlja, hogy mindkét oldalról ő nyesi majd a dús koronát. A gazdaember hozzáértésével részletezi, hogy a gyökerek olyan mélyre nyúlnak, hogy a talajvíz bőven ellátja az apró zöldségest. Fényképeket mutat. Ezeken jól látszik Kálmán méretes kertje, tele gyümölcsfákkal. Aztán feltűnik a kicsi konyhakert is. – Nézze csak, Bíró úr! Ez konyhakert? – bök a képre János, remegő ujjal. – Hát, ha pár fej saláta és néhány kókadt répa már konyhakert, akkor annak elég szegényes – emeli meg az eddig féken tartott indulat a hangját. Kálmán arca rezzenéstelen.
A bíró nyugalomra inti az egyre hangosabb Jánost, és megnézi a képeket. A fa gyönyörű. Legalább harminc éves. Valóban a határmezsgyén áll, lombjával igazságosan kínálja a szomszédos kerteket. A felperes telkére áthajló ágak alatt, az elkerített részen egy apró zöldséges. Ezt látva, a bíró arra gondol, hogy ez olyan dafke ültetésnek tűnik. Nem érti, hogy a felperes a hatalmas kertben miért éppen a fa alatt, a kerítés mellett ültette el kevéske zöldségét. Faggatni kezdi a felperest.
– Kálmán bácsi! Ez a fa már évtizedek óta itt áll. Eddig nem zavarta? Mikor és miért pont ide ültette a zöldségeket? Nem gondolt arra, hogy bőven elférne máshol is ez a pár répa, saláta?
A válasz tárgyszerű és – meg kell hagyni – jogszerű is.
– A fa régóta ott áll, én meg egy éve tettem oda a zöldségest. Ez az én kertem. Ott ültetek, ahol én akarok. Különben meg úgy tudom, tisztelt bíróság, itten nincsen elévülés. Zavar. Ki köll vágni! Ezér’ vagyunk itt.
Látva az elszántságot, János tétován feláll, és kérlelőre váltja az eddigi győzködést.
– Szépen kérlek, Kálmán! Tudod, hogy még Margittal együtt ültettük. Margit másfél éve halott. Valahányszor ránézek, ő jut eszembe. Hogyan vágnám ki? Ez nekem emlékfa.
Ez jó! – gondolja a bíró és hivatalos tartása felenged. Emlékfa! Erre lehet hivatkozni, ez meggyőzheti a konok felperest. Így a fa – és talán a barátság is – megmenthető. Fejében már a remélt egyezséget fogalmazza. Hiába no, nincs jobb döntés, mint a felek megegyezése – dől hátra megkönnyebbülve.
Kálmán bácsi – most először – dühös tekintetet vet haragosára. Aztán nem neki, hanem a bírónak mondja:
– Már új asszonyt hozott a házhoz. Minek az ilyennek emlékfa? Vágja ki azt is!
Nincs megegyezés. A tárgyalás berekesztését hallva a két öreg egymásra sem nézve ballag ki a teremből. A folyosón konok hallgatásba merülve várják az ítélet kihirdetését.
Odabent a bíró már tudja, hogy nem lesz képes jó döntést hozni. Az emlékfa lombjai nem csak a kertekre borultak rá.
(Kép forrása: Prixbay)