novella vers

Árvai M. Tekla: Kihangosítás

Amit jó negyedszázad alatt erről meg lehetett tanulni, tőled tudom, vagy inkább lestem el.

Amikor találkoztunk,

még nem volt mindenkinek mobilja.

Neked a munkád miatt volt egy akkor még

bunkofonnak becézett cuccod, 

ami autóról működött.

Nekem később egy motorolám, 

amire ma már dinoszauruszként

tekintene mindenki.

Játsszuk el, hogy hívlak.

Felveszed. Egy darabig tűröd, hogy csacsogok.

Nem várom meg, míg azt mondod:

„a telefon nem erre való”, 

kitalálok valamit, miért hívtalak, mert

azt nem mondhatom, hogy csak a hangodat akartam hallani.

Nem a telefon hozott össze bennünket, 

hanem a közös hobbi. 

Én a gyerekeimmel kezdő lótartó voltam,

te addigra már mindent tudtál ebben a műfajban.

Amit jó negyedszázad alatt erről meg lehetett tanulni,

tőled tudom, vagy inkább lestem el.

Játsszuk el, hogy Londonban vagy Frakfurtban vagyok 

és hívlak.

Felveszed, nincs még kihangosítás,

mégis hallom, ahogy becsapódik a kocsi ajtaja,

tudom, hogy most értél haza,

kotorászol, keresed kis faházad kulcsát, reménytelenül.

Mész a dugihelyre, hogy 

a szivaros fémdobozból elővedd a pótkulcsot, 

már mondom is a telefonba: 

Ne felejtsd el visszatenni!

Én gyakran hívtalak, miközben dolgoztam, akkor is,

ilyenkor kihangosítottalak.

Tudom, hogy te soha.

Lehet, hogy nem is volt ilyen gomb a telefonodon.

Soha nem vetemedtél volna arra, hogy 

telefonnal fényképezz.

A fotózást szent dolognak 

tartottad, amit egy ilyen kütyühöz

tilos lealacsonyítani. 

Ha te hívtál, az soha nem jelentett jót:

– Végül hány bordád tört? – kérdezted.

– Hét.

– Rendes munkát végeztél – nyugtattál meg.

Máskor:

– Baj van a lányod lovával, gyertek gyorsan.

Vagy azért csörögtél rám, hogy elmond:

– Ne hozz semmit, itt minden van a kórházban, 

csak gyere!

A telefonod most is itt van, az éjjeliszekrényen.

Évek óta nem veszed fel, bárki is hív.

Mert már nem tudod. Ez se megy már.

Mégis azonnal újra töltöm, ha meghallom

a lemerülést jelző pittyegést.

Mintha ezzel téged is fel tudnálak tölteni.

Én sem hívlak. Nincs miért, mert karnyújtásnyira

van a betegágyad az én ágyamtól.

A megrögzött agglegény már nem a remete faházban él,

a versenyekből megmaradt ereklyék között, 

teljes visszavonultságban.

Nem akartál kórházban maradni,

nem akartalak ott hagyni.

Itt a cica dorombol neked,

a kutya nyalogat és 

még mosolyogsz néha rám.

Már csak egy hívásra vársz.

És az sem lesz kihangosítva.

(Fotó: Annie Spratt, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d bloggers like this: