Mariann minden szabadidejét moziban töltötte. A nagy plázáktól kezdve a kis művész termekig, mindenhol megfordult. Korán szeretett érkezni, mindig végignézte a reklámokat is. Azt a pillanatot várta a legjobban, amikor elkezdődik a visszaszámlálás és lassanként elsötétül a terem. Hagyta, hogy a teste belesüppedjen a bársonyos tapintású székbe, hátravetette a fejét, és elmerült a képsorokban. Elvarázsolta a hatalmas vetítővászon, az emberek halk, folyamatos rágcsálása, kapirgálásuk a popcornos dobozok alján, az illat, az emberi testek közelsége. Itt sokkal otthonosabban érezte magát, mint abban a hűvös lakásban, ahonnan a baleset óta nem volt ereje elköltözni. Mindig végignézte a stáblistát a filmek végén, utolsóként hagyta el a termet. Tudta, minél később megy haza, annál rövidebb ideig kell elviselnie az egyedüllétet. Miután hazavánszorgott, csipegetett egy kis kenyeret, kolbászt harapott hozzá és egy kevés bort is szürcsölgetett vizespohárból. Nem szokott rá az italra, eleget látta az apját részegen ahhoz, hogy végleg megundorodjon az alkoholtól. Csak megnyugtatta a testes, gyümölcsös vörösbor íze. A lakása, mint egy hervadó virág, a rothadás édeskés illatát árasztotta. Az egyetlen szobát, ahol rend és tisztaság uralkodott, zárva tartotta: egy néhai boldog élet maradványa volt.
Mariann egy gyermekotthonban dolgozott hosszú évek óta. Imádták a gyerekek, anyuskának, mamának, anyucinak és mamikának szólították. Szerettek hozzábújni párnás testéhez, buja melleihez, belehuppanni hájjal takart ölébe. Egy nagytestű gumibaba volt, amivel a gyerekek azt tehettek, amit csak akartak. Tömpe ujjaival mindenkit szorgosan simogatott, ölelgetett. Bekebelezték egymás szeretetét, mint egy hatalmas habos süteményt. Mariann, ha evett, tortaszeleteket és süteményeket tömött magába, alig vett magához mást. A pékségben kapkodva vásárolt, és ott is inkább a túrós batyu és a kakaós csiga került a táskájába. A gyermekotthonba mignonokat és béka desszertet vitt magával, és persze bevásárolt a neveltjeinek is.
Máté három éve került Mariannhoz. Csillogó, barna szeme és sötét, már-már fekete haja volt. Tizennégy éves korához képest meglehetősen izmos volt, az egész lánycsapat szerelmes volt belé. De őt nem érdekelték a lányok, tanulni akart, egyetemre járni, pénzt keresni. Nem balhézott, szófogadó volt és barátságos, olyan igazi anya szeme fénye típus. Néha ellógott a dupla angolról, ami az órarendben az ötödik és hatodik óra volt. Egyedül bóklászott a városban, és figyelte, hogyan élnek, mit csinálnak a normális emberek. Ha betölti a tizennyolcat és kiszabadul az otthon falai közül, olyannak kell lennie, mint a többiek. Apró életdarabkákat lopott a maga számára, rövid beszélgetéseket jegyzett meg, finom, elkapott gesztusok ragadtak meg az emlékezetében.
Mariann különösen szerette Mátét. Ő volt az egyetlen, akivel az intézet falain kívül is találkozott, fiamnak szólította, még a lakásába is beengedte. Máté a városi bolyongásai után gyakran meglátogatta anyuskáját. Megebédelt nála, mesélt a sétáiról, a megfigyeléseiről. Mariann csodálkozva hallgatta ezt a fiatal fiút, ahogy mély emberismeretről tanúskodva, arcán a gondolkodás finom barázdáival, tekintetét az övébe fúrva, szenvedélyesen beszél. Szívta magába a félmondatokból leszűrt sorstöredékeket, amelyekből magával ragadó élettörténeteket talált ki.
Mariann azon kapta magát, hogy mozizás közben is csak Mátéra tud gondolni, imádott elfoglaltságát felváltotta a fiúról való fantáziálás. Eleinte küzdött ellene, hányásig tömte magába a süteményeket, hogy elnyomja a feltoluló érzéseket, de nem tudott annyit megenni belőlük, hogy elfeledtessék a benne éledő vonzalmat Máté iránt. Az egyik hétvégén együtt bóklásztak a városban az emberek forgatagában, és találgatták, kinek milyen élete lehet, milyen vágyai, mit tartogathat számukra a jövő. Este beültek Mariann kedvenc mozijába, a Cirko-Gejzírbe, pattogatott kukoricát ettek, sírtak, nevettek, aztán sétáltak egyet a Duna-parton. Lágy, langyos szellő fújt, magával hozta a virágok illatát, és mintha szerelemről suttogott volna. Aznap este Máté nála aludt. Mariann megkínálta őt egy kis pálinkával, aztán még eggyel, ő nem ivott, csak a gyerek. Nézte ahogy a szájához emeli a poharat, látta izomtól duzzadó, csupasz karját a szakadt póló alatt. Onnantól nem volt menekvés, kényszerű, forró vágyat érzett, hogy ez a fiú mindenestül az övé legyen. Átnyúlt az asztal fölött, megfogta a kezét, és bevezette a hálószobába. Máté nem volt még senkivel. Nem ellenkezett, csak remegett kicsit. Mariann lassan lehúzta róla a pólót, hátrébb lépett és végignézett a fiú bársonyos, szűzies testén. Az alsónadrágnál elidőzött, nem tudta levenni róla a szemét, ilyen kétségbeejtően és leküzdhetetlenül még sohasem vágyott senkire. Máté akarta is meg nem is, hogy szeretkezzenek. Mariann húsz évvel idősebb volt nála, és anyuskájaként szerette, de az utóbbi időben nem csak így gondolt rá. Kereste az alkalmat, hogy vele lehessen, hogy hozzáérhessen. Ezektől a lopott érintésektől mindig végigfutott rajta valami ismeretlen borzongás, és ő egyre többször akarta érezni, de azt, hogy ez szerelmi vágy, csak aznap este értette meg. Tetszett neki, hogy Mariann kezdeményezett, hogy másképp is belekóstolhat ennek a nőnek az életébe, talán a részese is lehet. Mindennél jobban vágyott erre. Többször szeretkeztek egymás után. Mariann hajnalig mámoros állapotban volt, csak amikor feljött a nap és egy fénysugár megvilágította a szobát, akkor értette meg, hogy ez a szeretkezés örökre megváltoztatta az életét. A közös titok, a vágy, a hála, szorosan egymáshoz kötötte őket.
Máté tíz éves volt, amikor meghaltak a szülei. Apja erőszakos, részeges ember volt, állandóak voltak otthon a veszekedések. Az egyik hajnalba nyúló kocsmázás után hazaérve, az apja a vacsorát követelte az édesanyján. Ők már mindketten aludtak, a vacsora nem az asztalon gőzölögve, hanem a hűtőben várta. Az apja kirángatta az édesanyját az ágyból, és Máté minden próbálkozása ellenére agyba-főbe verte. Mozdulatlanul terült el a padlón, hosszú szőke hajtincseit melírként festette be a fejéből szivárgó vér. Az apja részegségében fel sem fogta, hogy mit tett, nekilódult a hűtőnek, kirámolt belőle mindent, és kolbász evés közben hortyogva elaludt. Reggel alig emlékezett valamire, csak azt látta, hogy felesége élettelenül fekszik a padlón, Maté pedig vörös szemekkel hüppög fölötte. Aztán pár hónapra rá az apja öngyilkos lett. Az egyetlen élő rokona az apai nagyanyja volt, Máté hozzá került, de pár év múlva az idős asszony is meghalt, utána került intézetbe. Máté ragaszkodott Mariannhoz. Mindent tőle kapott, ami számára fontos volt, és amit a szülei nem tudtak megadni neki. Gyerekeket akart tőle, családot, közös életet. Nem merte ezt elmondani, inkább azzal próbálta jelezni elkötelezettségét, hogy sokszor mentesítette Mariannt az otthoni teendők alól. Mosogatott, porszívózott, megtanult főzni, kevés pénzéből csokiszíveket vásárolt neki. Közben Mariann lefogyott, egyre büszkébben adta oda a testét Máténak, és egyre felelőtlenebbül viselkedett a gyermekotthonban. Ha meglátta, hogy Mátét körbeveszik a lányok, és kacérkodva csacsognak neki, parancsoló hangon osztotta ki a délutáni feladataikat, és tessékelte vissza őket a szobába házit írni. Azok meg kacarászva, rágógumit pukkantgatva, csípőjüket ringatva somfordáltak el a folyosón, egyszer-egyszer még hátra is fordultak, hogy odadobjanak Máténak egy kifutókról ismerős, csábító félmosolyt. Mátéról lepattantak az intézetes lányok gyerekes próbálkozásai, eljegyzési gyűrűre gyűjtött, ha 18 lesz és megkapja a pénzét, abból biztosan meg tudja venni azt a gyűrűt, amit már jó ideje kinézett.
A lakás szerelmi fészekké vált, otthonos lett, tiszta és illatos. Csak az a szoba volt elhanyagolva, amire Mariann korábban úgy vigyázott. Megkérte Mátét, hogy oda ne menjen be, sok kacat van ott, amelyek még a férjéé voltak: írógép, papír-és könyvhalmok, ruhák, táskák, itt maradtak a válás után, és azóta minden fölösleges dolgot odarámol. Máté tiszteletben tartotta Mariann kérését, nem vágyott többet tudni a múltjáról, mint amennyit ő megosztott vele.
Egyik éjjel volt egy igen kusza és nyugtalanító álma. Mariann, a volt férj és ő egy kórteremben álltak egy kisfiú ágyánál, aki lélegeztetőgépre volt kapcsolva. Az arcvonásait nem lehetett kivenni, annyira tele volt zúzódásokkal. Mariann ránézett, és hidegen azt mondta: “Most menj ki!” Máté felébredt, és sehogyan sem tudott visszaaludni. Halkan kibújt az ágyból, és kiment a konyhába elszívni egy szál cigarettát. Tekintete állandóan a bezárt szoba felé tévedt. Lelki szemei előtt az agyongyötört, kómában fekvő kisfiú képe lebegett, és valahogy összekapcsolódott benne azzal a zárt ajtóval, illetve inkább azzal, ami mögötte lehet. A szoba kulcsa ott volt az előszobai asztalon, először érzett kísértést arra, hogy bemenjen. Felkapta a kulcsot, és mint egy tolvaj, aki életében először csinál ilyet, torkában dobogó szívvel, lopakodva, többször körbetekintve megállt az ajtó előtt. A kulcs könnyen fordult a zárban, de az ajtó megnyikordult, amikor benyitott. Egy takarosan berendezett gyerekszoba volt, egy fiúé, David Beckham poszterrel, kék bútorokkal, számítógéppel. A pizsamája ott hevert az ágyon, mintha csak most dobta volna oda. Máté megrökönyödve állt az ajtóban. Nem fogta fel abban a pillanatban, hogy mit is lát pontosan, csak végignézett a tárgyakon, és hirtelen megértette, hogy ez a fiú meghalt. Hogy Mariannak volt egy fia, aki meghalt. Erről sosem beszélt neki. Hirtelen idegennek érezte magát a lakásban, tétován nézelődött a szobában, néhány tárgyat tüzetesebben szemügyre vett, mintha múzeumi tárgyakat nézegetne egy kiállításon. Kezébe fogta a kis kék pizsama felsőt, beleszagolt, összegömbölyödve ráfeküdt az ágyra, és szépen összehajtogatva a feje alá tette. Úgy tudta, ő az egyetlen, akit Mariann szeret, akit valaha is szeretett, és akit mindig szeretni fog. Sokáig zokogott némán, nem akart gondolni semmire, nem akart megmozdulni, nem akart visszabújni Mariann mellé. Ott aludt el, Samu ágyában.
Mariannt kora reggel felébresztette az ablakon beszűrődő napfény. Hunyorogva vette észre, hogy Máté nem fekszik mellette. Szédelegve kitámolygott a konyhába, meglátta a csikket a hamutálban, aztán mintha tudta volna, merre kell néznie, Samu szobája felé fordította a fejét. Az ajtaja nyitva volt. Mint egy holdkóros, nyitott szemmel, de álomba merevedett testtel közelített az ajtó felé. Az ajtófélfánál megállt. Mintha Samu feküdt volna az ágyon, hirtelen nem értette, hogy mit lát. Aztán amikor félve közelebb ment, és leült az ágy szélére, akkor már látta, hogy ez a tehetetlen kis lény nem Samu, hanem Máté. Simogatni kezdte a haját, mintha a kisfia lenne. Máté megébredt, és kedvesen Mariannra mosolygott, lassan tért csak magához, és rándult össze a valóság rátörő képeitől. Mielőtt Máté bármit mondhatott volna, Mariann elkezdte mesélni, hogy mi történt a családjával: a fiát és a férjét egy autóbalesetben vesztette el, egy kamion siklott ki a szembejövő sávra, elaludt a sofőr. A férje a helyszínen, Samu a mentőkocsiban halt meg. Azóta is bánja, hogy nem ment velük, akkor most ő is halott lenne, és nem lenne ez a szenvedés. Nem mondott többet, de ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy Máté kibújjon Samu ágyából, és szedelőzködni kezdjen. “Akkor nem lenne ez a szenvedés.” Csak ez a mondat zakatolt a fejében miközben automatikus mozdulatokkal pakolta össze a cuccait a lakásban. Nem akart itt hagyni semmit, nem akart emlék lenni egy bezárt szobában.
A gyerekszoba ajtaja nyitva maradt. Mariann halotta ugyan, hogy Máté pakol, de nem jött ki a szobából, mozdulatlanul ült az ágyon, és a földön fekvő lego embereket nézte, ahogy kitekert pozíciókban hevernek a szőnyegen, mint egy baleset után a kocsikból kirepült emberek az aszfalton. Beletört a tekintete ebbe a látványba.
Máté közben végzett, elmosta a hamutálat, és kidobta a cigicsikket is, hogy ne maradjon semmilyen nyoma ebben a lakásban. Megállt a gyerekszoba ajtajában, és mivel nem tudta mit mondjon, toporgott egy kicsit, majd halkan megszólalt: “Ne haragudj.” Kinyitotta a bejárati ajtót, a lakás kulcsát leszedte a saját kulcscsomójáról, és letette az előszoba asztalra. Óvatosan csukta be maga mögött az ajtót, mintha csak nem akarná felébreszteni, miközben ő elszalad a boltba reggeliért.
Máté a hírekből tudta meg, hogy Mariann meghalt, kiugrott a gyerekszoba ablakán. Nem lepte meg, számított rá, másképp nem tudott volna szabadulni.
(Tima Miroshnichenko fotója a Pexels oldaláról)