Anna mindenkinek más történetet mesélt azzal kapcsolatban, hogy hol fogja tölteni a következő tíz napot. Szándékosan hazudott. Mindenkinek így a legjobb, gondolta, miközben a terminál kijelzőjén a járatszám mellett megjelent a „Beszállókapu nyitva” felirat.
Öt hónappal ezelőtt kezdte tervezni az utat, amikor másfél év után először ébredt úgy, hogy ujjaival nem kereste Attila testének melegét maga mellett az ágyban. A közös múltjukat rejtő hátizsákot végre levetette. Aznap beteget jelentett, kínait rendelt, és megtervezte huszonnegyedik születésnapjának minden egyes pillanatát, a reggeli ébredéstől a repülőúton át egészen a New York-i Times Square-en való sétáig.
A terve reális volt, precíz, tele alternatív megoldásokkal, hogy akkor se kelljen csalódnia, ha valami nem úgy sül el, ahogyan először elképzelte. Úgy érezte mindenre gondolt, és kényesen ügyelt, nehogy elszólja magát a család vagy ismerősei előtt, mert nem akarta, hogy aggódjanak, vagy ami még rosszabb, sajnálatot keltsen bennük magányos utazása. Megállíthatatlannak érezte magát, mint a golyó, ami már elhagyta a puska csövét.
Most, hogy Anna a méhkas zsúfoltságát idéző váróban megpillantotta a beszállásra hívó feliratot, arra gondolt, ezen a napon sem állíthatja meg senki.
Olyan lendülettel pattant fel a székéről, hogy annak mind a négy lába hangosan megcsikordult alatta. Zsebébe tömte telefonját, félig üres vizes palackját pedig a szemetesbe hajította, úgy haladt át a zsilipkapun, egyenesen a földi kiszolgáló személyzet irányába, akik még egyszer ellenőrizték a beszállókártyáját.
− Köszönöm, kellemes utat! – A stewardess robotként hadarta a szavakat, amitől azok teljesen jelentéktelenné váltak a lány számára.
A gépig vezető gumigyűrűs mobil csatorna egy játszótéri fahíd módjára imbolygott léptei alatt, s a falainak illesztésein befurakodó hideg az arcába csípett. Anna egyből keresztbe kapta a kezét és tenyerével megdörzsölte felkarját. Egy farmerdzseki volt csak rajta, ezért nem bánta, hogy elmaradt a buszozás. A gép ajtajánál beállt a libasorba tömörült utasok mögé. Sosem bírta a várakozást, ezért elővette a jegyét, és annak egyik sarkát hajtogatta ki és be, hogy elüsse az időt. Beszállókártyájának jobb csücske majdnem leszakadt, mire a gépbe lépett, ahol váratlanul megszólalt a hangosbemondó.
− Jó reggelt kedves utasaink, itt Vári Ákos kapitány beszél. Tájékoztatnám önöket, hogy még nem érkeztek meg a csatlakozó járatról érkező csomagok, ezért a tervezett felszállás ideje várhatóan harminc percet csúszik. Megértésüket és türelmüket köszönjük!
Anna közömbösen állt a későbbi indulás híréhez, a szeme előtt csak az eltervezett utazásának napjai lebegtek.
A foglaláskor már csak a szárny mögötti részen talált magának szabad helyet, de nem bánta, mert mindig is kedvelte azt a tüdőt bizsergető érzést, amit a felpörgő hajtóművek okoznak a felszállás ideje alatt.
„46” sor, C, ezt kereste a poggyásztároló alatti feliratok közt, és már a negyvenkettesnél járt, amikor egy magas, szikár férfit vett észre, ahogyan az ő ülőhelye feletti fakkba gyömöszöli a táskáját. Baseball sapkája peremén kikunkorodott rövidre nyírt, középszőke haja.
Anna készen állt, hogy elfoglalja a helyét, de a hirtelen orrába kúszó vanília és cédrusfa illatától megtorpant, és inkább hátralépett egyet. Jobban megnézte magának az idegent, aki még mindig háttal állt neki; a pólóing gallérja fel volt hajtva, a vállai szép kerekre formáltan dudorodtak alatta, a bal csuklóját egy fekete bőrszíjas óra ölelte, hófehér sportcipője pedig olyan tiszta volt, mintha új lenne. Egy fél gondolattal később profilból is szemügyre vehette, ekkor tudatosult benne, hogy ki az a férfi, tőle csupán pár lépésre.
Attila volt.
Az elveszett hét év.
A Boeing 777-es egy gőzturbina gyorsaságával zsugorodott Anna körül.
− Valami gond van, hölgyem? – a háta mögül érkező női hang kedves volt, és tapintatos, a lányon mégis végigszaladt tőle a libabőr.
Egy gyors mozdulattal megfordult és elsietett a mosdóba, még mielőtt Attila megfordult volna. A szürke, műanyag borítású ajtó hangosan becsapódott, ő a pillanat lendületében megbotlott, majd a wc fedelére zuhant, közben beverte a könyökét a mosdó szélébe. Fájt neki, de közel sem annyira, mint a férfi látványa egy pillanattal korábban.
A térdére könyökölt, arcát a tenyerébe temette. Behunyt szemmel idézte fel magában a napot, amikor ezt az utat megtervezte.
− Felszállás, repülés, érkezés, séta. Felszállás, repülés, érkezés, séta – sorolta egészen addig, amíg felzaklatott vérnyomása le nem csillapodott.
Valaki bekopogott az ajtón.
− Jól van, hölgyem? – kérdezte egy kedves hang. Anna arra gondolt, az egyik stewardess lehet.
− Egy percet adjon, kérem!
Oldalra fordította fejét, a falra szerelt papírtartóban sorakozó Boeing nyomatos vécépapír tekercsek felé. Mi az istent művelek? − gondolta, és egyből kiszúrta a falon szétpasszírozott rózsaszín rágógumi maradványait is. Ránézésre a személyzet mindent megtett, hogy eltávolítsa – a folt körül megkarcolták a burkolatot −, de úgy tűnik, mégsem sikerült nekik.
Felállt, hideg vizet locsolt az arcára, és azon törte a fejét, milyen indokkal ülhetne át máshová, végül eszébe jutott, hogy az economy tele volt a foglaláskor.
Tele volt.
− Hölgyem, kérem jöjjön ki, és foglalja el a helyét! – A stewardess szigorú hangja annyira meglepte Annát, hogy majdnem félrenyelte a saját nyálát.
Nem akart még kellemetlenebb helyzetbe kerülni, ezért elhagyta a helyiséget, és kívülről az ajtajának támaszkodott. Próbálta rávenni magát, hogy visszainduljon a helyére, de képtelen volt megmozdulni, a teste nem engedelmeskedett az agya által kiadott parancsnak.
Az utaskísérők egyike gyanús tekintettel haladt el mellette, a lánynak ettől gombóc nőtt a torkában. Elfojtotta zokogását, vett egy mély levegőt, és eldöntötte, kiszáll az érzelmi hullámvasútból.
− Minden rendben, hölgyem? – A szigorú hangú stewardess kezét Anna vállára tette. Érintése egyszerre volt megnyugtató és rémisztő a lány számára.
− Segítsen – súgta a légikísérőnek, majd a füléhez közel hajolva folytatta −, életmentő lenne, ha a 46-os sorban a székemet elcserélhetném egy economy plus, vagy akár drágább kategóriásra. A különbözetet is ki tudom fizetni.
A hölgy megkérte Annát, hogy kövesse, majd rögtön utána a tőlük egy lépésre álló kollégái felé biccentett. A stewardess átkísérte a lányt az economy plus osztályon, majd a Premium plus egy üres székét ajánlotta fel. Anna a karfába markolt, mindent megtett, hogy a szemét égető könnyei ne lássanak napvilágot. Remélte, hogy szerelmi bánatából eredő fájdalma nem nyilvánvaló mások számára.
− Biztosra veszem, hogy a doktor úr nem bánja, ha csatlakozik hozzá az úton. A különbözet miatt pedig ne aggódjon – mondta a hölgy, majd a pilótafülke irányába indult, és elhúzta maga mögött az osztályokat elválasztó sötétbíbor függönyt.
− Igazán örülök, hölgyem. Kovács Ádám vagyok. – Mutatkozott be a szemközt ülő fiatal férfi, és egy névjegykártyát nyújtott át neki. Hangja megnyugtató volt, az a fajta amelyik elsőre szimpátiát sugárzott. – Ha úgy érzi, beszélni szeretne valakivel, engem bármikor nyugodtan kereshet.
Anna udvarisságból elvette a kártyát és gyorsan zsebre tette. Tekintete találkozott a doktoréval, mire összemosolyogtak. A lány utána végig azon töprengett, a férfi vajon mire célozhatott. Túlságosan sebezhetőnek és ingerültnek érezte magát ahhoz, hogy beszélgetésbe bonyolódjon. Az út további része alatt egy szót sem szóltak egymáshoz.
Tizenegy és fél órával később Vári Ákos pilóta az erősen szeles időjárás ellenére sikeres landolást hajtott végre a John F. Kennedy nemzetközi repülőtéren. Az utasok hangos tapssal, füttyögéssel jelezték számára elismerésüket.
− Viszontlátásra – köszönt el Anna a személyzettől, és lesétált a gép oldalának tolt fémlépcsőn. A Premium plus osztálynak köszönhetően az elsők közt szállhatott le.
A terminál bejáratában kilépett a birkanyáj módjára vonuló embertömeg szélére, és várt. Várta, hogy megpillantsa Attilát, mert úgy érezte, nem lesz még egy alkalma, hogy szembenézzen vele és azzal a belső szorongással, ami ha Attilára gondol, mindig kicsíp egy darabot a szívéből, és méregfolttal ködösíti elméjét. A repülőút hosszú órái alatt volt ideje átgondolni, mi történt, megértette, hogy nem lesz képes továbblépni, amíg el nem engedi. Ehhez pedig még egyszer látnia kellett, személyesen akart elköszönnie tőle, ezért türelmesen várta, hogy ő is leszálljon a gépről. El akarta neki mondani, hogy nincsenek többé negatív érzései, és megbocsát, amiért elment.
Várt, de a gépről nem látta leszállni Attilát.
Közben eszébe jutott, hogy taxit akart hívni. Telefonja után kutatva a zsebébe túrt, s végül nem csak azt, de egy névjegykártyát is előhúzott belőle. Az első oldalon álltak az elérhetőségek, a másikon pedig, hogy dr. Kovács Ádám gyászfeldolgozó specialista.
(Oleksandr Pidvalnyi fotója a Pexels oldaláról)