Kezdetek
Hazafelé tartunk a suliból; lassan vége a 11. osztálynak. Szótlanul ülök az anyósülésen, a mellkasom szorít, alig kapok levegőt. Átment előttünk egy fekete macska. Mire begurulunk az udvarra, a körömágyamat véresre vakarom. Anya kiszáll, és elindul a ház felé. Én lecövekelek a járda szélén, pánik kerülget. Végig kell csinálnom a rituálémat, mielőtt bemegyek, különben a szorongásom szintje az egekbe ugrik. Tudom, hogy csak idő kérdése lenne, és kiszöknék, hogy bepótoljam.
– Nemsokára megyek! – kiáltom anya után.
Amint eltűnik a láthatáron, szembeállok egy repedéssel és nagy levegőt veszek.
– Csak négyszer kell átsétálnom rajta, csak négyszer! – suttogom, és nekikezdek.
De nem sikerül. Legalábbis nem úgy, ahogy az nekem megfelelő lenne. Kínomban felröhögök. Az agyam olyan játékot játszik velem, amilyet akar. Ha túl gyorsan lépem át, nem jó. Ha túl lassan, és emiatt kiesek az ütemből, az szintén hibának számít. Ha számolás közben úgy találom, hogy nem megfelelően mondtam ki a számot, újra elölről kezdhetem. A sor végtelen.
Újra átlépem és vissza. Újra és újra. Már tizenhatnál tartok, de még mindig nem jó.
Izzadok és kezdek kétségbe esni.
Közben anya bentről kiabál, azt kérdezi, hol vagyok. Az ablakra pillantok, szerencsére nem lát.
– Athosszal játszom, mindjárt megyek! – kiáltom vissza.
Önigazolásként megvakargatom a kutya fültövét, amire boldog lihegéssel és farokcsóválással válaszol.
Ma a megváltást a düh és kétségbeesés keveréke hozza el. Csorgó izzadsággal a homlokomon és könnyekkel a szememben összeszedem minden erőmet, és nekikezdek újra. Lép-lép-vissza-vissza. Dühösen számolok félhangosan, hogy ne tévesszem el, aztán újabb tizenhat lépés után megindulok befelé. Az agyam teljesen kiégett – már képtelen vagyok gondolkodni –, megadja magát és egy rövid időre elereszt.
Leülök a puffra az előszobában, leveszem a cipőmet, és próbálom visszatartani a könnyeimet. Amikor anya elmegy előttem, rámosolygok. Félhomály van, nem láthatja tisztán az arcomat, hogy mennyire elgyötört vagyok. De amúgy sem érdekli igazán. Neki az a lényeges, hogy a gyereke tökéletes legyen. Frusztrálná, ha kiderülne, hogy megzakkantam. Oda lenne az idilli látszat.
Végül fogom a táskámat, és felmegyek az emeletre, a szobámba.
Sírva fakadok. Teljes kétségbeesés szánt végig a testemen, és fogalmam sincs, hogyan tovább. Ez most már örökké így marad? Soha többé nem leszek normális? Innentől kezdve félve fogok menni mindenhová? Előre rettegek, hogy majd egyszer ki kell mennem innen vécére, vagy vissza a földszintre.
– Mi történik velem? –kérdeztem suttogva magamtól. – Megőrültem?
Pár hónapja még a középiskolások boldog életét éltem, és egyik napról a másikra, mintha megnyomtak volna rajtam egy gombot, szorongó és ismétlő üzemmódra váltottam. Fogalmam sincs, mi ez, vagy miért történik ez velem, és azt sem tudom, kinek szólhatnék, aki nem mondaná azt, hogy elment az eszem. Éles szúrást érzek a mellkasomban, ha arra gondolok, hogy ha ez kiderül, megint csalódást fogok okozni anyának. Mint mindig, amikor valami nem úgy történik, ahogy az neki megfelelő. Nem lehet rám büszke, hiszen valami gond van a gyerekével. Bezzeg a többiek normálisak. A mellkasom jobban szorít, mint eddig valaha. Páni félelem fog el, hogy nem fogok megfelelni a szüleimnek.
Hisztérikusan kipakolom a könyveket a táskámból, és az asztalomra dobom őket. Kinyitom az egyiket, de nem tudok koncentrálni, folyamatosan dobol a lábam és ütögetem az ujjammal az asztallapot.
Csippan egyet a telefonom: Andris írt.
Összeszorul a gyomrom, ahogy az üzenetét olvasom. Néhány hónappal ezelőtt még a kapcsolatunk is rendben volt, most már ebben is kételkedem, ahogy a józan eszemben.
Válaszolok neki egy kedves üzenetet, így persze ő sem sejti, mi zajlik bennem.
Most veszem csak észre, hogy már szorítom a lábaimat, annyira kell pisilnem. Kihagy egy ütemet a szívem. Még a gondolatát is igyekszem elhessegetni, hogy ki kell mennem a szobámból. Próbálom tartogatni, de ez teljesen elvonja a figyelmemet, így nem tudok tanulni.
Felállok, és az ajtóhoz megyek.
Első akadály: átlépni a küszöböt. Kínomban felröhögök. Ez nevetséges! Nem tudok kimenni a saját szobámból! Veszek egy nagy levegőt és kilépek rajta. Onnan kábé két lépés még a fürdő. Bemegyek és leülök a vécére. Kapkodom a levegőt és attól félek, mindjárt kiszakad a nyaki ütőerem a helyéről. Közben végzek a dolgommal. Elhasználom a fél guriga vécépapírt egy nyamvadt pisiléshez! Aztán meg nem tudok onnan felállni. Már nem is számolom, a combom zsibbad, annyiszor ülök le és állok fel.
– Legalább edzek – biztatom magam.
Nagy nehezen felkászálódok. Erővel felvértezve egy lépéssel ki is jutok, majd visszasietek a szobába. De ott zakatol az agyamban, hogy nem jól mentem ki a szobámból és nem jól jöttem vissza a fürdőből. Kapaszkodok a székembe.
– Nem mész vissza! Nem ismétled meg! Nem! Nem! Nem! – suttogom magamnak, egyre ingerültebben.
Könnybe lábad a szemem, aztán mégis megadom magam.
Erőteljes lökéssel gurítom hátra a széket, és megindulok az ajtó felé. Fújtatok. Elkezdem a „gyakorlatot”: ki-be-ki-be, mint egy őrült. Nem számolom, mennyinél tartok, de egyszer csak megnyugszom. Akkor kimegyek a fürdőbe, és ott is megismétlem az egész műveletet. Vécére le, fel, majd kilépés a fürdőből, újra és újra és újra.
Kimerülten rogyok le a szobában a székemre, és a tenyerembe temetem az arcomat. Elegem van! Az agyam zsibbad és folyni kezd a könnyem. Szeretném, ha valaki megölelne és megnyugtatna, hogy minden rendben lesz. De ez nem fog megtörténni. Szomorúan rádőlök az asztalra. Képtelen vagyok tanulni. Elment az egész délutánom.
Anya kiált lentről, hogy menjünk le vacsorázni.
Újra leizzadok.
– Megyek! – kiáltom vissza. Az öcsém leviharzik a lépcsőn, így legalább van időm végigcsinálni a rituálémat.
Elindulok az ajtó felé, most egészen hamar túljutok rajta.
A lejáró nehezebb eset. Halkan kell lépegetnem, mert anyuék a lépcső alatti ebédlőben vannak. Amint rálépek a felső fokra, megreccsen, így belekapaszkodok a korlátba, és azon tartom magam. Melléillesztem a másik lábamat is. Visszalépek, és megismétlem még legalább kilencszer ugyanezt. Amikor úgy érzem, nyugodtabb vagyok, végre el tudok indulni lefelé.
Leülök az asztalhoz vacsorázni. Csendesen eszünk, alig beszélgetünk közben.
– Dorkám, vidd ki a maradékot Athosnak, légy szíves! – szól anyu.
Én szótlanul összepakolom a maradék húst, és felöltözöm. A bejárati ajtón hamar kijutok, de az udvar egy mozaikosra tördelt akadálypálya. Tele van repedésekkel, törésekkel, ami számomra egyet jelent: minden repedésen csak jobb lábbal léphetek át, a repedés tilos, és ha valami nem stimmel, kezdődik az ismételgetés.
Nagy levegőt veszek, és nekiiramodok. Jobb lábbal átverekedem magam az akadályokon és odaadom a kutyának az ételt. Már épp indulok visszafelé, amikor az udvarunkban megjelenik egy fekete macska. A szívem kihagy egy ütemet és könnybe lábad a szemem. Megint nem tudok bemenni. Tíz percembe telik ez a rohadt macska.
Feldúltan érkezem vissza a lakásba. Nem beszélek, csak leteszem a tálat, és felviharzok a szobámba. Lefekszem az ágyamra, becsukom a szemem és kapkodva veszem a levegőt.
– Minden rendben lesz! Minden rendben lesz! – biztatom magamat. – Nem vagy őrült! – aztán magamban számolni kezdek, lassan nyugodtabbá válik a légzésem és én ott maradok mozdulatlanul, nehogy valami újra bekapcsolja rajtam ezt a hibás üzemmódot.
(Fotó: Raquel Pedrotti, kép forrása: Unsplash)