novella

Süveg Szilvia: A Napsugár bár

. Rita műsorszáma volt mindig az utolsó. Addigra már lecsillapodtak a kedélyek, mindenki megkapta amit, vagy akit akart, a tombolás is alábbhagyott, lényegében már csak a magamfajták maradtak. És akkor jött Rita. Egyedül jelent meg a színpadon.

Néhány éve történt, amit most leírok. De nekem olyan, mintha egy másik élet lenne. A bár, amiről beszélek, azóta bezárt. Egy ideig rajta volt a tábla az ajtón, hogy nyitás hamarosan, de aztán teljesen felszámolták. Most egy bálás butik van a helyén, de az is be fog zárni nemsokára, mert nem látogatja senki.

Én akkor már jó néhány éve elváltam a feleségemtől. Elhidegültünk. Egyre taszítóbb volt a tehetetlensége, majd az alkoholizmusa. Mondtam, hogy menjen el pszichológushoz, vagy mit tudom én, lehet, hogy valami gyerekkori trauma van a háttérben. De ő inkább ivott, és én egyre jobban azt éreztem, ha továbbra is vele maradok, nemcsak tőle, de általa minden nőtől megundorodom. Nem sokkal később a fiam is elmenekült. Szerintem hasonló okból. Nem tudom, amikor eljöttem otthonról, megszakadt vele is a kapcsolatom.

A Napsugár bárba a válásom után kezdtem el járni. Olyan helyet akartam találni magamnak, ami gyökeresen különbözik korábbi életemtől. A Napsugár ilyen volt. Csupa olyan ember, aki a hétköznapokban hamis szerepet játszik, itt viszont önmaga lehet. És persze volt itt minden: drog, szex, alvilág, csomó kudarcos és meg nem értett ember. Kevés nő járt ide, elvétve lehetett csak egyet-egyet látni, többnyire kíváncsiságból jöttek el a pasijukkal; gondolom. Voltak itt közismert emberek is, akik szemtelen kajánsággal fogdosták mások seggét és egyéb testrészeiket. A felszolgáló fiúkét különösen, akik feszes miniszoknyában hordták ki az italokat. A fellépők között kezdetben még volt néhány nő. Emlékszem egy nagymellű vörösre, aki folyton sanzont énekelt, és néha zongorázott is. Később már csak zongorázott a műsorszámok között. Aztán egyik napról a másikra eltűnt.

Talán ekkoriban jöhetett a bárba Rita. A Rita a művészneve volt, ma sem tudom, valójában hogy hívták. Sokkal jobban nézett ki, mint a nagymellű vörös. Alkata finom, nőies, de izmos volt, az arca pedig kissé szögletes – erős állkapocscsonttal –, de bájos. A szája vékony, szépen ívelt, a szeme zöld. Persze, erősen festve, de mindez jól állt neki. A nyakában vékony, rövid, medál nélküli aranyláncot hordott. Rita műsorszáma volt mindig az utolsó. Addigra már lecsillapodtak a kedélyek, mindenki megkapta amit, vagy akit akart, a tombolás is alábbhagyott, lényegében már csak a magamfajták maradtak. És akkor jött Rita. Egyedül jelent meg a színpadon. Fájdalmasan szép volt. A zene is megváltozott, a pörgés elhalkult és bekúszott egy lassú, mély szólam, mint egy cselló hangja, olyan. Ez a hang volt Rita. Mindig összeszorult a torkom, amikor meghallottam.

Rita általában fehérben jelent meg, néha halvány rózsaszínben vagy bézsben. Üdítő volt a sok ciklámen, vörös, zöld és sárga tollboa után. Megállt a színpadon, megvárta a csendet, aztán elkezdett énekelni, közben levetett egy-két ruhadarabot. Sohasem volt meztelen, mégis kiszolgáltatottnak tűnt. És semmi nyomát nem láttam annak, hogy férfi. Igazság szerint, először nem is gondoltam, hogy az lehet. Egy hétig néztem minden nap, amikor valaki megjegyezte, hogy szép fiú, mi? De nekem akkor már mindegy volt, mert addigra már a hangjába, a mozdulataiba, egész lényébe beleszerettem.

– Gyere, ülj ide, te jó fiúnak látszol! Mesélek neked. Elmesélem az életemet. Aztán, majd csinálsz vele, amit akarsz. Meg is írhatod – kacsintott és felém intett. Ó, a keze! Kecses volt, mint egy hattyú nyaka. Istenem, hogy lehet egy férfi ilyen nőies? A nőiesség esszenciáját hordozta, és mindent tudott is a nőkről. Soha, senki nem volt még rám ilyen hatással. Nem tehettem mást, odaültem az asztalához.

– Tudom, hogy figyelsz engem, tudom, hogy jársz utánam, de látom rajtad azt is, hogy van érzéked a művészetemhez, hát mesélek neked. Hatással van rád a hangom, ugye? Tudod, én az énekléssel adok értelmet az elrontott életemnek – mondta és belekezdett a történetébe. Hangja megrezdült, mint a cselló húrja, és hosszan zengett, mélyen szunnyadó forrásokat fakasztva fel bennem. Hát, így kezdődött.

Aztán Rita – egyik napról a másikra – egyszerűen eltűnt a bárból. Nem szűnő kérdezgetésemre csak annyit árultak el, hogy nem jön többet. Akkor este, mikor megtudtam, sokat ittam, és ami nem jellemző rám, összetörtem néhány üvegpoharat. Nem akartam bajt csinálni, és feltett szándékom is volt a bár tulajdonosának megtéríteni a kárt, de aztán semmi nem úgy történt, ahogy terveztem. Önsajnálat közben valaki úgy hasba rúgott, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és az asztal alá gurultam. Ahogy felnéztem, egy tagbaszakadt, kopasz fickót láttam magam előtt. Nyakában súlyos aranylánc, ujján kilónyi pecsétgyűrű, bal kezében egy félig szívott szivar. Először arra gondoltam, hogy biztosan a tulaj, már majdnem mondtam neki, hogy kifizetem a kárt, de akkor két verőlegény felhúzott a földről és öklükkel az arcomba vágtak. A kopasz fickó megszólalt, mintha hallotta volna a gondolataimat: – Leszarom a berendezést! Többet egy szót se akarj tudni Ritáról! Végül is, ma sem tudom, hogy a tulajdonos volt, vagy sem, nem is érdekes. Mert ahogy meghallottam Rita nevét, rögtön a fejembe gyűlt a vér. Elborított az indulat, és bár enyhén részeg voltam, tisztán és világosan éreztem, hogy ennek az alaknak köze van Rita eltűnéséhez. Látta rajtam a tehetetlen kétségbeesést, és úgy látszik, ebben élvezetet talált, mert megkérdezte még: – Na, mi van, baszd meg, elmesélte neked is a tükrös-sztorit? És akkor teljes erőmből beleütöttem a felfuvalkodott, öntelt, gátlástalan pofájába. Semmi másra nem emlékszem. Hetekig feküdtem az intenzíven, élet-halál között. Amikor kiderült, hogy megmaradok és áthelyeztek egy kellemesebb szobába, egy ragyogó napsütéses délután megkocogtatták az ablakomat. Nem láttam az arcát annak, aki beszélt, mert maszkban volt. Annyit mondott, hogy ha megpróbálok Rita felől érdeklődni, akkor Oleg elvágja a torkom. Ebből gondoltam, hogy a nagydarab kopaszt, Olegnek hívják és Ritával komoly baj történt. Hónapokkal később épültem fel annyira, hogy a bár közelébe mertem menni, persze azt is csak nappal. Egyfolytában Ritára gondoltam, tudni akartam, mi lett vele. De a bár már zárva volt.

Aznap, mikor értesültem Rita eltűnéséről, minden megváltozott. Úgy éreztem elveszítettem valamit magamból. Mintha megszűntem volna, mintha nem ismerném a saját életemet. Mintha már nem tudnám, ki vagyok. Sokat gondoltam ezekben a napokban a tükrös-történetre, Rita fiatal korára, amikor még fiú volt, de nem találta a helyét, az apjára, aki megverte, az anyjára, aki megtagadta. Az első felismeréseire. Aztán egyik délután elrohantam a plázába, és összevásároltam mindenféle női holmit. Szoknyát, blúzt, gyöngyöt, rúzst szemfestéket, lakkot. Majd bementem a fürdőszobába és egyenként felvettem a ruhákat, kifestettem a szemem, a szám, nyakamba akasztottam a gyöngysort, kilakkoztam a körmöm, és vártam. Ritára gondoltam, amikor odaálltam a nagy tükör elé, és belenéztem. És akkor, életemben először, felismertem igazi önmagamat.

(Fotó: Tim Mossholder, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d