Mostanában sokat álmodom anyámmal. Megjelenik és eltűnik, aztán újra eljön, olykor egészen itt is felejti magát.
Legutóbb például a születésnapom éjjelén, nehezen aludtam el a redőnyön kopogó esőcseppek hangjától. Már vagy egy álló hete nem akart abbamaradni, esett, mintha nem volna jobb dolga, a levegőt is lehűtötte, pedig a nyári melegség ott toporgott már a küszöbön. Aztán amikor végre elszunnyadtam, álmomban elővettem a családi fényképalbumot. Lefújtam róla a port, majd kinyitottam. Hangosan recsegett az öreg, megkeményedett gerince, az összeragadt lapok dohos szaga rögtön megcsapta az orromat. Ki tudja, mikor vettük kézbe utoljára.
Az unokáim is ott ültek körülöttem. A régi időkről meséltem, és képről képre mutattam be nekik a felmenőiket. Nagyon élvezték. Mondtam, hogy ha jól megnézik, a sajátjukat is megtalálják azokban a megkopott arcokban. Nagyokat kacagtunk. Kérdezgettek, neveket és történeteket akartak hallani, tudni a sok rokonnak nevezett ember hajszínét, hogy mély volt-e a hangjuk vagy magas, meséltek-e vicceket, mi volt a kedvenc ételük, és úgy egyáltalán, milyenek voltak ők, megsárgult, elmosódott, mosolytalan alakok.
Aztán anyám képéhez értünk, és anyám mintha elmosolyodott volna. Ült a hokedlin, vagy az is lehet, hogy rendes szék volt, nem láttam a nagy szoknyájától. Apám a jobbján, bátyám a balján állt, némák voltak és mozdulatlanok, csak anyám tűnt egyre valódibbnak hármójuk közül. Továbblapoztam. A következő képen is anyám volt, már egészen megvénülve, a fején kendő, mögötte a végtelen búzatábla, és a nyavalya vinné el, hát nem megszólalt?
Hátrahőköltem. Az unokáimra néztem, hogy ők is látják és hallják-e, amit én, de ők csak simogatták tovább a képeket, hogy nézd, az orrod olyan, mint az övé, igen, te meg olyan ráncos vagy, mint ez a néni, mondta a tízéves a hétnek, anyám meg csak mondta és mondta a magáét, én meg azt hittem megbolondultam. Becsaptam az albumot.
Nem volt jó ötlet. Anyám olyan eszement rikoltozásba kezdett, hogy kénytelen voltam újra kinyitni.
– Mostoha vagy anyáddal, lyányom – mondta már csöndesebben. – Bezárod egy ócska, koszos könyvbe, és ott hagyod árván? Feléje se nézel? Sötét van itt, engedjél ki innét!
Gyorsan továbblapoztam.
– Máma vagy nyócvan? – be nem állt volna a szája. – Ej, de sokáig élsz, te lyány! Én is nyócvan vótam ám, pontosan annyi, amikor… Ej, emlékezni se akarok arra. Veled mi lesz, mi? Meddig tervezed még? Nem ugrasz be ide mellénk? Gyere, no! Nem akarsz? Akkor hát engem se tartsál idebe’!
Anyám egyre hangosabban ismételgette, hogy engedjem szabadon, és akkor megszólalt az apám is, a bátyám és a néném is mondtak valamit, majd már az album minden lapjáról hangokat hallottam, és olyan nagy lárma támadt, hogy majd beleszédültem. Szaladgáltak egyik fényképről a másikra. Apám átugrott a nővéremhez, a bátyám utána, anyósom jött-ment, mintha keresne valamit, az uram meg a húga a birkákat kergették, a birkák meg a pulit, a nagyanyám az imakönyvéből olvasott fel, hogy hallgasd könyörgésünket, inségben nyögésünket, Mária és akkor megláttam magamat is. Fiatal voltam és szép, sehol egy ránc. Mosolyogtam és integettem, aztán nekiálltam kibontani a kettőbe fonott hajam, majd egyre komolyabb lett az ábrázatom, és anyám egyre hangosabb rikácsolt, én pedig sikítani kezdtem,anyám is sikított és akkor bumm! Bevágtam a könyvet a fiókba.
Verejtékben úszva ébredtem. Zúgott a fejem, zsibbadtak a végtagjaim és olyan volt, mintha kipréselték volna belőlem a levegőt, de oda se neki. Reggelre kisütött a nap.
Kikeltem az ágyból, magamhoz vettem a botomat, odabotorkáltam a sublóthoz és kihúztam a legalsó fiókot. Az album ott volt porosan, érintetlenül. Leültem, az ölembe vettem és tétovázva ugyan, de kinyitottam. Csönd volt. Nem volt ricsaj, futkározás, sem őrület. Csak fényképek voltak, és megsárgult, elmosódott, mosolytalan alakok.
(Fotó: Laura Fuhrman, kép forrása: Unsplash)