– Hogy a jó kurva élet bassza meg ezt a tragacsot! – teli torokból ordítok, mégsem hallja senki. A kutyát nem érdekli, hogy toporzékolva sírok a defektes kocsim mellett.
Ez az én formám. Forgalommentes elkerülő, dupla defekt. Most, amikor mindennél fontosabb, hogy időben érkezzem. Remegve törölgetem a taknyomat és az e havi utolsó tízezresemre gondolok, amit ebbe a szarba tankoltam.
– Miből hívjak taxit, pláne autómentőt?
Kerülgetem a kocsi hátulját, hol a jobb, hol a bal kerékbe rúgok egyet, mintha sértettségükben újra felfúvódnának, de csak sziszegnek rám, mint a kígyók. Ha csak az egyik eresztene, akkor sem tudnám, hogyan cseréljem le, de ki a fene jár két pótkerékkel?
Hirtelen az abroncs redői között fémes, lapos fejet fedezek fel. A másik gumihoz sietek, abban több szegecset is találok.
– Ez a mocskos szemétláda! Hogy lehet még erre is képes!
Csak állok kábán és valami Isteni csodára várok. Várhatok, mikor épp az előbb emlegettem fel az összes szenteket. Mégis úgy látszik, fent komolyan gondolják, hogy kő helyett kenyeret dobnak vissza: libafoszöld Trabant közelít. Meglepően gyors. Túl gyors! Már kezdem feladni a reményt, hogy megáll, amikor élesen felém kanyarodik és csikorogva satuzik a lábam előtt.
– Lerobbant, drága? – rikkant ki az ablakán egy ciklámen rúzstól maszatos száj. Az arc nagy részét óriás napszemüveg, a többit vastag púder fedi. Fején hatalmas, lila konty billeg.
– Defekt. El tudna vinni? A városba tartok.
– Persze, angyalom, pattanjon be!
Felkapom a cuccomat, lezárom a kocsit, és a kontyos mellé huppanok.
Anélkül, hogy az öreg hölgy bármelyik tükröt használná, csikorogva az útra lódulunk. Nincs időm ezt feldolgozni, mert a lendülettől himbálózni kezd a visszapillantóra akasztott rózsafüzér, és a rajta fityegő méretes kereszt fejbe kólint.
– Nem bírom a tötyörgést – kacag fel a konty gazdája. – Teréz vagyok egyébként.
– Saci – motyogom. Semmi kedvem társalogni, de a sofőrömet ez cseppet sem zavarja.
– Kölcsönkocsi a gyülekezettől. Én sosem választanám ezt a színt.
Na, már csak egy szentfazék hiányzott! Duzzogva felkészülök a hittérítésre.
– A következő faluban van egy kis dolgom, ha nem bánja, teszünk egy pötty kitérőt.
– Igazából időre megyek – kellemetlenkedek, miközben tudom, hogy hálásnak kellene lennem.
– Az egész nem lesz több pár percnél – biztosít Teréz, levakarhatatlan ciklámen mosolyával.
Majd, mintha valami hirtelen előttünk termett akadályt kellene kikerülnie, balra és visszarántja a kormányt. A feszület újra támadásba lendül.
Megrökönyödésemre a falu kocsmája előtt parkolunk. Jobbnak látom a Trabiban várakozni. Tíz perc után azonban elfogy a türelmem és Teréz nyomába eredek.
Már a küszöbön mellbe vág a csapolt sör és az áporodott cigaretta szaga. A két asztal egyikénél a helyi keménymag kártyázik óbégatva. A másikon fáradt vendég feje pihen. Teréz a csapossal kacarászik, üres korsója épp pultot ér. Lebénít a látvány. Mély levegőt veszek, de érzem, hogy ez kevés lesz. Sarkon fordulok és még éppen időben érek az épület mögé. Hátamat a hűvös falnak támasztom, küzdök a hányingerrel, melybe kínzó sóvárgás vegyül. A szám sivatag, remegő kezem a zsebembe rejtem, hátha ott lesz az erőm. Csukott szemmel, halkan mantrázom: tarts ki, a lányod nem érdemel alkoholista anyát!
Lassan nyitom a szemem. Elsőként az előttem tornyosuló lila kontyot, aztán a napszemüveg felett kukucskáló, ráncos szempárból sugárzó szánalmat érzékelem.
– Jól van, drágám? – nyájaskodik.
Szégyenemet és keserű dühömet álszent gúnyba csomagolom.
– Nem vagyok a drágája, nyanya! – sziszegem. – Indulhatunk végre, vagy tankol még?
Teréz szótlanul tolja fel orrán a szemüveget, elegánsan kinyitja előttem a kocsiajtót, aztán – mintha nem most gurított volna le egy korsóval – a szokott lendülettel az útra kanyarodik. Ezúttal résen vagyok, idegből letépem a rózsafüzért és a hátsó ülésre hajítom.
A város szélén már bánom az egészet és éppen a bocsánatkérést fogalmazom, amikor sofőröm ráhangol a Mária rádióra.
– Tudja, hol a bíróság? – nyögöm végül, két üdvözlégy között.
Némán bólint és a főbejárat elé fuvaroz. Búcsúzóul csupán biccentünk, és a libafos színű járgány olyan sebességgel tűnik el a szemem elől, mint ahogyan felbukkant.
Átvizsgálás és útbaigazítás után remegő térdekkel botorkálok fel a bíróság emeletére. Teréz száguldásának hála, időben érkeztem. A kilincset markolva még erőt gyűjtök, hogy képes legyek elviselni, ami bent vár, végül a komor terembe lépek.
Tamást keresem a szememmel. Legalább olyan szúrósan nézek rá, mint amilyen szúrósak a szegecsei voltak. Bárcsak az én szemem is átfúrhatná az övét!
Látom, ahogy egy pillanatra leolvad róla a tökéletes álarc és utálat suhan át az arcán. Kéjes elégtételt érzek, amiért meghiúsult a terve, és emelt fővel haladok a helyemre.
Büszkeségem azonban hamar szertefoszlik, amint a bíró sorra veszi viselt dolgaimat. Úgy hallgatom életem utolsó évének kivonatát, mint egy elbaszott hangoskönyvet. Minden, amivel Tamás engem az ivásba taszított, az itt és most nem számít. A gyermekelhelyezésben csak az számít, hogy te vagy az alperes, és hogy te iszol, vagy ittál.
– Felperes keresete szerint, alperes – alkoholproblémái miatt – nem alkalmas szülői kötelezettségei ellátására…
Minden szó korbácsként csattan az arcomon. Nézem, ahogyan a bíró sötétlila szája formálja a szavakat. Felpüffedt arca alig mozog, nem úgy a keze, ami remegését leplezve matat az előtte heverő papírkupacban. A lányom születésétől a lelki megnyomorításomig eltelt évek anyai teljesítményéről nincs a kupacban feljegyzés. Márpedig, ha nincs ott, akkor nem is létezik.
– A gyermek az elmúlt egy évet a felperes felügyelete alatt töltötte. A perben tanúként meghallgatott pedagógusok egybehangzó állítása szerint a gyermek mentális állapota és fejlődése ez idő alatt és jelenleg is megfelelő.
Érzem, ahogy a tehetetlen düh újra a hatalmába kerít. Az elmúlt egy év állapota? Mi a fasz?! És az előtte lévő öt? A pöfeteg folytatja:
– A gyermek személyes meghallgatásának – a szívem kalapálni kezd. Mint cérnaszálba, úgy kapaszkodom a lehetőségbe, hogy az én kicsikém majd elmondja, hogyan vagyunk mi egymással, mit jelent kettőnk között a szeretés, az összetartozás – lehetőségét a gyermek életkora és a szakpszichológus véleménye alapján elvetettük.
Sötét lepel borul a lelkemre.
– Mindazonáltal tanúként szólítom a mentálhigiénés szakszolgálat képviselőjét, hogy ismertesse az alperes alkoholproblémáinak leküzdésében elért eredményeit.
Látom, ahogy Tamás nyakán egy pillanatra megfeszül az izom. A terem hátsó soraiból fekete kosztümös, lila kontyos nő érkezik. A ciklámen rúzs nélkül is felismerem. Kacarászás helyett hűvös hangon összegzi a mentálhigiénés központ álláspontját, miszerint a programot maradéktalanul elvégeztem, a szakemberek segítségét elfogadtam, a kezeléseken együttműködést tanúsítottam, a rutinszerű alkoholtesztek negatív eredménnyel zárultak.
A pultnál ülök, ki tudja, hányadik felesemet nyelem. Kába agyam újra és újra lejátssza Teréz utolsó szavait: „Azonban, az elvonási tünetekkel összefüggő, azt kísérő, és a mai napig gyakorta előforduló dühkitörések miatt jelenleg nem tartjuk a kiskorú állandó felügyeletére alkalmasnak.”