Vajon gondoltak-e kényelmi szempontokra a vasöntödében, amikor az oroszlánfejű kerékvetőt legyártották? Roppant kellemes rajta üldögélni, legalábbis a körülményekhez képest, állapította meg Mihály. Halk esőcseppek koppantak a cipője orrán, mint ahogy az eltévedt könnyek hullanak a frissen vasalt ágyneműre. A testét megóvta a kapu fölötti erkély, s a levegő az esőtől az eddiginél is fülledtebbé vált.
Cipője túlságosan meleg volt nyárra. Jobb persze, mintha télen ücsörögnék itt szandálban, gondolta. Babakocsi gördült el előtte, meg-megakadva a járda repedéseiben. Mihálynak azonnal eszébe jutott az ökrös szekér, s ahogyan a földből kiálló kövek dobálták a kerekét. A szekér helyét most egy családi autó vette át, amely többszöri próbálkozással a félig járdán parkoló társai közé zsúfolta be magát.
Alkony. A színek éppen most fakultak ki és tették próbára az emlékezést. Csaknem teljes volt a telihold, de valamelyest már lefogyott és korongja beszorult a komor bérházak közé.
Miért nem születnek történetek közepes emberekről?, töprengett Mihály, mintha ebben próbálna vigaszt keresni. Mondjuk barna hajú, barna szemű, nem is kicsi-, nem is nagynövésű emberekről, akiket Szántó Mihálynak hívnak? Szántó, nem TH-val, hanem T-vel, Szán-Tó. Azokról, akiknek útját nem a siker ragyogása övezi. Akiknek nem sikerült úgy, ahogy tervezték és a sötétség rabjaivá váltak.
– Szevasz. Van tüzed? – a váratlan kérdés a melankólián kívülről érkezett, a hang forrása azonban mégis nagyon közelinek hatott. Mihály értetlenül felnézett.
– Hogy tüzed van-e? – Az öltönyös fiatalember a Mihály kezében nyugvó pipára mutatott, és türelmesen várta a választ.
– Vagy úgy! – Mihály most föleszmélt. Meg is felejtkezett nagyapja pipájáról, egy ideje már rá sem hederített, csak forgatta a kezében. – Várj csak, lehet, hogy van.
A zsebéből ólomkatonákat halászott elő, egy LGT-kazettát, textilzsebkendőt, összekarcolt töltőtollat, lejárt gyógyszert, réges-rég bevont lej és forint érméket. Az öltönyös mindezt derűsen nézte végig, kíváncsi volt, mi kerülhet még elő az elfeledett titkokat rejtő nadrágzsebből. Közben Mihállyal szemben a másik kerékvetőre ült, és egy pezsgős üveget állított a földre a lába mellé.
– Mit ünnepelsz? – kérdezte Mihály, miközben tovább kotorászott.
– Érettségi. Ott vagyunk lent, csak feljöttem cigizni. Már, amennyiben tudsz rajtam segíteni.
Mihálynak most megakadtak az ujjai egy lapos, fémes tárgyon. Kihalászta. Egy gravírozott öngyújtó volt, és még ráadásul működött is:
– Tessék.
– Az igen! Honnan szerváltad? – kérdezte a fiatal ámultan, miután a cigarettája felizzott, és jobban szemügyre vette a darabot. Mihály megvonta a vállát. Nem emlékezett már, hogy vajon ez is a nagyapjáé, vagy inkább a nagybátyjáé volt-e.
– Eladó? – Kíváncsiskodott a fiatal.
– Tied lehet. Nem dohányzom. – A pipát viszont megtartom, gondolta, és azzal zsebre vágta az ólomkatonák és a töltőtoll közé.
– Köszönöm – örült meg a másik, és dörzsölgetni kezdte az öngyújtót, hogy a feliratot ki tudja olvasni, majd mintha az iménti események hirtelen beléhasítottak volna, tanakodva felnézett:
– Furcsa vagy.
– Tudom, sokan mondták már.
Ti vagytok a furcsák, tette hozzá gondolatban Mihály. A mező, az nem furcsa, a domboldalban legelésző tehenekben sincs semmi furcsa. Az erdőn zúgó druzsba1 a favágók kezében, az sem furcsa. A traktor, ha télen nem indul el, az talán kellemetlen, de abban sincsen semmiféle furcsa. Ahogy a kakukkfű vagy a csombor remegnek a szélben, ahogy a bodega2 zsindelyei kifakulnak a naptól meg az esőtől, az sem különösebben megdöbbentő. Bezzeg ez a városi bűz, az elvárt túlórák, az adók, s számlák, amiket olyan dolgokért fizetünk be, amiket nem is igazán használunk, vagy azt sem tudjuk róluk, mire valók! A mindig nyitva tartó magazin mixtek3, az úgynevezett éjjel-nappalik – mintha lennének emberek, akik sosem alszanak! A hatalmas épületek, s a háztömbök fullasztó zakotasága4, amik felfalták a természetet, az apró, sötét lakások, az a kevés fizetés, az uram-bátyám gazdaság, ami miatt valakinek megszűnik a megélhetése, hogy a főnök unokaöccse mihamarabb munkába állhasson… Ez viszont mind nagyon furcsa. Mihály a hatalmas kupac ingóságra sandított, ami megtöltötte a kapubejárót.
– Tudod, nagy bajban vagyok – kezdte most a fiatal.
– Igen?
– Igen – majd mélyet szívott a cigarettából. Egy darabka izzó parázs a mozaikos járólapra hullott, majd egyre erőtlenebbül pislákolva kialudt végül. – Van egy lány…
– Van – helyeselt Mihály a távolba meredve, átérzés nélkül.
– Meg még egy – folytatta az öltönyös fiatal.
Meg még egy, ismételte meg Mihály gondolatban az elhangzott szavakat. Eszébe jutottak a lányok, akik az emlékeiben halvány vonásokkal ugyan, de továbbra is jelen voltak. A kutyát az ölében hordozó Dorka. A Szabadság téren zongorázó Franciska. A kosárlabdás Zita és az árnyékból előtűnő, a felhőket kontyában hordozó Magdaléna. És persze egy réges-régi emlék: Imola. Ő volt a hajnali, várakozással teli csend a dombtetőn, a hűs, üde csermely a perzselő nap hevében, és ő volt a megszeppent ujjak érintése, miközben a jószág előttük ballagott hazafelé.
– Szóval van egy lány – ismételte meg a másik –, és van egy másik is. Nehéz ügy, ugye?
Mihály újra a háta mögé pillantott. Mit fog csinálni ezzel a rengeteg kacattal, ami most oly hasznavehetetlenül tornyosul fölé?
– Nehéz – válaszolta végül, hogy meg ne sértse gondterhelt társát.
– Te melyiket választanád? Az egyik okos, a másik szép.
Imolának köszönheti élete eddigi legboldogabb emlékeit. Meg azt a csaknem elviselhetetlen, fájdalmas gombócot a torkában, amikor a lányt a szülei Szeredába küldték a rokonokhoz:
– Ha lenne egy életed, ami igaz, meg lenne egy, ami hazugság, te melyiket választanád?
– Úgy érted, ami szép, az hazugság? – kérdezte töprengve a fiatal.
– Valódi szépség-e az, vagy csak hamis, felszínes csillogás, ami néhány pillanatra elvakít? Magához vonz, mint a viharlámpa az bagolylepkét, bekebelez, megperzsel, tönkre tesz, majd előbb-utóbb kiköp, s lám, már meg is feledkezett rólad… Hogy hívnak?
– Benedek – válaszolta a fiatal, és zavartan a cigarettájába szívott. Az esetlenül sodort papírhenger szaga és külleme alapján Mihály arra következtetett, hogy nem közönséges dohányt rejt. Majd ismét eszébe jutottak a hontalanná vált ingóságai: arra gondolt, hogy talán itthagy mindent a kapualjban, egye meg a fene, hadd vigyen, aki amit akar. Ő meg föladja magát valami távolsági buszra, hogy az visszavigye Gyimesfelsőlokra. Mint régen a gondoskodó anyák a toróckás5 puliszkát a városban tanuló csemetéiknek. Bárcsak lehetne ő is – most az egyszer – kivételesen puliszka. Akkor nem lenne szüksége pénzre sem, hogy hazajusson.
– Rászívsz?
– Nem dohányzom.
– Nem az a kérdés, dohányzol-e, hanem hogy rászívsz-e.
Mihály elvette a furcsa cigarettát, bizonytalanul belélegezte a keserű füstöt és azonnal émelyegni kezdett.
– Itt valakit kilakoltattak – kezdte most Benedek.
– Ki – válaszolta Mihály közömbösen, miközben a légnemű égéstermék jórészt az orrán keresztül távozott. Emlékek tucatjai keltek életre a lelkében. Imola a patakparton, Imola a harmatos réten. Imola a meleg napsütésben.
– Szóval azt mondod, válasszam az okosat?
Imolára várva, Imolát meglátva. Imola felé közeledve:
– Válassz okosan!
Imolával. Egyre gyakrabban, s egyre többet. Imola mellett a patakparton. Imolában…
A szülők rájöttek, a szégyen napvilágot látott. Imola Csíkszeredába, Mihály pedig Vásárhelyre került, onnan pedig egy másod-unokatestvér révén Budapestre.
A szemközti ház emeletén villany gyulladt. Sziluettek pakolták ki a hűtőt és készítettek sziluett-vacsorát. Sziluett-falatokat lakmároztak, majd miután végeztek, visszarámolták a maradékot a sziluett-hűtőszekrénybe, és a helyiség újból elsötétült.
– Válassz okosan – ízlelgette a szavakat Benedek.
Mi lehet a szüleimmel? Mihály behunyta a szemét. Oly régen beszéltem velük. Megharagszanak-e, ha bevallom, nem sikerült, amit elterveztek? Ha bevallom, hogy nem az én utam volt, amit nekem szántak?
Villamos robogott el az utca végén, benne elmosódott a nap végi egyhangúság. Közlekedési lámpa villogott a zebrának, miközben kerékpárcsengő csilingelt rá egy megkésett gyalogosra. A város levegőt vett egy fáradt sóhajhoz, s ezt az űrt egy pillanatnyi csend töltötte be, mígnem Benedek szavai átvették a sóhaj helyét és füstfátylat eregettek a párás levegőben.
– Kérsz még belőle?
Mihály ismét a kezébe vette a furcsa cigarettát. Most mélyebbet szívott belőle, mint az előbb; pupillái hatalmasra tágultak. Az ábrázatától Benedek azonnal nevetésben tört ki, és miközben nevetett, csápjai nőttek. Mihály hunyorogni kezdett, de akárhogy is szemlélte, csápokat látott a feje búbján.
– Látom, ízlik. Szívj rá nyugodtan még egyszer.
Mihály szót fogadott a félig ember, félig rovar Benedeknek, majd visszaadta a már igencsak összezsugorodott csikket. Benedek zakója alól rovarszárnyak törtek elő, az aszfaltból pedig a sötétség ellenére harsány zöld, zsenge fű sarjadt. A komor házak helyén suttogó fenyvesek jelentek meg, és ahogy a dohányfüst eloszlott a langyos szellőben, feltűntek a fák mögött az Egyes-kő fehér sziklái. Mihály forgatta a fejét, hogy megbizonyosodjon róla, képzeleg-e, vagy a valóságot látja; csakhamar felismerte a sajtos házakat a réteken, amelyeket szénaboglyák ültek körül.
– Ki fogja elvinni innen ezt a sok szart?! – hallotta a távolból a házmester dühös szavait.
De most már egy barnás színű, nyugtalan víztömeg csapkodta Mihály cipőjének orrát. Az esőzések után megáradt Tatros folyó volt az. A kapualjban felhalmozott kacatok lassan mozgolódni, lebegni kezdtek az egyre magasabb vízben, és ahogy a sodrás felerősödött, magával ragadta őket a házmesterrel együtt Moldva felé. Benedek ekkor már nagyban ciripelt, és hatalmas szöcskeugrásokkal elindult abba az irányba, ahol korábban a szórakozóhely bejárata állt, most pedig országút vezetett északkelet felé. A világ forgott Mihály körül, a kezében pedig ismét ott volt a furcsa cigaretta; a szöcske, úgy tűnik, átengedte neki az utolsó slukkot, mielőtt végleg elbúcsúzott tőle. Miért ne engedte volna át? Hisz a szöcskék nem dohányoznak… És nicsak! Ez az út vezet Felsőlokra!
Mihály mélyen beszívta a füstöt, a fortyogó Tatrosba dobta a cigaretta maradékát, és követte a part menti ösvényt a már jól ismert irányban. Mi történt, hogyan juthattam vissza ilyen könnyedén a szülőföldemre? Ez vajon egy álom? Megtorpant egy pillanatra, felemelte a két tenyerét, és alaposan szemügyre vette őket. Már nem hús-vér tenyerek voltak: puliszkából volt mindkettő. Így már minden világos, gondolta, és elindult a szülői ház felé. Holnap talán meglátogatja Imolát is. Hátha már hazatért Szeredából.
Jegyzetek:
- Druzsba: láncfűrész
- Bodega: falatozó, kocsma, aprócska ház
- Magazin mixt: vegyesbolt
- Zakotaság: rendetlenség
- Torócka: túró