A terem padlóján finom szemcsék a behordott salaktól. Ebbe tapasztjuk tenyerünket, míg a nagy labdán egyensúlyozva fekvőzünk. Legyen huszonöt – mondom nyögve, vérrel telik meg a fejem, mert a lábam van magasabban. Lili nem szól, csak karhajlít tovább engedelmesen és hibátlanul. Büszke vagyok rá, kissé pufók gyermekből lett sportos tizenöt éves. Komoly és céltudatos az arca, mikor feláll a labda mellől, és várja a következő feladatot. Mutatom, miként emelje a súlyzót, hogyan tartsa a hátát, átveszi tőlem, pontosan másol. Elismerősen bólogatok, s bár szól a tempót diktáló zene, arra gondolok, megtöröm a némaságunk, nem szeretek szótlan, szigorú edzőként, karba font kézzel állni mellette, míg dolgoztatom:
– Milyen az új csapatod?
Kipirult ábrázata felderül, boldog, hogy én, a felnőtt nő őszintén érdeklődöm. Nemcsak a szája, egész lénye kinyílik, a biztos szülői háttér szülte bátorsággal válaszol:
– Nagyon jó. Sok új barátom lett, párosban fogok indulni az országoson az egyikükkel, Nyíri Katával. Egyforma magasak vagyunk, vesszük egymás mozdulatait. Jobb lett a szervám is, rengeteget gyakoroltuk.
– Ennek örülök – mondom, és megvárom, hogy igyon egy kis vizet, mielőtt folytatjuk. Szépen kivasalta a haját, láttam, hogy nem szívesen fogta össze, amikor húsz perccel ezelőtt nekifogtunk a munkának. Nekem a természetesen göndör haja is tetszik, angyali tőle, de tudom, hogy ő már nem angyali, hanem csinos, nőcis akar lenni. Mióta ilyen szép kockákat küzdöttünk a hasára, rövidebb pólókat hord, és elhagyta az egy számmal nagyobb pulcsikat.
– És a suli? – faggatom tovább, mikor a step padon sebesen futkos fel és le, csodálom a lábmunkáját, követhetetlenül gyors, még csak nem is liheg.
– Jól megy, átmentem magánba az edzések meg a versenyek miatt. Egyedül készülök fel, és bejárok dolgozatot írni meg félévente vizsgázni.
– Senki sem segít?
– Hát, angolra meg matekra járok külön, a többi meg nem nehéz, megoldom. Kitűnő akarok lenni, mert Amerikában akarom folytatni egy teniszakadémián.
Arra gondolok, én még Budapestig se – még fejben sem – mertem az ő korában elkalandozni. Hüledezem, és századszor is megdicsérem, bár tudom, hogy túlmagasztalom a tanítványaimat, kaptam már érte kritikát, de nekem nem megy másként, állandó kompenzálásban vagyok, nekem sose mondta senki ugyanezeket.
A második körben már nevetgélünk, rákérdezek a fiúkra, ő meg elpirul, azt mondja, nincs barátja, mással foglalkozik egyelőre. A Katának már van, egyetemista fiú, szintén teniszező, de ő nem tudja, hogy milyen hatással lenne rá egy szerelem, hátha nem koncentrálna eléggé. Okos, állapítom meg, anyáskodó a mosolyom, megtisztel, hogy a bizalmába fogad.
– Te nagyon tudatos vagy, Lili, szerintem téged egy szerelem sem zavarna meg. Biztosan sok fiú odavan érted.
– Nem hiszem – vonja meg szerényen a vállát, és nekidurálja magát a következő harminc felülésnek.
Nem kínzom tovább ezzel a témával, csak elképzelem, milyen csodák várnak még rá, kézfogós randik, csókok a kapualjban, félszeg kezek finom érintései egy padon, vallomások egy csetablakban.
Az edzés végén kihúzza a gumit a hajából, fésűvel gondosan visszaállítja a hajszálak kiinduló helyzetét. Illemtudóan megköszöni az edzést, és a fülébe illesztett Air Podsból előbújó zene ütemére lesétál a lépcsőn. Még össze kell pakolnom az eszközöket, csak percekkel később indulok utána. Már vagy száz méterre, a térköves emelkedőn sétál, mikor én a biciklimre pattanok, komótosan követem. Ruganyosan jár, a feneke két tökéletes gömb, a haja minden lépésnél emelkedik és visszazuhan egyenes hátára, aranybarna a haspólóból kivilágló dereka a sok-sok pályán töltött órának köszönhetően. A kivezető út tetején munkások dolgoznak egy földkupac mellett. Ahogy Lilit meglátják, megáll kezükben a szerszám. Villan a tekintetem, tudom, mi fog következni, van, ami sosem változik. A gyomrom máris remeg. Hosszú, éles füttyentés, a tolakodó szembogarak Lili testén futkosnak.
– Odani! – kiált az egyik, egy nyurga, koszos, fehér pólós.
– Azt a hétszázát, de fölpróbálnám! – tekeri csontos csípőjét egy világító szemű, fiatal kölyök.
Lili nem néz se jobbra, se balra. Szorítom a kormányt, remélem, olyan hangos a zene a fülében, hogy nem hallja, amit kéretlenül ordibálnak felé.
– Hallod, hé! – oldalog felé a harmadik, egy pocakos, borostás ötvenes. – Hova mész? Elkísérhetlek?
Lili lehajtja a fejét, szaporázza a lépteit; hát mégis hallja. Felállok a nyeregből, így hajtom a pedált. Megpróbálom utolérni, hogy lássák, nincs egyedül. A pocakos sértetten fintorog, amiért nem méltatják válaszra, kelletlenül a földhányáshoz hátrál, a többieknek veti oda, míg Lili elhagyja a helyszínt:
– Megadtam volna neki keményen!
A kurva anyátok! – mormolom. Bölcsebb volna szó nélkül elhajtani. Lefékezek épp mellettük, leszállok a nyeregből, mindegyik magasabb nálam, de most nem felém néznek. Indulatom méla undor mögé dugom, éles a hangom az üres, faluszéli utcán:
– Hé, Puhapöcsök! Ez egy GYEREK!!!
A hangom irányába ránduló szemükben értetlenség és a meglepetés feneketlen üressége. A nyurga a tenyerébe köp, megragadja az ásó nyelét, beleszúrja a gödör agyagos oldalába. A világító szemű kölyök – napbarnított bőre ellenére – nyakig vörösödik és belebámul a gödörbe. Csak a pocakos állja a tekintetem, összehúzza amúgy is összenőtt szemöldökét. Finoman rezeg a bicikli kormánya a kezemben, félek. Lassan átvetem a lábam a bringa alacsony vázán, most már indulásra készen feszül a pedál a jobb talpam alá.
– Az APJÁNAK tegyétek meg az ajánlataitokat! – kiáltom gyorsan, és elhajtok. Csak a küllők és a szél duettje hallatszik. Eszeveszett tempóban tekerek, percekkel később nézek csak hátra, kiengedem a levegőt, senki sincs mögöttem.