András nehézkesen ment fel a márványlépcsőn, nem szerette, ahogy a hasa hozzáért a lábához, meggyűrte drága öltönyét. A szeme sarkából látta az őr merev arcát, de inkább a hátát melegítő napra koncentrált. Meg a kilátásra. Minden reggel kinézett jobbra, a Duna felett látta a Bazilika tornyait. Ilyenkor úgy érezte, a tornyok átnyúlnak a folyón, meghajolnak előtte és szinte feltolják a lépcsőn. András biccentett az őrnek és belépett a rá szabott palotába.
Ma is rengeteg dolga akadt, nélküle senki nem volt képes tisztességesen eljárni, unta a sok hajbókolót is. Egy pillanatra megtorpant, eszébe jutott, hogy ma fogja hívni az apja is. Megrázta a fejét, majd erőltetett tettvággyal lépett a komoran elegáns irodába.
Már tizenegy is elmúlt, mire végre kiszabadult az osztrák küldöttel folytatott megbeszélésről. Tudta, hogy ha most nem hívja vissza az apját, akkor már csak este lesz rá ideje, és nem volt kedve a zsörtölődést hallgatni. Bezárta maga mögött a párnázott diófa ajtót. Előre tépte a kezét, tudta, mit kell tennie, és a fejében ellenkező hangokat makacsul ignorálta. A telefon érintőképernyője kellemesen hűs volt izzadt ujjai alatt.
– Csakhogy volt bátorságod felhívni, fiacskám! – az ismerős, recés hang azonnal visszazsugorította.
– Elég elfoglalt vagyok, ha nem vetted volna észre. Nem adják ingyen az elsőemberséget.
– Szép kis első ember! Még arra sem vagy képes, hogy elintézd nekem ezt a tendert? Te is csak úgy ugrálsz, ahogy fütyülnek!
– Botrány lenne, és abból most nem kell több! Épp most tárgyalok az akadékoskodókkal.
– Mondom, hogy úgy táncolsz…
András egy hatéves kisfiú hevével süvített bele a telefonba: Meglesz! – Pillanatnyi nyugodt ürességet érzett.
*
Zsolt nehéz léptekkel mászott fel a gyár lépcsőjén. Puhára mosott pólóján a cég neve már berepedezett, mint a lépcsőn a beton. Odabiccentett a két őrnek. A palatető alatt igyekeztek árnyékra lelni, ilyenkor legalább a beton nem okádja még a meleget.
Már rég megtanult gondolatok nélkül élni, és mindig csak a nap végére várni. Mindenki csodálta higgadtságáért, senki nem sejtette, hogy valójában kikapcsolta magát, az állandóan keringő gondolatokkal, hangokkal együtt önmagát is kizárta a valóságból.
– Az év dolgozója egy robot – gondolta nyugodtan, szinte büszkén. Na lássuk, miből élünk! – Szia Józsikám, ma hova osztottál?
Szerette a monoton munkát, a megnyugtató kiszámíthatóságot. A műszak végén a fáradtság kényelmével baktatott haza a piszkosra kopott, ismerős utcákon, ahol régen a gyerekeit tanította biciklizni. Egy percre megállt a meggyfánál, amit anno megmászott egy fennakadt labdáért. Ha másra nem, erre büszke volt: a gyerekivel mindig jól bánt, soha nem emelt kezet rájuk, nem úgy, mint az apja. Az asszony nem is ezért hagyta el. Elege lett a zombiból, ahogy ő hívta. Hogy soha nem lehet semmit megcsinálni, mindig csak a tévé bámulása megy, meg este az öt üveg sör. Nem volt elég a lakás, meg hogy hazaadta a fizetését. Már rég nem merengett ezen. Szeretett egyedül lenni, legalább nem volt stresszes. Beért a sötét lakásba, ledobta a kulcsot a cipősszekrény tetejére, elhevert a kanapén és már kapcsolta is be a tévét.
Már megint valami idióta vetélkedő megy… Na mindegy, a sör mellé jó lesz – nyugtázta. Ott aludt el a régi, kifeküdt kanapén, amit aznap sem nyitott ki.
Soha nem álmodott, vagy legalábbis nem emlékezett semmire. De most felébredt egy álomra. Egy kisfiú meztelen, poros lábszárát látta, odakötözve egy székhez. A régi ebédlőjük piros székét ismerte fel benne. Egy óriási, fekete árnyalak állt a fiúval szemben, kezében az apja barna nadrágszíja. Az árny karja meglendült.
Nem a zaklatott képsor ébresztette fel, hanem a kisfiú rettegése. Az a teljes bensőjét betöltő bizonyosság, hogy ő most meg fog halni. Kétségbeesett állatként nyüszített, teljes teste remegett, úszott az izzadtságban. Az akkori félelmébe mostani döbbenet vegyült. Ilyen rettegést még soha nem élt át, nem is tudta, hogy létezhet ilyen. Lassú mozdulatokkal felkelt a kanapéról és kiment a konyhába egy pohár hideg vízért. Remegett a keze, ahogy ivott. Még mindig érezte a kisfiú félelmét. Mennyi idős lehetett? A lábszárából ítélve olyan 6-7 évesnek saccolta. Az apjának nem volt arca az emlékben, csak feketeséget látott a helyén. Most értette meg, hogy akkor kis híján meghalt. Az anyja nem vitte kórházba, nehogy kitudódjon, inkább otthon ápolta. Ez is beugrott, persze.
Megértette, hogy az apja majdnem megölte. Hirtelen zuhant rá a súly, hogy nem csak férfit nevelt belőle, nem csak néha adott egy atyai pofont. Egy állat volt. És az anyja hagyta. A régi emlékeket elkezdte felnőtt szemmel látni. Hagyta magán átfolyni a kisfiú savként maró fájdalmát és félelmét. Magzatpózban várta a szőnyegen a hajnalt, reggel pedig felhívta az üzemvezetőt.
– Igen, hallom a hangján, hogy beteg, kúrálja jól ki magát, Zsolt! Holnap se jöjjön! Próbálja összeszedni magát péntekre, akkor lesz a díjátadó. Tudja, a miniszterelnök személyesen adja át az új csarnokot, meg az év dolgozója díjat. Na, szedje össze magát, addig még van három nap! Igyon sok teát!
Aznap nem nagyon hagyta el a kanapét, minden pórusában érezte a rettegést, a szégyent és a kínt. Égették a hátát és a lábát az ütésnyomok. Már délután lehetett, amikor meghallotta a fejében az eddig elnyomott hangokat. Az apja szavait ismerte fel bennük.
Egy kis hernyó vagy. Semmirekellő. Soha nem kellesz majd senkinek, még anyád sem szeret.
Egy újabb napot töltött el a kanapén fekve. Most megértette, hogy miféle útmutatás volt ez. Még épp kiért a wc-re, mielőtt elhányta magát.
Másnap estére már csak a düh maradt. Düh a kisfiú, az elvesztett 52 év és a családja miatt.
*
Andrást mindig felzaklatta a hazautazás. Előtte két nappal már alig lehetett hozzászólni. Ezt mindenki tudta. Kerülték is őt, vagy épp igyekeztek a kedvében járni. Ilyenkor jöttek az álmok. Már, ha egyáltalán tudott aludni. A legrosszabb az volt, amikor pár óra alvás után felébredt és hajnalig forgolódott. Azokban az órákban szokott bosszút forralni és a sok idióta talpnyaló hülyeségén rágódni. Most is egy ilyen álomból ébredt. Még jó, hogy a felesége már rég külön hálószobában alszik, most az is fontoskodna. Megint azt a visszatérő álmot látta, amikor az apja az ajtóból veri vissza. Amikor egyszer végre összeszedte a bátorságát, és szökésre adta a fejét. Tudta, hogy nincs értelme a visszaalvással próbálkozni, elővette a laptopját és reggelig a Vikingeket nézte.
Hulla fáradt volt, de nem engedhette meg magának, hogy otthon maradjon. Hétkor a megpakolt asztalnál, a szokásos közös reggeli közben letolta az érettségi előtt álló fiát.
– Miért nem tanulsz, fiam? Az én gyerekem nem lehet olyan hülye, hogy valamiből négyesnél rosszabbra érettségizik. – Ne is reménykedj, hogy majd a neved elég lesz. Engem is keményen fogott az apám, ember is lett belőlem! Holnap leugrunk hozzájuk, beszélnem kell apámmal. Te is velünk jössz!
– Nem szeretek ott lenni, nem maradhatnék itt inkább? Suli is van, meg átjönne Peti tanulni.
Andrásból kitört az eddig visszanyelt frusztráltság : – Nem! – Miközben ráordított a gyerekre, egy kicsit megemelkedett ültében, a hasa nekinyomódott az antik ebédlőasztalnak. A kamasz megpróbálta a lehető legláthatatlanabbra összehúzni magát.
*
Másnap a gyárban Zsolt különös tisztánlátásra lett figyelmes. Az eddigi elmosódott kontúrok hirtelen éles vonalakká formálódtak, mintha végre kapott volna egy szemüveget. Minden eddigi értelmetlen rinyálást, panaszkodást szélesebb összefüggésben látott és most megértette a mögötte rejlő traumát, a húsba gyökerezőt mérgező mondatokat. Szinte fuldoklott a felismeréstől. Ki akart szakadni ebből az egészből. Fáradtan körbenézett, szeme hosszan megpihent a falra kifüggesztett vezér portréján.
Aznap este otthon elővette a beépített szekrényből a Józsitól kapott reszelt vadászpisztolyt és overálja oldalsó zsebébe süllyesztette, a franciakulcs mellé.
Reggel a gyárba az őröket megkerülve – a dohányosokhoz csatlakozva – az oldalsó kapun ment be. A lábai csak nehezen tartották meg, de máskor sem volt ennél összeszedettebb. Senki nem kérdezte meg, hogy jól van-e. Talán akkor elmondhatta volna, hogy nem.
Ahogy egyre közelebb tolta a tömeg a feldíszített, hűs csarnokban a színpad felé, egyre nyugodtabb lett. A tengert képzelte ilyen hullámzónak, végtelennek és hűvöskéknek. Mindenki Barinéval volt elfoglalva, akinek hetvenéves száját ketten próbálták leválasztani a vezér kezéről. Az egyik testőr most mégis felé nézett. Zsolt elővette a pisztolyt. A belőle áradó ismerős düh odavonzotta az Első Ember tekintetét.