A pályaudvarról rögtön a villához sietett. Az új tulajdonosa elfoglalt üzletember, ruhakereskedő, áruházláncot vezet. Telefonálgatás közben mégis szakított arra időt, hogy elmesélje, mi az elképzelése az átalakításról. Külön kiemelte, milyen fontos a moziterem és a wellness részleg, hány szobor legyen a fülkékben, és milyen festmények a mennyezeten, melyek az ő kényes ízlését reprezentálják. A terjedelmes épület tágas termeiben az egykori lakók – a megbecsült ügyvéd és családja – nagypolgári életet éltek. Magas ajtók, ólomüveg ablakok. Az átépítés után csak a legszűkebb család fog elférni, a rokonságnak, vendégeknek külön kerti lakot húznak fel. Mikor a nappali szobába léptek, rögtön a kandalló fölé akasztott kardokról kezdett el beszélni, büszkén említette meg, hogy már beszerzett néhány antik darabot a Porte de Clignancourt bolhapiac közelében. Az egyik XVI. Lajosé volt, a régiségkereskedő tanúsítványt is adott róla. Közben megérkezett a dizájnere, néhány nagy ívű ötletét osztotta meg velük, majd hanyagul átnyújtotta névjegykártyáját, melyből kitűnt, semmilyen végzettséget felmutatni nem kíván, csupán az tudható meg róla, hogy Párizsban is elismerést szerzett. Ez nála körülbelül annyit jelenthet, hogy a Pére-Lachaise temetővel szemközt, a sarki kocsmában valaki megveregette a vállát.
Az épület felméréséhez hosszabb idő szükséges, ezt a feladatot másnapra halasztotta. A cégtől többnyire őt küldték hosszabb utakra, mivel még nem nősült meg. Egykori házinénije szívesen fogadta, amikor rendszertelenül betoppant hozzá. Az ismerős társasházak közelében lelassította lépteit, hogy újra átélje az egyetemi évek hangulatát. Ciklámenek nyíltak a kertekben, a sarkon befordult a gyógyszertáros Matildék háza mellett, s egyből a blokkházak árnyékában találta magát. Feje felett az erkélyen szőnyeget porolt egy kövérkés asszony, amikor vele szemben kilépett egy másik, öntözőkannával a kezében.
– Hilda! – szólt át hozzá.
– Frau Horváth! Wo ist dein Mann?
– Ah! Er ist immer in ruhagyári presszó – legyintett lehangoltan.
A kiabálgatás további részét már nem hallotta, mert belépett a lépcsőházba. Az emeleten Manci néni sugárzó arccal és egy tányér babos rétessel fogadta. Megvetve találta régi ágyát, berendezkedett a szobában, ahol semmi sem változott. Nagyszülők képei a falakon, műanyag váza a tévé tetején. A csap ugyanúgy csöpögött a fürdőben.
Estére az óvárosba vitt az útja, a kiaggatott fenyőgallyas cégérek alatt borozók rejtőztek. A Fontainebleau kilincsét nyomta le. Ide vonzotta a fiatalsága, ahol didergős napokon egykor krampampulit kortyolgattak.
A pultnál Florance arca felderült.
– Jaj, de régen nem láttam, Franci, mióta mérnök lett, ritkán jön bozsoléra.
Florance üknagymamája annak a felcsernek a lánya, aki Napóleonnal jött a városba. A férfi a tábori kórházban szolgáló csinos ápolónőre figyelt fel, szerelmesek lettek egymásba. Származásuk emlékét megőrizte a család, büszkék voltak az érvágó készletére, féltve őrizték a vitrinben. A francia nyelvet mindegyik generáció megtanulta, és a keresztnevüket is ekként választották. Így Antoine, Pierre mellett Charlotte, Juliette egyaránt felbukkant a családfán. Florance a tanítóképző végzős tanulója volt, amikor édesapja Paul váratlanul elhunyt. Addig csak nyaranta segített a borozóban, de ekkor nehéz döntés elé került, hiszen beteg édesanyja mellett rokkant nagyanyját is neki kellett eltartania, így egy pillanat alatt megváltozott az élete.
A boltíves, ódon falak alatt Florance különleges hangulatot teremtett, szeretettek betérni hozzá az emberek. A falakon festmények, fotók, az asztalokon friss virág, rend és tisztaság. Dohányozni, káromkodni itt nem lehetett, tudta mindenki, aki megengedett magának egy kurva anyádat, az másnap nem tehette be kocsmába a lábát. Florance adott a stílusra. A pult mögül nem jött ki, őt ne simogassa, ne nézegesse senki. Ott rendeltek, és ott is fizettek a söntésnél, így egyedül is ki tudta szolgálni a vendégeket.
A helyi savas borok, a zöld veltelini és a kék-frankos mellé mindig hozatott bozsolét. Ezt a különleges, könnyű, gyümölcsös bort ő is kedvelte. Beaujolais nouveau a gamay szőlőből készül, és minden év november harmadik csütörtökén kezdik meg a kiszállítását, egy-két héten belül ide is megérkezik az első hordó.
Bozsoléval a kezében Franci hátrasétált az Art Corner-ba. Így hívták a művész sarkot, ahol egymásra találtak a város bohémjai, köztük a jól menő iparosokkal, akik mindenkit ismertek, mindenről tudtak és fizettek a jöttmenteknek is. Az életművészek között kitűnt vörös sállal a nyakában Szezán, a festő, akitől képet még senki nem látott.
A színes társaság egyből befogadta Francit, aki a poharát szorongatva időnként a pult felé bámult, s Florance-szal össze-összeakadt a szemük.
– Még egy pohárral, légyszíves! Nagyon ízletes és gyenge. Ilyet csak nálad lehet fogyasztani.
– Lyon környékéről való – mosolygott rá a nő, és egy tál töpörtyűs pogácsát küldött a többieknek.
Florance-ba régen szerelmesek voltak, az egész évfolyam. Sötétkék szeme, szőke haja, tartása és gyönyörű alakja feltűnő jelenséggé tették, a férfiak sűrűn próbálkoztak vele, de ő mindig elhárította a közeledésüket. A kétértelmű bókok nem hatották meg őt, zárkózottan viselkedett, senkinek nem adott randevút.
A szomszédban a bölcsek asztalánál néhányan magyar kártyáztak. Ide csak azok a vének ülhettek, akik legalább nyolcvan-kilencven évesek, és bölcsességükkel kivívták ezt a megtiszteltetést. Stanci bácsi zöld erdész kabátjában ütésre készült a makk disznóval, amikor odaszóltak neki a távozók.
– Jön velünk?
– Ilyen lappal? Dehogy! Elverem ezeket a tacskókat! – nem hagyta magát zavartatni.
A partiban Bruckner bácsi maga elé meredt, tenyerében szorította a lapokat. Amióta a feleségét elütötték a zebrán, nincs miért hazasietnie. A lámpát ritkán kapcsolja fel, lecsap naponta két-három molylepkét és elindul ide, a klubba.
– Hát maga? – kérdezték az ősz bajszú, pörge kalapos parasztembert a sarokba.
Sranc tata kihúzta magát.
– Maradok én is – válaszolta. Az ötvenes években körmös traktorral szántott, és a munka végén ide járt fröccsözni. Akárhányszor jöhettek érte, akkor indult haza, ha már csak botladozva tudott beszélni. A traktora nevét kellett elmondania, az volt a főpróba. Az egész társaság őt figyelte, amikor belekezdett.
– Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth.
Szájtátva nézték, de kimondta.
– Na, hallhattátok! Akkor még maradok – innen kapta a becenevét is, a valódit senki sem ismerte. Aztán egyszer beütött a baj. A határban elromlott a traktor. Próbálta megjavítani, de nem sikerült. Esteledett, úgy látszott gyalog fog hazamenni. Erősen éhes is lehetett, a tűző napon a vize elfogyott, így fogta a nagykalapácsot és nekiesett a motor elején a vörös csillagnak. Olyan szép laposra kikalapálta, hogy annak másnap híre ment, a téeszelnök meg levette a traktorról, és beosztotta a lovak mellé villázni.
A harmadik bozsolénál a mellette állóhoz fordult.
– Ennek az embernek meg mi baja? – intett fejével a támaszkodó fehér festékfoltos munkásember felé.
– Alabástromnak? Szobafestő-mázoló amúgy. Nagy bánatában csak iszik és bámulja a falat. Tapétázott egy szépasszonynál, de pórul járt. A brigádjával nem volt semmi gond, nem dobálták a csikket a szőnyegre, kávét is kaptak, ha kértek. A tulajnő folyton kihívóan viselkedett vele, incselkedett, riszálgatta magát, amikor aztán Alabástrom visszament a létráért, egymásnak estek, pedig a nő legalább húsz évvel idősebb volt nála. A gyönyörűségtől alig tudott hazatámolyogni. Nem telt egy hét, hívást kapott, hogy a kisszobában elvált a tapéta.
– Lejön alul a csík! Mit képzel?
Olyan csúnyán lehordta, csak hebegni tudott. Nem igazodott ki, hogy mi tévő legyen. A számlát még be sem nyújtotta, máris vége a románcnak? Vigyen virágot, hogy kiengesztelje? Na és az elszámolás? Az előleg az anyagra sem volt elég. Összeszedte a bátorságát, felhívta pár nap múlva nőt, de rögtön meg is bánta, beléfojtotta a szót, mintha semmi sem történt volna köztük.
– Még merészel telefonálni? Már a parkettás csiszol, ö aztán rendesen dolgozik.
Florance közben felerősítette Edith Piaf hangját:
Allez, venez, Milord
Vous asseoir á ma table…
– Négy pohárral fogyott – szólt a mérnök zárórakor.
– A vendégem vagy – mondta a szemét felemelve Florance.
– Holnap a Haller villát fogom felmérni, eljönnél segíteni?
– Szívesen, kiteszem a szünnap táblát.
Franci keveset aludt az éjszaka, forgolódott, ábrándozott. Az épület közelében tölgyerdő, a gyalogút felhúzódik a forrásig. Oda sétálhatnának, ha végeztek.
Reggel korán kezdte a munkát. Felrajzolta a falakat, lézerrel rögzítette a távolságokat, ez egyedül is ment, alig maradt hátra valami a mérőszalaggal. A nyitott ablakokon madárfütty szüremlett át. A recsegő hajópadlón sétálva a régi festményeket nézegette éppen, amikor csikordult a kerti kapu. Előresietett az ösvényen, amikor megpillantotta Florance-t a pompázó virágágyások között lépdelni és elakadt a lélegzete. Egy kecses nő állt előtte, combjára feszülő nadrágban, áttetsző blúzban, elegánsan befont hajjal, színes sállal. Ő lenne az? Mélyen a szemébe nézett, kutatva keresgélt, amikor meglepődve fedezte fel a bross kitűzőt a melle fölött. Selmecbányáról hozta a nyári táborozásból egyetemista korában, és neki ajándékozta. Képtelen volt megszólalni, míg egy pillangó libegve el nem táncolt kettejük között. Ekkor megmozdultak, egymás derekát átkarolva felléptek a vadrózsával befuttatott verandára.