István a tükörképét nézi a fürdőszoba hajnali félhomályában. Arca mintha a szokásosnál is sápadtabb lenne, állkapcsa is egyre jobban kitüremkedik a durva, ősz szakáll alól. A szeme alatti szürkészöld karikákra is csak ráerősített az átforgolódott éjszaka. István elhúzza a száját, ahogy kézbe veszi a fogkeféjét. Ma is lesz mit sustorogniuk a háta mögött.
Felveszi a kibolyhosodott, kék gyapjúpulóvert, aminek megnyúlt anyaga most fáradtan lóg egykor domború hasa alatt. Kisétál a szürkén villódzó lámpa fényével megvilágított konyhába, ahol a tűzhelyen ott az előző estéről megmaradt vacsora. A gyomra kényelmetlenül fordul egyet a fehér zsírban üldögélő kolbász látványától, mégis becsomagolja egy szalvétába, hozzácsapja a kiskosárban üldögélő száraz kenyérvéget, és bedobja az egészet egy csíkos nejlonzacskóba. Ebédnek jó lesz, amúgy is kínszenvedés letuszkolnia a torkán bármilyen ennivalót.
A lakásból kilépve az ajtó csattanva ül vissza keretébe. István összerándul, már csak az kell, hogy felébredjen a Karcsi felesége, és kiszóljon a szomszédból, hogy mit hangoskodik itt hajnalban. Bár akkor legalább szóba elegyednének, Karcsi talán még egy sörre is meghívná meló után, és akkor elmagyarázná nekik, hogy az nem úgy volt, mint ahogy a környék forródrótján azóta a pletyka életre kelt. De nem hívja senki, se sörre, se telefonon, még a liftben sem köszönnek neki. Menne ő, ha lenne hova költöznie, a gyárhoz közel viszont nincs megfizethető lakás. Pláne, hogy még legalább egy évig fizetheti majd a válópert az egyébként is üres számlájáról.
A panelház bejárati ajtaját kinyitva becsalogatja az épületbe a kora reggel karcos hidegét. Hosszú idén a tél, a szokásosnál jobban fázik, pedig huszonöt éve minden nap hajnalban jár dolgozni, az utcai lámpák piszkosfehér fénye alatt. Három hónapja viszont mintha beköltözött volna a hideg az épületbe, ahogy a gyerek és a Juli kicuccoltak. Még ellenkezni sem volt alkalma, Juli azalatt csomagolt össze, amíg ő lehajtott fejjel hallgatta az üzemvezető porszagú irodájában a bűnlajstromát. Verekedés, ittas munkavégzés, felettessel szembeni agresszió, az ilyenért mást egyből kiraktak volna az utcára, az tuti, ezt fröcsögte neki a Sárosi. Másnak a lába nem érte volna a földet, ilyen undorító módon viselkedni, ha lenne más a helyére, takarodhatna. Ahogy Sárosi ezeket szajkózta, minden mondat pofonként csattant István verekedéstől kivörösödött arcán. Csak ült némán, nem mintha Sárosi hagyott volna neki időt megszólalni, folytatta a monológot, hogy mégis mit csináljanak vele, a huszonöt év mégiscsak huszonöt, és amúgy is, ki lenne olyan hülye, hogy átvegye mindkét műszakját, főleg hogy szegény Isti hetekig nem fog tudni dolgozni. Talán jobb lett volna, ha ott helyben kirúgják, vagy táppénzre küldik, amíg lecsillapodnak a kedélyek. De Sárosi megmondta, hogy kell az ember, úgyhogy egy hétre felfüggesztik a fizetését, örüljön neki, hogy ennyivel megússza. Még az ajtóból utánaszólt, hogy szedje össze magát, kérjen sűrű bocsánatot a gyerektől, és legfőképp: tegye le a piát. István ezt nem értette teljesen, mit kell azon lerakni, hát nem iszik ő úgy. Azóta még egy sört sem, már annak is örül, ha naponta egyszer enni tud.
A panelházak közül kilépve arcon csípi a jeges szél, István összerántja magán a kabátot. A Juli biztosan meg tudná javítani rajta a tönkrement cipzárt, neki viszont fogalma sincs, hogyan kell. Bár válaszolnának a levelekre, amiket az anyósáékhoz címzett, vagy felvennék a telefont. Ha a Juli megengedné, hogy meglátogassa őket, legalább a saját szemével láthatná, hogy mi van Istivel, biztosan teljesen felgyógyult azóta, hiszen még az a köcsög ügyvéd is azt mondta, hogy egy hét után hazamehetett a kórházból. Akkor meg csak nem lehetnek olyan vészesek a sérülései. Egyébként is, ő nem ütötte meg keményen a gyereket, hiába mondta a Juli meg az ügyvédje is a tárgyaláson, hogy félholtra gyepálta azt a szegény fiút. Hogyan gyepálta volna félholtra a reumás kezével? Juli különben sem volt ott, nem látta, neki biztosan a többi asszony beszélte tele a fejét, azok amúgy is alig várták, hogy valami szaftos pletyka legyen, addig sem a gyalázatos férjeikkel kell foglalkozniuk. Pedig ha tudnák, azok mit művelnek műszak után, na, hozzájuk képest ő egy szent.
A gyár vaskerítését látva István egy pillanatra megtorpan, majd ökölbe szorítja a kezét és továbbsétál a sáros köveken. Biccent az éjjeliőrnek, aki felhúzza a szemöldökét, de egyébként nem viszonozza az üdvözlést. Lehetne rosszabb is, mint előző délután, amikor a Gyuri a szünetben leköpte, és persze nem reagálhatott. Nem mintha egyébként lett volna ereje szembeszállni Gyurival, a srác van vagy két méter, és egyébként is nagyon érzi mostanában a korát, a fáradtságot, életében először. Reggelente is nagyon húzza az ágy, és bár nem alszik éjjel, alig bír kikelni a hideg paplan alól. Pedig régen hogy szeretett dolgozni! Jól is csinálta a munkáját, az Istit is hogy betanította. Az elmúlt évben mondjuk volt néhány necces helyzet, egyszer elfelejtette rendesen elzárni a hegesztőt, na de huszonöt év alatt kivel ne fordult volna ez elő? Még hogy a pia miatt. Amúgy meg az vesse rá az első követ, aki nem issza meg vasárnap az ebédnél azt a kis pálinkát. Az Istinek is csak ezt próbálta megmagyarázni aznap, hogy ne rugózzon már annyit a pia témán. Csak amióta a gyereket előléptették, és úgymond a főnöke lett a nappali műszakban, azóta sajnos nagy lett az arca. Ő nem így nevelte, hogy fennhangon osszon bárkit is, főleg a saját apját. Csak egy fülest akart lekeverni a gyereknek, hogy elkussoljon, dehogy volt ő részeg, csak az Isti mindenki füle hallatára szajkózta, hogy menjen haza kijózanodni, még meg is lökte. Hát normális ez, minek lökdösi az apját, bent a munkahelyén? Minek provokálja? Aztán szóból ököl lett, mostanra már csak arra emlékszik, ahogy a gyerek fölött térdel, és a halántékát üti, az néz fel rá riadtan, tiszta vér a feje, és aztán a többiek úgy rángatják vissza, a karját hátrafelé csavarva, ő pedig hiába ismételgeti, hogy a gyerek kötött bele, nem őt kell lefogni.
István beáll a futószalag mellé, felteszi a fejére a védősisakot, majd akkurátusan végigveszi a fekete táblára felírt összes biztonsági lépést, mielőtt beindítaná a hegesztőt. Egyébként azóta sem mondtak semmit a munkájára, makulátlan, mint mindig. Egy kezén meg tudná számolni, hányszor dicsérték meg a huszonöt év alatt. Legalább most lehetne hozzá valakinek egy pár kedves szava, hogy ugyanolyan jól melózik, mint eddig, pedig milyen nehéz lehet neki egyedül. Hát, az is. Ha valaki megkérdezné, ő megmondaná, hogy mennyire hiányzik neki a gyerek is. De átnéznek rajta, az új srácok a soron ugyan nem szólnak be neki, de az ő szemükből is süt a megvetés. Az öregek közül minden nap mondja neki valaki, hogy gyerekverő, meg hogy iszákos állat. Pedig akkor bezzeg lenne nagy izgalom, ha egyszer csak nem jönne be, akkor leesne mindenkinek a tantusz, hogy igazából egyedül ő melózik itt tisztességesen. Akkor hirtelen azt kérdezné mindenki, hogy hol van az öreg István, és nem azon rugóznának, hogy egyszer – a huszonöt év alatt egyetlen egyszer – csinált egy hülyeséget.