Lassan baktatok a kórház felé a langyos nyári esőben, nem iparkodom, nem igazán zavar, ha megázom. Erős viszolygásom okait kutatva mélyen a gondolataimba merülök. Végül a lábam kötelességtudóan odavisz a kórház fotocellás üvegajtaja elé. Belépek rajta, visszaigazítom a maszkomat, ez egyszer hálás vagyok, hogy inkognitóba vonulhatok mögé. Kézfertőtlenítés közben gyorsan felmérem a terepet. Évek óta nem jártam itt, megállapítom, hogy semmi sem változott. A betegfelvétel ugyanott van, az ambulancia mellett. Meg merem kockáztatni, az üvegfal mögött ülő, jól láthatóan burnout szindrómás hölgyek is legalább olyan régi bútordarabok itt, mint a kemény műanyagból készült kényelmetlen, narancssárga székek. Mufurc Egy és Mufurc Kettő, a betegfelvétel úrnői.
Meg vagyok győződve róla, hogy engem kemény fából faragtak, bevállalom Mufurc Kettőt. Odalépek az üvegfallal védett pult elé, és átadom a tb-kártyám, Mufurc Kettő gépiesen köszön, és mint egy robot, kérdezi: – Időpont? Mondom, hogy nincs, az ambulanciára jöttem, két hete erősen vérzek. Mufurc Kettő vagy süket, vagy a maszkomtól és az üvegtől nem hallja, amit mondtam. Hangosabban, nem értem, közli rezignáltan. Minden váróban tartózkodó embernek, és az üvegfalon túli Mufurcoknak is jól hallhatóan újból elmondom jövetelem okát és célját. A hangerőn is emelek, csak hogy senkiben ne maradjanak kérdések. Az erős vérzés varázsszóként hat, mert Mufurc Kettő meglepő gyorsasággal csap a sorszámkiadó automatára. Elámulok, hogy ilyen könnyen ment, pedig lélekben már készültem a küzdelemre. Visszavonulót fújva a legközelebbi székre ülök, mivel az ambulancia ajtaja pont a betegfelvétel mellett van.
Délután már nincs sok beteg, egy fiatal anyuka várakozik előttem egy másfél év körüli kisfiúval. A nő terhesnek és egy kicsit terheltnek is tűnik, amint leülök megkérdezi, jól hallotta-e, hogy vérzek. Úgy érzem, aki kitalálta, hogy a vírushelyzet miatt csak minden második székre lehet leülni, az nagyon elszámolta magát. Bár semmi kedvem csevegni, biztosítom, hogy a hallása kiváló. Terheltanyu nem adja fel: – Babát vár? – kérdezi. Nem, ötvenévesen már nincsenek ilyen terveim, még gyorsan hozzáteszem azt is, hogy klimaxolok. Felpattanok, és menekülésképp a váró másik sarkába állított automatából veszek egy üveg vizet.
Mire visszaérek az ambulancia ajtaja elé, a betegfelvételhez szerencsére már új páciensek érkeznek, akik lekötik faképnél hagyott beszélgetőpartnerem teljes figyelmét. Két nő. Egy anya és a lánya. Az anya hatvan körüli, vékony, csontos, szemüveges, őszülő haja olyan szürke, mint visszafogott megjelenése. A húszas évei közepén járó lány szép szőke haja – irigylésre méltóan karcsú termetét körülölelve – egészen a farmerének derékrészéig ér. Terheltanyu még a lélegzetét is visszatartja, úgy figyeli az eseményeket. Én a kisfián ámulok, milyen szépen eljátszik az anyja mobiljával, egy mukkja sincs. Közben akaratlan meghallom a párbeszédet, amit az anya és lánya folytat a betegfelvétel úrnőivel. Nincs a papírján az ultrahangvizsgálat, anélkül nem tudok időpontot adni! – emeli fel hangját Mufurc Kettő. – De hát a szülészeten vagyunk, önök is nők, megérthetnék, hogy ez a lány most vesztette el az első babáját, össze van törve, nem képes ilyen bürokratikus dolgokkal foglalkozni. Azt hitte, hogy a kontroll minden vizsgálatot magában foglal.
Az anya mindhiába próbálja az érzelmeken keresztül meghatni Mufurc Kettőt. – Nincs is ráírva a lapjára az ultrahang, mi alapján adnék időpontot – háborodik fel, és türelmetlenségét sem leplezi. – Miért nem adnak a vizsgálatkor időpontot, rohangáltatják itt a kétségbeesett betegeket, információ nélkül. Ma délelőtt már volt itt, és csúnyán elzavarták, nem az ő hibája, hogy lehagyták a lapjáról az ultrahangot – veszi fel bátran a harcot Szürkeanya. Mufurc Kettő nem reagál, szenvtelenül ül az üvegfal mögött, és úgy néz az anyára, mintha egy elmázgálódott foltot tanulmányozna az üvegen. – Nincs magukban semmi jóérzés – állapítja meg lemondóan a Szürke. A lányára néz, akinek szép kék, bánatos szemei alatt már fekete foltokat áztatott a szemfesték az világoskék papírmaszkra.
Az anya nem adja fel, taktikát vált. – Panaszt kívánok tenni, beszélni akarok a felettesükkel – mondja határozottan. – Hívja a betegjogi képviselőt, ott van a falon a telefonszám! – rázza le unottan Mufurc Kettő. Az anya odalép a falra függesztett információs táblához, és beüti mobiljába a számot. Na, erre befizetek, gondolom magamban. Feszülten figyeltem az eseményeket, ahogy mindenki más a váróban. Még hogy Szürke?! Kétszer hívja a képviselőt, de az nem veszi fel. Az anya nem lepődik meg, visszamegy a pulthoz és határozottan követeli, hogy hívják ide az osztályvezető-főorvost. Szóval ezt így kell csinálni! Mekkorát nőhet most ez a nő a lánya szemében, s miközben ámulok rajta, Szürkéből Ezüstre változik. Mufurc Egy megenyhülni látszik, talán nem akar bajt magának, vagy még nem égett ki belőle teljesen az együttérzés, így segíteni próbál. – A főorvos úr a műtőben van, de az osztályvezető főnővér éppen itt jön, ő tud majd segíteni. Az éppen arra tévedő főnővért az anya arra kéri, hogy vonuljanak félre egy olyan helyre, ahol nem hallja a többi beteg, mert ő panaszt kíván tenni. A főnővér készségesen rendelkezésükre áll, miközben betereli őket a liftbe, hogy, az irodájában folytassák a beszélgetést.
Terheltanyu alig várja, hogy véleményt nyilvánítson a látottakról – és az egész életéről –, hogy itt azért vannak rendes nővérek is, neki mindig segítenek, mert ő egyedül van, régóta nincs anyja, férje, de huszonnégy évesen a hatodik babával terhes. Sajnálom őt. Behívják. Azt mondjuk nem sajnálom, végre csendes magányomban én is levonhatom a következtetéseket az eseményekkel kapcsolatban. Azt hiszem, vissza kell mennem a legelejére. A nőgyógyászattól való erős viszolygásom eredetéhez, erre pont ez a kis intermezzo ébreszt rá.
Lányságom hajnalán már az első vérzésemmel is baj volt. Tizennégy évesen a gyermeknőgyógyászaton egy fiatal néger doki hosszú percekig tört magyarsággal kérlelte le rólam a bugyit, mielőtt felfeküdtem volna a vizsgálóágyra, és egész vizsgálat közben azt sajnáltam, hogy a halál nem választható. Az első terhességemmel ugyanúgy jártam, mint ma a szép szőke lány, és nem tudtam örülni a jó hírnek, hogy nem kell kaparni. Közvetlenül az első szülésem után, pontosan ebben a liftben voltam tanúja egy másik anya-lánya élménynek, mikor a tolókocsiban ülő, frissen szült lány és anyja boldogságtól heves érzelemkitörésének kényszeredett elszenvedője voltam. Az anya-lánya misztérium ilyesfajta érzelmi megnyilvánulásai, anya hiányában, számomra ismeretlenek. Egyedüli társam, a legelső vizsgálattól kezdve, a félelem volt. Nem jó kísérő, erre már korábban rájöttem.
Mire kielemzem a nőgyógyászattól való viszolygásom fő okait, vissza is érkezik az anya a lánnyal, a főnővér kíséretében. A főnővér a pulthoz lép, és egy mágus kézügyességével nyomja is a vizsgálatokra behívó sorszámot az anya kezébe. Ha a Gyűrűk ura kórházi filmsorozat lenne, a mai részben mindenki láthatná, ahogy Szürke Gandalf megküzd a démonnal, legyőzi Balrogot és Fehér Gandalffá változik, s akár a gyűrűt, elégedetten szorongatva a sorszámot, útjára indul lányával a rendelők felé. Még a fényes győzelem eufóriájában lebegek, mikor behívnak. Kiderül, igazi mázlista vagyok, mert a klimax miatt megzavarodott vérzésem gyógyszerrel hamar rendbe fog jönni. Jókedvem nem rontja el, hogy a doki ragaszkodik a vizsgálathoz. Öltözködöm, megnyugtat, hogy doktor Perverz alaposan végzi a munkáját. Már az sem hat meg, hogy az öltözőként funkcionáló függöny mögül épp akkor libbenek a vizsgálóágyhoz, mikor Mufurc Egy úrnő beront a rendelő ajtaján, sarkig tárva azt, közkinccsé téve meztelen alfelem.
(Fotó: Martha Dominguez de Gouveia, kép forrása: Unsplash)