Csörömpölésre riadok. Keresem a macskát, aki jó mélyen alszik a szoba másik végében lévő olvasófotelban. Nem találok semmit, ami zajt okozhatott volnan. Kicsit megnyugszom, legalább ma hajnalban nem kell félálomban takarítanom utána. Gyerekkorom óta összerezzenek a legkisebb neszre is. Valószínűleg a mellettem lakó Péter lehetett. A felső szomszéd már egyszer ráhívta a rendőröket. Ránézek a telefonom kijelzőjére, fél négy van. Jó hosszú nap lesz ez is.
A munkám miatt nem sokat tartózkodom a lakásban, szinte csak aludni járok haza, ezért többnyire kimaradok a lakók zűrös ügyeiből. Az itt-ott hallott mozaikokból menet közben rakom össze a történéseket, amíg reggel nyolc után pár perccel rohanok le a harmadikról, hogy elérjem a trolit, vagy este viharverten slattyogok vissza, az akkor már harmincadiknak érződő emeletre. Így tudom meg a zsarus incidenst is, egy kedd reggel lefelé menet a felettem lakó férfi jobb oldali szomszédjától:
– Hallottad, mi történt tegnap este?
– Nem.
– Az Anna megint teljesen kikelt magából. Pedig olyan rendes gyerek ez a Péter, állandóan dolgozik, hogy mindenük meglegyen. A lakást is most újították fel a babaváróból. Nem értem, ezek a mai lányok miért keresik maguknak mindig a bajt. Szegény kis Katika, milyen környezetben nő fel, egy ilyen anya mellett.
Gyorsan az órámra pillantok. Mindjárt negyed kilenc.
– Jaj, ne haragudjon, Éva néni, de sietnem kell!
– Semmi baj, aranyoskám, menjél csak a dolgodra!
– Viszontlátásra, Éva néni! Legyen szép napja! – és azzal a lendülettel ki is fordulok az utcára, így a választ már nem hallom. Munkába menet egész úton Annáékon kattogok. A felszínre törő gyerekkori emlékeimet próbálom visszatuszkolni. Éva néni vélhetően nem olvas mást a bulváron kívül, és az információt sem a leghitelesebb forrásokból szerzi. Így nem sokat tud a Lisszaboni Szerződés, a családon belüli erőszak, a transzgenerációs minták, az áldozatszerep fogalmáról, vagy csak úgy általánosságban a nők helyzetéről ma Magyarországon. A beszélgetés után kellett pár nap, hogy megnyugodjak és a szorongásom is alábbhagyjon.
Két és fél óra forgolódás után hatkor felkelek, hogy készítsek magamnak egy kávét. Miután felhörpintem az utolsó kortyot, beletörődöm, hogy csak pár óra alvás jutott mára. El is felejtettem már, milyenek ezek az átvirrasztott éjszakák. A kellő koffeinmennyiségtől máris jobb fényben látom a világot. Kinyitok egy alutasakost a négylábúnak, aki láthatóan megijedt valamitől, ugyanis az előbb szélsebesen rohant a konyhából a hálóba. Utánasétálok, hogy megnézzem, jól van-e, amikor rájövök, milyen külső hatás érhette hirtelen.
– Peti!
– Hagyjál már békén!
– Peti! Segítség!
– Menj innen!
– Apu!
– Anya!
– Kincsem, ne gyere most ide!
– Ne! A hasamat ne! Péter, könyörgöm!
Hatalmas csattanás.
– Anya!
– Jaj, ne! Kati!
Átfutok a szomszédba, közben a gyomrom a torkomba ugrik. Remegek.
– Anna! Hahó! – kopogok az ajtón, nyomom a csengőt, de senki nem nyit ajtót.
Hangos zokogást hallok bentről. Lenyomom a kilincset, nyitva van. Péter a földön fekszik, a feje alatt vértócsa. Anna magába roskadva a földön, miközben a hasát fogja. Öt hónapos terhes. Katika az anyja haját simogatja, próbálja nyugtatgatni.
– Mi történt? – kérdezem.
Katika továbbra sem mozdul az anyja mellől, aki láthatóan sokkos állapotban van, de rám néz, s így felel:
– A váza!
(Fotó: Hassan Pasha, kép forrása: Unsplash)