Luca a szobájában olvassa a hatodik osztályos történelemkönyvét a zöld-sárga kockás kanapén. Kintről besüt a verőfényes, májusi nap. Az egyik ablak félig nyitva, madarak éneke festi alá a tanulás csendjét. Ma korán végzett a suliban, elmaradt a hatodik órája, így nyert egy kis extra időt. Suli után megbeszélték pár osztálytársával, hogy öt óra környékén fognak találkozni a Duna melletti játszótéren. Ha elég hamar át tudja rágni magát a fejezeten, csatlakozni tud Leáékhoz a Duna-parton. A török hódoltságot vették legutoljára, és még két napja van, hogy felkészüljön a tézére. Hanyatt fekszik, a lába felhúzva, combjának támasztja tankönyvét, jobb kezében egy rózsaszínű kiemelőfilccel jelöli a lényeges részeket. Nagyon koncentrál. Legutolsó órán felelt, nem készült semmit, mégis hármast kapott, de csak azért, mert Andris keresztanyja a töritanár. Eszméletlen kínos volt, hogy Márta néni nem akart neki egyest adni, és a végletekig kínozta az egész osztály előtt. Ki akarja javítani, hogy félévkor töriből is megkapja az ötöst. Lehet, hogy idén kitűnő lesz.
Luca léptek neszére lesz figyelmes, rögtön tudja, hogy anya tart a lépcsőn felfelé. Mindig tudja, hogy ki közelít éppen a lépcsőn. Andris dühösen robog, dübög a lábaival, és csak minden második fokra ugrik rá. Néha olyan, mintha a lépcső le akarna szakadni alatta. Regi épp az ellentéte, ő nagyon halkan, szinte észrevétlenül veszi a fokokat. Luca össze is szokott rezzenni, amikor kishúga bekopog hozzá, mert nem lehet rá számítani. Apa mostanában sosem jön fel. Anya járásában a papucs csattogása a jellemző, ő az egyetlen, aki papucsban szokott járkálni itthon. Meg persze az, akire rászól télen, hogy vegyen a lábára valamit, mert meg fog fázni. Anya lassabban jön, fokról-fokra, megfontoltan lépked, elnyújtott nyöszörgést hallat alatta az öreg fa. Luca, már mielőtt felérne, számít arra, hogy hozzá fog bekopogni, hiszen a bátyja most nincs itthon.
– Bejöhetek? – Kérdezi anya, és meg sem várja a választ, már nyitja is az ajtót.
– Ühüm – Luca a mellkasára hajtja a törikönyvet, türelmetlenül felnéz anyára, aki melléül a kanapéra. Most fontos dolga van, készülnie kell holnapra.
– Mit tanulsz?
– Töriből írunk pénteken. Bazi uncsi ez a török korszak – mondja egykedvűen. – Na, mi az?
– Figyelj, kicsim! – Anya kezét finoman Luca térdére rakja, hüvelykujjával simogatva térdkalácsát. Kiszáradt ujjpárnáin megkeményedett már a bőr, beleakadozik a melegítőnadrág pamutszálaiba. – Tudod, hogy nagyon imádlak?
– Aha – Luca kezd kíváncsivá válni, mintha valami komoly dologról lenne szó. Már az is gyanús, hogy anya feljött, általában inkább lentről szokott kiabálni neki, ha akar valamit.
Anya megköszörüli torkát, és folytatja.
– Apa elköltözik. El fogunk válni. Te is tudod, hogy mostanában rengeteget veszekszünk, és látod, hogy folyamatosan balhézik. – Anya egy kis szünetet tart, fürkészi Luca arcát, de egy izom sem rándul meg rajta. – Én már képtelen vagyok így mellette élni, és ez nektek sem tesz jót. Nagyon szerettük egymást, és lett három gyönyörű gyerekünk. Viszont már képtelenek vagyunk megmaradni egymás mellett. – Anya hangjából cseng a szomorúság. A mondatai egészen úgy hangzanak, mintha már gyakorolta volna őket.
Hátrasimítja a lány haját. Luca gyomra összerándul, ahogy tudatosodnak benne anya szavai. Apa mostanában tényleg elég meredek dolgokat művel. A legutóbbi karácsonyt anyával meg a tesóival az ő szobájában töltötték, mert apa szétverte az egyik konyhaszékkel a nappalit. De mi az, hogy elválni? Arra valahogy sosem gondolt, hogy elválnak a szülei. Az ő szülei!? Hát más családokban is szoktak veszekedni, és mégis együtt élnek!
– Akkor nem fog hazajönni soha többet? – kérdi összeráncolt homlokkal. Nagyon meg akarja érteni, mit jelent az, hogy elválni.
– Nem fog, kicsim.
Apa nem fog hazajönni többet – visszhangzik Luca fejében a válasz. Apa többet nem fog fellépcsőzni sem hozzá. Azon gondolkodik, mikor is volt az utolsó alkalom, hogy apa feljött hozzá, a szobájába, és a lépteinek milyen volt a hangja. Vajon ezt még fel tudja idézni?
– Mikor mehetek át hozzá?
– Nem tudom, viszont biztos vagyok abban, hogy tudtok majd hozzá menni. Apa ugyanúgy fog szeretni titeket. – Csend. – Most a szállón lakik, a körforgalom mellett, albérletet keres. – Luca szeme előtt megelevenedik a kép, ahogy apja a mocskos munkásszállón lakik, ott ahol az alkoholisták is, azok a koszos emberek, akik két buszmegállóval előbb szoktak leszállni, mint ő, és utána még több kilométert kell gyalogolniuk, mert még a busz sem áll meg ott, ahol élnek. Nem akarja, hogy apa ott lakjon. – Én pedig vissza fogok menni könyvelni. Tomi egyik ismerősének cégénél fogok dolgozni Érden. Muszáj pénzt keresnem, hogy megéljünk. Nem lesz egyszerű a következő időszak, össze kell húznunk a nadrágszíjat – hangjából Lucára ömlik a szomorúság. Anya mostanában sokszor szomorú és kétségbeesett, ez eddig talán fel sem tűnt a lánynak. Luca érzi, hogy az arca elkezd égni, de igyekszik nyugalmat árasztani magából.
– Oké – jön a merev válasz. Luca dühös. Vagy szomorú. Vagy inkább ő is kétségbeesett. Össze van zavarodva, mintha anyja egy pofont kevert volna le neki az előbb.
– Nagyon-nagyon szeretlek titeket, nekem ti vagytok a legfontosabbak. Ti vagytok az életem értelme, és mindent meg fogok tenni, hogy ne sérüljetek. Nem tudom, hogy lesz, de valahogy megoldjuk. Regi délutánonként Anikóhoz fog átmenni, hogy ne legyen itthon egyedül. – Anya hangja már inkább kétségbeesett, hiába próbál ő is nyugodt maradni, Luca átlát rajta. Mellkasába belenyilall a fájdalom, és egy pillanatra megszűnik körülötte a világ.
– Andris meg Regi már tudja? – kérdezi, csak hogy megpróbálja a nyugalom látszatát fenntartani.
– Andrissal tegnap este megbeszéltem. Reginek is el fogom mesélni a helyzetet.
– Felhívom apát. Lemész? – Luca torka már összeszorul, egyre nagyobb a gombóc, de most nem akar sírni. Beszélni akar apával, hallani akarja a hangját. Ezt kell tennie. Szüksége van rá. Hiába tagadja, barna mandulaszeméből világít a szomorúság.
– Előbb ölelj meg! – mondja anya, hangjában szeretettel.
Luca engedelmeskedik, becsukja a könyvet, és lerakja a földre. Odabújik anya ölébe, aztán gyorsan el is húzódik, jelezve, hogy dolga van. Nem akar sírni. Anya még egyszer megsimogatja Luca barnásszőke fejét, majd feláll, csattogós papucsával pedig az ajtó felé veszi az irányt. Mielőtt kimenne, kilincsre markolt kézzel még visszafordul:
– Nagyon szeretlek!
Csukódik az ajtó, Luca végighallgatja, ahogy anya lépeget lefelé, majd előtúrja telefonját a kanapénak támasztott hátizsákjából. Feloldja a zárat, és kikeresi a névjegyzékből apát. Rányom a zöld telefonikonnal jelzett gombra. Kicsöng. És csöng. – Vedd fel! – motyogja orra alatt türelmetlenül. Majd a mobil közönyösen sípol. Apa nem veszi fel. Luca nem bírja tovább, elkezdenek potyogni a könnyei. Remegő kezével elkezd sms-t írni. “Szia Apa! Nagyon imádlak és hiányzol. Luca” Elküldi, és átmegy az ágyára. Ott összekuporodik és a kispárnájába fúrja fejét. Reszket és bőg. Reménykedik abban, hogy a madarak csiripelése elnyomja halk nyöszörgését. Nagyon hiányzik neki apa. Taknya ráfolyik a párnára, legszívesebben ordítana, de nem akarja, hogy anya meghallja. Nem akarja most anyát, neki apa kellene. Nem akarja, hogy anya vele foglalkozzon. Nem szeretne neki még több gondot okozni. Hang nélkül zihál, és már patakokban folynak a könnyei. Azt a lüktető fájdalmat érzi. Az egész testében érzi. Teljesen eluralkodott rajta. Mintha egy mozdulattal hasították volna fel a mellkasát. Miért nem veszi fel apa a telefont? Nem szereti már? Hogy lesz most ez az egész? Szereti még ő t bárki is?
(Fotó: cottonbro, kép forrása: Pexels)