Remélem, pontosan tudunk kezdeni. Elrendezem a fotelokat, kiteszek a kínálótálkába néhány bonbont, kinyitok egy új csomag papír zsebkendőt, és a kis asztalra készítem. Kicserélem az elemet a hátam mögött lévő faliórában, amit a kliensek kedvéért tettem fel, hogy követhessék az időt. Általában nem követik. Én jelzem finoman, mikor a hatvan perces konzultáció vége felé közeledünk. Előveszem a mai betegeimről legutóbb készített jegyzeteimet, gyorsan átfutom őket. Élvezem, hogy a szobába két oldalról is besüt a ragyogó tavaszi nap. Kibújok a zakómból, aztán körbenézek. Minden kész.
Tamás hangulata inkább őszies. Halkan köszön, fekete bőrdzsekijével piszmog a fogasnál. Nyurga lábait nehézkesen behajtogatja a fotelba, válla csüggedten lejt hosszú haja alatt. Nem volt újabb pánikrohama, mondja. Alig néz rám.
– Nagyon megkapó volt múltkor a gyerekei iránt érzett elköteleződése és aggodalma – próbálkozom a szokásos köszöntés után. Legyen ez a mai dobbantódeszka, gondolom. Nem reagál azonnal. Ujjaival malmozik. Ismerem, hangolódnia kell.
– Hát, igen. Az élet értelme. A gyerekeink… – mondja elgondolkodva. Egyik kezét a szeme elé teszi, akár egy maszkot, fejét a kezébe támasztja, mint akinek máris pihenőre van szüksége, majd végighúzza tenyerét a homlokán és a haján.
– Ha jól értettem, az ikrek közül Csengével simán mentek a dolgok. – Újabb pici lépést teszek.
– Igen. Csenge szomjazott a figyelemre és az elismerésre. Ahogy Kolos is. De Csengének bevált az iskola. Szorgalmas volt. Igazi kis energiabomba. Folyamatosan hozta a pirospontokat, aztán az ötösöket. Élvezte a kihívást.
– És Kolos?
– Hát, Kolos… Kolos agya is olyan volt, mint a penge. De idegesítette, hogy nyugton kell maradnia a padban. Zizegett. Sok volt neki egy tanóra.
– Rosszul teljesített?
– Nem érdekeltek volna a jegyei! – Tamás ingerülten forgatja szemeit.
– Értem.
– Ha élvezte volna az iskolát! Ha örömmel járt volna! Legalább a társaság kedvéért. Egyszerűen sosem tudtuk, hányadán állunk vele. Mire számítsunk…
– Nem találta fel magát? – szúrom közbe. Tamás csendben mérlegeli a kérdést.
– Nem is tudom. Vad volt. Nem lehetett megzabolázni. Dobált, összetörte a dolgait, aztán verekedni kezdett. De úgy, mint egy eszement. Mindig történt valami. Állandóan berángattak a tanárok. – Látom Tamás igyekezetét, ahogy próbál összeszedett maradni. – Másik iskolába akarták küldeni, majdnem ki is rúgták. Szerencsére sikerült kikönyörögnöm, hogy maradhasson. Csenge miatt. Hogy Csengével egy osztályba járhasson. Ne legyen magányos. Akkor írattuk be dzsúdóra. Gondoltuk, ott kitombolhatja magát.
– Ön könyörögte ki? A tanároktól? És az anyjuk? – kérdem. Tamás futólag rám néz, aztán lemondóan legyint.
– Aaah, Kriszta… Ő mintha egy álomban élt volna. Ami nem a családról szólt. – Türelmetlenül meglóbálja bakancsát.
– Egyedül kellett küzdenie a gyerekekért – folytatom Tamás gondolatát.
– De legalább, ha láttam volna, hogy boldog az a kisfiú… – hangjában fájdalom cseng. – Aztán a cselgáncsban végre sikeres volt. Azt hittük, visszabillenünk valami rendes kerékvágásba. Versenyeket nyert, az edzői nagyon tehetségesnek tartották. De amikor cselgáncsozott… – hitetlenkedve megemeli szemöldökét, hangosan kifújja a levegőt –, egyszerűen ijesztő volt látni azt a gyereket. Félelem nélkül nekiment mindenkinek. Mint egy terminátor, úgy darálta őket. – Tamás előrehajol, arca előtt egymásnak fekteti két tenyerét, mint aki egy imára készül, és összetámasztott ujjbegyével ütögetni kezdi állát. – Komolyan – mondja elhalóan. – Hátborzongató volt. Mint egy veszett kiskutya. Pont olyan.
Szomorúan csóválja fejét, szeme csillogni kezd. Végre hátradől a fotelban, karját fáradtan leengedi, nagyot sóhajt. Behunyja szemét, és kigördül az első könnycsepp.
Mögöttem az óra halk kattanásokkal apró szeletekre szabja az időt. Tamás lehunyt szemhéja rebben egyet-egyet, ahogy a képeket keresi az emlékeiben.
*
– Apa? Szerinted miért voltam rossz az eredményhirdetés után? – A hétéves Kolos megfürdetve, pizsamában illatozik az ágyban. Tamás fia mellé ül. Szórakozottan mosolyogva megkócolja a tüskés szőke hajat. Minden télen egy árnyalattal sötétebb, gondolja, pár év, és barna lesz, mint az enyém. A szőke tüskéből lassan lefelé simítja tenyerét Kolos homlokán, arccsontján. Óvatosan kikerüli állán a sebtapaszt. Csodálkozik, hogy Kolos nyugodtan tűri, és békésen belefekteti arcát apja hatalmas tenyerébe. Tényleg elfáradt. Kolos mellett hatalmas plüss Spiderman fekszik a paplan alatt, nyakában az aznapi verseny aranyérme. Tamás a bajnokságra és az eredményhirdetést követő verekedésre gondol.
– Ki mondta, hogy rossz vagy? – kérdezi csendben.
– A Zente anyukája. – Kolos a Spiderman után nyúl, magához öleli.
– Zente anyukája megijedt. Szerinted mit mondhatott volna azután, hogy az öltözőben nekimentél Zentének? – kérdi Tamás csüggedten.
– Kivette a szekrényemből az M&M csokigolyót! Betömte az összeset! Az az enyém volt! – Kolos feltámaszkodik párnáján, szemében a sértettség szikrái pattognak.
– Persze, hogy a tied volt. Zentének nem lett volna szabad elvennie. Igazad van – mondja Tamás.
– Megérdemelte! – Kolos duzzogva csücsöríti ajkát.
– De azért még nem törjük be senkinek az orrát, mert elvette a csokigolyónkat! Másképp kell elintézni. – Tamás borzongva gondol vissza Kolos dühödt tekintetére, vicsorgó szájára, ahogy a padok között nekiment a két évvel idősebb Zentének. A szülők egy része ijedten szétrebbent a gyerekekkel együtt. Néhány apuka Tamással együtt rögtön közöttük termett. Mire leállították őket, Zentének dőlt a vér az orrából. Zente anyukája sipítozva rángatta elő a törölközőt, hogy felfogja a vért. Rikácsolva fenyegetőzni kezdett és Tamás felé mutogatott. Kolos fújtatva hátrébb húzódott. Tekintete úgy cikázott, mint az űzött vadé, aki menekülőutat keres. Észre sem vette, hogy az álla felrepedt. Duzzogva összepakolta holmiját, majd szótlanul követte apját a parkolóba.
– Apa, lehet, hogy nem is én voltam. Ezt én nem akartam – mondja Kolos, hangja, mint a tiszta forrásvíz.
– Akkor mégis miért történik meg újra és újra?
– Én sem így akarom. Csak kijön belőlem.
– Nem törhet ki, Kolos, csak úgy, mint Spiderman ujján a pókfonál. A Spiderman tudja, mikor kell használni az erejét. Neked is meg kell tanulnod! – mondja Tamás reménytelenül. Nem vár választ. – Mi lenne, ha elalvás előtt tárgyalnál erről Spidermannel? – a plüss figurára mutat, majd az órájára néz, és a kislámpa felé nyúl, hogy lekapcsolja.
– Apa? Anya még hazajön? – Kolos Spiderman nyakában tekergeti az aranyérmet. – Két napja nem jött haza. Nem jön be este lefektetni. És a versenyre sem jött el – motyogja.
– Persze, hogy hazajön! Tudod, hogy mindig hazajön! – Tamás felpattan az ágy széléről.
– Te sem jöttél el múltkor a versenyre. – Kolos nem néz apja szemébe. – Csak a Spiderman látta, hogy nyerek – suttogja.
Tamásban úgy burjánzik a kétségbeesés, mint egy gyorsan növő, fojtogató gyom. Egyre magasabbra és magasabbra kúszik, és amikor kinyílik, mérgező dühöt virágzik.
– Kolos, ezerszer megbeszéltük! Tudod, hogy sokat dolgozom! Apa orvos. Éjszaka is dolgozni kell valakinek a kórházban! – Nem akar felcsattanni. Összeszedi magát. Mint mindig. Lassan visszaereszkedik.
– Biztos, hogy hazajön? Még nem megy világgá? Azt mondta múltkor reggelinél, egyszer világgá megy. – Kolos az apjára emeli tekintetét, és Tamásnak összeszorul a szíve.
– Apa, ha én egyszer világgá megyek, magammal vihetem Spidermant? – kérdi Kolos.
– Kolos, az ég szerelmére, már miért mennél világgá? Van családod, szép szobád! – Tamás minden tagjában ólmos fáradtságot érez. Nem akarja folytatni ezt a beszélgetést. Ki akar menni a szobából, le akar ülni a foteljébe a könyvével és kétujjnyi whiskeyvel.
– De mit csinálnál, ha világgá mennék? – Kolos nem ismer könyörületet.
– Utánad mennék – mondja Tamás, hangja egyszerre fáradt, zaklatott és türelmetlen. Kolos tekintete, mint a tavaszi égbolt, végtelen és tiszta. Betakarja vele Tamást. – Utánad mennék, megkeresnélek. Mit is csinálnék itthon nélküled? – teszi hozzá Tamás megenyhülve.
– Igen, de hogy fogod észrevenni, hogy világgá mentem, ha nem is vagy itthon? – Kolos rendíthetetlen.
– Na, elég! Aludj most már. Van jó kis ágyad, itt van Spiderman, én is itt vagyok, szép álmokat. – Tamás odahajol Koloshoz, megpuszilja, és igyekszik csendben betenni maga mögött az ajtót.
*
Tamás az órára néz a hátam mögött, mintha csak most hallotta volna meg halk ketyegését. Arca kisimult, hangja rekedtes. A köztünk lévő kis asztalról elvesz egy bonbont, a szájába tömi. Ilyet még nem csinált. Úgy majszolja a csokit, mint egy gyerek. Magamban jólesően mosolygok.
– Én tehetek róla! Az én hibám! Nem véletlen, hogy most bűnhődnöm kell! – Hangja, mint a kétélű tőr. Egy csokis nyálcsepp repül felém, de a szőnyegen landol. Nem nézek oda.
– Ennél azért bonyolultabbnak tűnik a dolog, ne legyen ennyire szigorú magához – szólok békítően. Tamást kell összebékítenem saját magával.
– Kész! Totál kész vagyok! Apaként teljesen megbuktam! Egy nagy semmi, amit apaként csináltam! – Érzem, ahogy hergeli magát. – Tönkrement mellettem az egyik gyerekem!
– Úgy tűnik, csak magát hibáztatja egyszemélyben – szólok.
– Egy szégyen! Az egész családnak egy szégyen, hogy most nem boldogulunk Kolossal, és a dolgok egyre rosszabbul állnak! Botrány botrány hátán!
– Értem, a család presztízse is kockán forog. Természetes. De ha szégyenről beszél, az arról szól, hogy kinek látja saját magát, általánosságban. Milyen embernek. És most azt sugallja, hogy semmirekellő, értéktelen embernek tartja magát, akit nem lehet szeretni, akit nem lehet tisztelni. Eddig nem úgy tűnt, hogy alapvetően rossz embernek tartja magát. Jól láttam? – kérdem. Tudom, ez a válasz időigényes lesz. Érzem, ahogy a gondolatai zakatolnak.
– Értem – mondja végül. – Nem tartom magam szar alaknak, de apaként elbaltáztam… – mondja fojtottan. Megkönnyebbülök.
– Oké, apaként bűntudatot érez, de alapvetően nem tartja magát rossz embernek. Fontos látni ezt a különbséget. Ez megfogható, a bűntudatnak konkrét tárgya van, talán könnyebben tudunk kezdeni vele valamit. Nem látom, hogy emberként oka lenne erre az elemi, elsöprő szégyenérzetre. – Időt hagyok, hogy megeméssze a különbséget.
– Értem – mondja végül. – A bűntudatom miatt szorongok, és ez váltja ki a pánikrohamaimat. – Kérdőn néz rám.
– Körülbelül. Leegyszerűsítve így mondhatjuk, igen.
– Istenem, azt kell megtalálnom, hogyan segítsek Kolosnak, hogy ő is értékesnek, tiszteletre méltónak, szerethető embernek érezze magát.
Némán összenézünk. Összekapaszkodó tekintetünk mélységes, mint a végtelen víz, hullámai finoman fodrozódnak, és nem tudjuk, mi lappang a mélyben.