A tudat, hogy meg fogok halni, úgy ver pofán, mint apám, mikor tízévesen rágyújtottam a tőle elcsent cigarettára.
Párszor már közel jártam ahhoz, hogy alulról szagoljam az ibolyát. Minden korábbi esetben tudtam, hogy a társaim ezt úgysem hagynák. Fogtak rám fegyvert, dobtak a folyóba kövekkel telepakolt zsebbel, de ez most egyikhez sem hasonlítható. Nem a haláltól félek, az úgyis bekövetkezik, a fájdalom az, ami megrémiszt és zsigerig hatol.
Hideg verejték csorog a hátamon, kicsit elidőz a melltartón, hogy aztán szabadon folyjon le a nadrágkosztüm derekáig. Hülye ötlet volt így felöltözni. A blúzom hónaljban már átnedvesedett és a hátam közepén is éktelenkedik egy hatalmas folt. Utálom, ahogy a bőrömhöz tapad. A paróka alatt viszket a fejem, a sminkem biztos elkenődött. Ezen jár az eszem, pedig nem ezzel kellene foglalkoznom. Megoldást kéne találni a heves szívdobogásra, lenyugtatni az elmémet, hogy kitaláljam, miként szabadulhatok szorult helyzetemből.
Félelmemben egyre jobban reszketek. A gorilla, amelyik a székhez kötözött, kaján vigyorral szemléli vergődésemet. Bezzeg az ő öltönye makulátlan, bicepszén dagad a méretre készült zakó. Jól megtermett pali, a fegyverével játszik. Ahogy felém lép, újra lever a víz. Miért most? Sosem féltem, eddig a fájdalmat is jól bírtam. Akciók képei pörögnek a belső mozimban, szürreális az egész, megviccel az elmém. Túléltem az oroszok vallatási technikáit, a mexikói drogkartell krokodiljait, most mégis félek. Ahelyett, hogy a megoldáson törném a fejemet, azon óvatoskodom, hogy a hátam ne érjen a széktámlához, mert utálnék a műbőrbe tapadva meghalni. Igaz, ebben a remek kosztümben se fogom szeretni a halált. Megvakarnám az orromat, de a szék karfájához bilincselt kézzel ez meddő vállalkozás. A gorilla fölém tornyosul, érzem a keserédes arcszeszének illatát, jégkék szemét végigfuttatja testemen, mielőtt röhögve megszólal:
– Nincs is melled.
Legszívesebben leköpném, a szájpecek alatt gyűlik a nyálam. A csávó felemeli a lábát, és mielőtt összezárhatnám a combjaimat, a lábam közé lép és taszajt egyet a széken. Elernyedek, rettegve várom a becsapódást, de a másik, hasonló kinézetű pasas megállítja a görgős széket, még mielőtt a falhoz érne. Az arcomra kiülő pánik láttán jól szórakoznak.
– Charlie, a hírneved eltúlzott, nem gondolod? – fordít maga felé az, amelyik megfogta a széket. – Nem ilyennek képzeltünk – pörget még vagy kettőt, mielőtt megállítaná a kéretlen ringlispilt.
Gúnyos mosolya hidegen hagy. A páni félelem csitul, igyekszem lassan venni a levegőt, zavar, hogy nem tudom a számon kifújni. Vegyük át még egyszer, hogy kerültem ide, addig se velük foglalkozom! – nyugtatom magam. Ezek ketten csak végrehajtók, a nagykutya nem jött be, addig még van időm kitalálni valamit.
Három hónapja figyeltük a dílert, és már épp le akartunk tenni róla, hogy megtaláljuk a főnökét, amikor hibázott. Volt egy telefonja, óvatlanul túl sokáig beszélt, bemértük azt, aki hívta, onnan meg nem volt nehéz dolgunk.
Leszámítva, hogy Mr. B. megközelíthetetlen volt. Viszont azt tudtuk, hogy a lánya huszadik születésnapjára nagy partit rendez, tortával, vendégsereggel, partiszervízzel. Tom, a főnököm azt mondta, megszervezik, hogy James és én felszolgálóként bejussunk a rendezvényre. Azért van rajtam a fekete nadrágkosztüm, a selyemblúz – az idióta melltartóval – és a vörös, félhosszú paróka. A check-list és a megkomponált életrajz alapján sima ügy volt besétálni. Tettük a dolgunkat, itallal kínáltuk a vendégeket, az egymás közti susmus se volt feltűnő, mert házaspárként tüntettek fel a listán. Közben szorgalmasan elhelyeztük a légy formájú mini drónokat, a szinte láthatatlan lehallgatókészülékeket, a névtáblánkba rejtett kamera pedig – reményeink szerint – a két utcával odébb parkoló kollégáknak továbbította azt, amit láttunk. A parókámban lévő hajtű szolgált adóvevőként, a fülembe meg a piercingnek álcázott mikrofonon érkeztek az utasítások.
A kivágódó raktárajtó ránt vissza a jelenbe. A beömlő fényben csak az alak sziluettjét látom, a hangja betölti a kábé négy méterszer ötös helyiséget.
– A főnök azt kéri, hogy míg ideér, egy kicsit dolgozzátok meg – utasítja pattogva a másik kettőt.
Ismét úrrá lesz rajtam a félelem, ahogy az egyik gorilla közelít felém, kezében egy injekciós tűvel. A tűt gyerekként se bírtam, minden oltás előtt elájultam, vérvételkor meg egyenesen le kellett kötözni. Reflexszerűen most is elájulok, két bazi nagy pofon hoz vissza.
– Kurva jó vagy, Charlie, elájulsz a tűtől? Pedig még beléd se fecskendeztük az igazságszérumot. Vagy előtte mondanál valamit?
Hevesen bólogatok, a gorilla kiveszi a pecket a számból és némán várja, hogy megszólaljak. Gyorsan szippantok néhányat a poros levegőből, majd krákogva vagy egy tucatot tüsszentek. Türelmesen kivárják, hogy abbahagyjam, bár az, akinél a tű van, ismét leveker egy hatalmas maflást. Sajog az arcom, erősen kell koncentrálnom, hogy ne ájuljak el még egyszer. Reszelgetem egy kicsit a hangom, mielőtt megszólalnék.
– Uraim, itt valami félreértés lesz. Nem tudom, kit keresnek, de bizonyára nem én vagyok az emberük.
– Nem te, ugye? Ebben a hacukában. Ne szórakozz! – csap a vállamra a mellettem álló, olyan erővel, hogy belesüppedek a recsegő műbőr székbe és könnyek szöknek a szemembe, majd letépi a fejemről a parókát.
Egy ideje néma a fülesem, igazából emiatt esek pánikba. Ha Jameset is beazonosították, akkor már rég meg kellett volna érkeznie az erősítésnek, de nem történik semmi. Jár az agyam, mit mondhatnék időhúzás gyanánt, de teljesen leblokkolok. Az injekciós tűt lóbáló kéz látványától megint elájulok, ismét a pofonok hoznak vissza.
– Baszki, üssél már kisebbeket, vagy locsold le, a főnök nem fogja díjazni, hogy rommá vered, mielőtt beszélne vele! Add be az injekciót, aztán majd dalol!
– Hogy adjam be neki? Ha elájul, nem hat, és ki tudja, mennyi idő után tudok megint életet verni bele?
Csukott szemmel gondolkodok, míg ők vitatkoznak. Az erősítés nem jön. Senki nem ment meg, itt döglök meg egy kőgazdag maffiavezér puccos villájának poros raktárában. Eddigi pályafutásom során a tűk mindig elkerültek. Tényleg öregszem, a fóbiám okozza a vesztem. A logika cserbenhagy, ahogy a társaim is. Nem ilyennek képzeltem az utolsó alkalmat. Sőt! Azt képzeltem, hogy méltósággal nyugdíjba vonulok, röhögve iszunk a búcsúbulimon, miközben felelevenítjük a legrázósabb eseteket. A fiúk hátba veregetnek és azt mondják: szép volt, te vagy a példaképünk!
Ehelyett, mint egy kezdő, reszketek a székben és várom, hogy megérkezzen a ház ura. A melltartó szorít, a blúzból facsarni lehet a vizet és utálom ezt az egészet. Rezignáltan veszem tudomásul, hogy ötvenöt évesen vége. A félelem rövid időre tovaúszik, elképzelem, ahogy majd elásnak a villa kertjében.
A méltóságomnak annyi. Kosztümben kaparnak el egy jelöletlen sírba. Vagy a disznók elé vetnek. Sokáig nem elmélkedhetek, újra nyílik az ajtó és belép rajta ő. Meg se kell szólalnia. Tekintélyt parancsoló, magas, ahogy szétvetett lábakkal megáll előttem, a vér is megfagy az ereimben. Nem szól, csak kinyújtja a kezét. Az egyik gorilla makulátlan fehér zsebkendőt helyez a tenyerébe. Amíg a kezére csavarja, le se veszi rólam a tekintetét. Beleborzongok. Az első ütése erős, a fogaim meglazulnak tőle. A főnök saját kezével kínoz, én meg az ébrenlét és a másik világ közt egyensúlyozok. A kérdései nem érnek el a tudatomig, a testem még dolgozik, de már nem bánnám, ha vége lenne.
– Mióta figyeltek? Ki a közvetlen felettesed? Kilóra megveszem. Ketten jöttetek csak? – záporoznak a kérdései, és a testtartásából ítélve, egyiket se először teszi fel. – Charlie, Charlie, amatőr hiba volt idejönni! Nem baj, ha nem válaszolsz, így is jó. Lebuktál és most meghalsz. Ám ma remek hangulatban vagyok, egy kérdést még feltehetsz. Úriember vagyok, én válaszolok, még ha te nem is adsz nekem semmit.
– Honnan jöttél rá, hogy ki vagyok?
– Charlie, Charlie, sokat hallottam rólad, az FBI minden sikeredről beszámolt. Na, nem nekem, egy jóbarátomnak. Ő figyelmeztetett, hogy biztos tiszteleteteket teszitek a rendezvényen, úgyhogy kértem tőle egy listát azokról, akikre számíthattunk. Abból a húsz fotóból nem volt nehéz téged kiszúrni. Sajnos több információt nem adhatott. Te viszont elpuhultál. Az se tűnt fel, hogy a drónjaitok nem hagyták el a birtokomat, mindnek blokkoltuk a jelét. És a furgonban várakozó társaid sincsenek már köztünk. A ruhádon meg remekül szórakoztam. Jól áll a vörös paróka. Mondjuk a melled hagy némi kivetnivalót maga után, bár szerintem most nem ez a legnagyobb bajod – emeli rám a 44-es Magnumot. – Még utoljára játszunk, csak mert jó a kedvem, ahogy mondtam. Nincs teljesen betárazva, ettől lesz az egész izgalmas. Vajon melyik golyó öl meg? – kacag fel.
Lehunyom a szemem, visszatér a félelmem. Nem a haláltól, hanem attól, hogy fájni fog. Egy igazi férfi szembenézne a halállal. A filmekben legalábbis mindig így van. De én csak egy gyáva, női ruhába bújtatott FBI ügynök vagyok, akit rohadtul szorít a melltartó.
(Fotó: Laura Chouette, kép forrása: Unsplash)