– Mit kerestél odakinn, te kis striga?
A fal mellett rajzolgató Naómi felkapja bársonysapkás fejét, súlyos, fekete tincsei a vállára omlanak, zöld szemében a sarokba szorított ragadozó vadsága villan meg. Mérav tekintetét nem kerüli el ez a fény, mégis gyorsan lánya elé áll és ökölbe szorított kézzel néz Mojséra.
– Nem ment sehova, szemmel tartottam egész este – mondja.
– Egész este? Akkor is, amikor a váltóid cafatjait söprögetted az udvarodon?
Mérav kihúzza magát, kezd dühös lenni. Elengedi a füle mellett Mojse váltókra tett megjegyzését.
– Csak megnéztem, mit lehet még kimenteni a házunkból – tiltakozik. – A lányom nem rabszolga, nem fogom megkötözni!
Mojse dühösen fújtat, körbeveszi az a fémillat, ami az elmúlt hetekben megszállta az izzadsággal és vérrel átitatott, törött kardokkal felszórt utcák kövét, az ágyúgolyó rombolta házfalakat.
Mojse vállára kifeszített íjának húrja feszül. A muskétákat a katonák kapták, neki nem jutott más.
Ő nem karddal hadakozik, mint Avrám tette.
– Pedig járt odakint, láttam a vártán! – lép előre a férfi, hangja azonban már nem olyan határozott.
Mérav keményen, rezdülés nélkül nézi sógorát, és a férfi végül bosszúsan legyint.
– Miért nem a nők részlegében van? – kérdezi barátságtalanul a lányt szemlélve, aki ekkorra már visszafordult a rajzához. – És miért hagyod, hogy összefirkálja az imaház falát?
Naómi meg se rezdül. Keze lassan jár fel-alá. Egy ráspollyal apró árkokat vés a vakolatba, vörös krétájával pedig a vájatokba rajzol.
– Hadd játsszon – legyint Mérav. – Te is tudod, hogy már nincs kinek felelnie.
– Mivel már nincs apja, az anyja meg hagyja elkanászodni – szúr Mojse.
Az asszony válla megfeszül, háta mögött hallja a kislány fájdalmas, bennszakadt sóhaját.
Mérav mereven összeszorított ajkát gúnyos ránc mosolya oldja fel.
– Sajnos nem tudom felkelteni Avrámot a sírjából, már nem tud semmit elintézni a kedved szerint – szúr vissza Mojse saját fegyverével. Keserű felelete pontosan azt a hatást éri el, amit szeretett volna. Mojse sötét arca elkomorul, fekete szemére fivére sírjának sötétsége borul és lehajtja fejét.
Mérav szíve még meg is esik rajta.
– Gyere, ülj le egy kicsit! – invitálja sógorát az egyik épen maradt szék felé. Mojse hagyja vezetni magát, íját leteszi, éppen Naómi mellé. Mérav figyelmét nem kerüli el a lapos pillantás, amit Mojse Naómira vet, de a kislány rá sem néz, tudomást sem vesz a jelenlétéről.
Mérav szeme összeszűkül, és már feddné a lányát, amikor hatalmas döndülés rázza meg az épületet, porcsíkok szállnak a magasból, ahogy megrázkódik alattuk a föld. Mérav Mojsébe kapaszkodik, Naómi magát szorosan átölelve, riadtan simul a falhoz.
– Megint ágyúznak – suttogja Mojse.
– Már megszoktuk – feleli fanyarul Mérav. – A pasa majd visszalövet.
A férfi pislog. Ismét Naómi felé pillant, majd vissza az asszonyra.
– Abdurrahmán halott, Mérav – mondja fojtottan.
Az asszony egyik kezével a fejéhez kap, a másikkal arany nyakláncához.
– Akkor elvesztünk – suttogja.
– Figyelj rám, Mérav! – ragadja meg Mojse a csuklóját. Fekete szeme lázasan csillog, ide-oda néz, mintha nem tudna uralkodni a félelmén. – Visszamegyek a várfalra. Ha hallod Jósua kürtjét, menjetek Naómival együtt a zsinagógába! Az alagutakon át el tudtok menekülni.
– Az alagutakon át? – kérdez vissza döbbenten Mérav. – Hiszen azok még augusztusban beomlottak.
– Nem mind, onnan jövök. – Mojse előrehajol és biccent. – Jósua századával kitakarítottunk néhányat, nyitva áll az út. A pasát akartuk kimenekíteni, de…
Mérav most már kicsit bosszús, amiért olyan sűrűn tekintget Mojse Naómi felé, a kislány azonban zavartalanul rajzol tovább, nem figyel a nagybátyjára.
– De? – ismétli Mérav, mire Mojse összerezzen, szemében türelmetlen szikra villan.
– Már nincs mit kimenteni rajta, a nagyvezírnek nem kell a pasa holtteste – feleli. – Ti viszont még elmenekülhettek. Szóltam Jeftééknek és Salamonnak is, mind ott lesznek.
– Te is jössz? – kérdezi halkan Mérav.
Mojse bólint.
– Ahogy tudok, utánatok megyek. – Még egy pillantást vet unokahúgára, majd felcsattan: – Hé, te, adod ide az íjam?
Kikapja a fegyvert a kislány kezéből, aki morcosan fonja össze maga előtt a karját.
– Vigyázz, hogy ne keverjen bajba ez a kis boszorkány – nézi Naómit mérgesen Mojse.
Mérav megmerevedik. A budai vilajetben mindig legyintettek a bűbájos vádakra, de tudta, hogy más földeken más szokások uralkodnak. Olyan szokások, amiknek elég a puszta rágalom is.
– Ne nevezd boszorkánynak! – Fojtott hangjából perzsel a harag.
Mojse a szemét forgatja, majd felkapja az íját, feltápászkodik és kimegy az imaházból, vissza az ostromlott falakra.
Mérav a rajzolgató Naómira néz. Eszébe jut a házuk romos, ágyúlőtte udvara, és a kövek görgetege alatt heverő, hosszú utazásra megpakolt szekerek törött deszkái. A romok alatt heverő szolgák. A tönkrement szövetek és posztók.
Mérav végigsimít bársonyszoknyáján, megérinti gyöngyös, korallal kirakott arany nyakékét.
– Naómi, kérlek, maradj itt! – mondja halkan. – Mindjárt visszajövök.
A kislány keze egy pillanatra megáll a rajzban, majd tovább lendül.
Mérav elnyom egy sóhajt, amíg kimegy az imaházból, át a néptelen udvaron.
Bárcsak ne haltál volna meg, Avrám.
A szállásukként szolgáló kis szobában kihúzza az ágya alá rejtett ládát, ami túl nagy ahhoz, hogy magával vihesse.
Csak Naómi tud erről a ládáról.
Felhajtja a fedelet, az egyik pénzes zacskóból két szütyőbe tesz át néhány kisebb-nagyobb címletet. A Várkapu vámbérletéről szóló szerződést félreteszi – többé nem lesz rá szükség. Abdurrahmán pasa saját kézzel jegyzett menlevelét azonban összehajtogatja és becsúsztatja az egyik szütyőbe.
A pasa utoljára májusban járt náluk látogatóban. Akkor még azt hitte, állni fogják az ostromot. Mérav torka elszorul, amikor felidézi, hogy Abdurrahmán mindig két kanál mézet kért a csájába. Néhány pillanatig csukott szemmel ül, majd folytatja a válogatást.
A legtöbb papír hasznavehetetlen. Néhány kereskedelmi engedélyt és jogfelhatalmazást el tud tenni, amiket Avrám Szászországban és Velencében is gyakran használt.
Végül három kis táska marad, amiket talán feltűnés nélkül az övére tud akasztani.
Leveti nehéz, fekete bársonyköntösét, a korall nyakláncot az egyik táskába teszi. Felveszi az egyik szolgáló otthagyott, hosszú ujjú, sötétszürke vászonruháját. A fekete ruhát az ágyára teríti, vigyázva, a ráncokat gondosan kisimítva. Végignéz a csillogó anyagon, majd hirtelen megfordul és kisiet a szobából.
A kürt az udvaron szólal meg.
Mérav a levegőt rémülten kapkodva rohan az imaházba, ahol Naómit még mindig a fal előtt találja.
– Gyere, gyermekem, siessünk! – ragadja meg a kislány karját, aki azonban ülve marad és az anyjába kapaszkodik.
– Itt kell maradnunk, anyám!
– Megbolondultál? – rivall rá Mérav. – Meg akarsz halni?
A tágra nyílt, hatalmas, zöld szemek azonban könyörögve merednek rá.
– Anyám, kérem – suttogja Naómi. – Hallgasson rám, kérem!
A kürt egyre hangosabb, ágyúdörej hangja hallatszik, közel és távol. Mérav felkiált, talán már nincs is idejük a zsinagógába menekülni. A terem sarkába rohan, feltépi a csapóajtót, megragadja a lányát és lesiet a pince mélyébe. Naómi nem tiltakozik, kétségbeesetten kapaszkodik az anyjába.
A koromsötétben nehéz tájékozódni, de Méravnak az ostrom hónapjai alatt volt ideje kiismerni a járást.
Letelepednek az egyik sarokba. Mérav még gyertyát sem mer gyújtani.
– Mert az Örökkévalóé a föld oszlopai és rájuk helyezte a világot… – hallja lánya halk, rebegő imádságát. Felismeri a szavakat: Sámuel könyvéből valók, a próféta anyjának, Hannának hálaimája. Mérav torka elszorul. Keze Naómi kis fejére siklik, átöleli, de ajkát képtelen megmozdítani, hogy vele imádkozzon.
A dübörgés olyan távolról hallatszik, mintha a Duna túlpartján ágyúznának. Dermedten ülnek, órákig, napokig talán.
Mérav felriad. A sötétben nem tudja, mennyi lehet az idő, de odakint mintha elhallgattak volna a lövegek.
Gyertyát gyújt. A mellette alvó Naómi ébredezni kezd. Mérav megsimogatja a kislány sűrű fürtjeit.
– Jól vagy? – kérdezi.
Naómi laposakat pislog, aprót biccent.
Mérav a csapóajtó felé néz.
– Kimegyek, megnézem, mi történt. Várj meg itt! – mondja, miközben már fel is áll. – Addig keress egy egyszerűbb ruhát és öltözz át.
Naómi felemeli a fejét, szólásra nyitná ajkait, de végül engedelmesen bólint. Mérav nem tudja, szót fogad-e, de nincs vesztegetni való ideje. Felmegy a lépcsőn, résnyire nyitja a csapóajtót. Az imaházban senkit sem lát, az ágyúzás megkímélte a boltíveket, az épület viszonylagos épségben maradt. Naómi krétája a padlón hever. A bima és a tóraszekrény épen áll, mintha a kinti világ nem is létezne.
Mérav mély levegőt vesz és kisurran az épületből.
Az éjszakai sötétségben is látja, mekkora a pusztítás. Halottak mindenhol, ügyelnie kell, nehogy az utcákon tócsákba gyűlt vérbe lépjen. Az épületek többsége romba dőlt, több tető még mindig lángol, a füst kesernyés szaga leng a város fölött. Távolabb az utcán röhögő katonák csapata tör be egy ajtót, sikolyok visszhangja verődik ide-oda a kövezeten. Mérav a falhoz simul, észre ne vegyék.
A nagy zsinagóga utcájára térve elé tárul a budai hegyek sötétlő gerincének körvonala. A Szent Liga serege tábori tüzek lángjával hímzett szőnyegként teríti be a várhegy oldalát, a tiszta szeptemberi éjszaka csillagainak szelíd fénye a másvilág ragyogása.
A zsinagóga előtt halottak hevernek. Mérav felismeri a szomszédait, barátait. Meglepték őket a szabadcsapatok. Keze ökölbe szorul. Ha Naómi nem tartja vissza…
Szeme megakad az egyik, hímzett köpenybe csavarodott testen.
Mojse fejét egy szurony üthette át, fél szeme helyén véres gödör, koponyája tetején lyuk. Mérav szívén áthullámzik a sajnálat, de a gyanakvás is. Mit keresett itt a sógora? Azt mondta, visszamegy a várfalra.
A test mellett kettétört íja hever. Küzdve a vér édeskés szaga okozta hányingerrel, Mérav letérdel és felemeli a két fadarabot. Az íjat nem húrozták le, középen pattant szét.
Egy tiszta, sötétben is jól kivehető vágás mentén.
– Valóban jártál kinn, igaz?
Naómi ellenségesen mered anyjára, Mérav azonban rosszallás nélkül, üresen néz rá.
– Miért mondtad, hogy maradjunk itt? – lép közelebb.
A kislány testtartása ellazul és lehajtja a fejét.
– Láttam Mojsét – motyogja. – Az őrök kiengedték a kapun, és egy kék kabátos emberrel beszélt. A kék kabátos pénzt adott neki.
Kék kabátos ember? A bajor tisztek hordanak kék egyenruhát. Mérav szorosan behunyja a szemét. Eszébe jutnak a zsinagóga előtt heverő holttestek, majd a szabadcsapatok. A fosztogatás, a rablás. Bármire is számított Mojse, reményei örökre ott maradnak a nagy zsinagóga kiégett romjánál.
Naómi nem mer az anyjára nézni.
– Nem bíztam benne – suttogja, arcán könnyek peregnek.– Apám sem bízott benne. Sajnálom, anyám.
Mérav átöleli. Nem kérdez rá, mit tett Naómi a nagybátyja íjával. A válasz súlyát ő maga elbírná, de abban nem biztos, hogy a gyermek is.
– Szedd össze a holmidat! – suttogja. – Meneküljünk, amíg lehet.
Naómi könnyáztatta arca az anyja felé fordul.
– Elmehetünk még apám sírjához?
Mérav kénytelen elfordítani a fejét a hirtelen belévágó fájdalomtól. Szeme előtt megjelenik a temetőben felállított sírkő. Lévi fia Avrám, meghalt 1686-ban, Kisasszony hava 22. napján.
– Azt hiszem, most nem lenne biztonságos – néz a lányára.
Naómi arcán egy újabb könnycsepp pereg le, de lassan bólint. Megfordul, hogy lemenjen a pincébe a holmijáért.
Mérav szeme az imaház falára, Naómi rajzára téved.
A gyermek keze bizonytalan íjat kanyarított a falra, rajta egy nyílvessző fekszik. Benne göcsörtös írás. Méravnak közelebb kell lépnie, hogy el tudja olvasni.
Ugyanaz az ima, amit Naómi a pince sötétjében rebegett.
“Hősöknek íja megtörik, a gyengéket pedig erő övezi.”
_____________
A bibliai idézetek Dr. Bernstein Béla fordításából valók.
(Fotó: Pixabay)