Feltűnő problémák
Mindenki izgatottan készülődik az osztályban. A fiúk röhögnek, poénkodnak, a lányok – főleg a kemény mag – még egyszer átbeszélik, hova megyünk először, és mi lesz a további sorrend. Nem elhanyagolható a dalok listája sem.
Bennem egyre nő a szorongás. Szerenádra készülünk, így ki kell mozdulnom a többiekkel,
Még van egy kis idő, így bármennyire tartok is tőle, elmegyek vécére. Az utolsó pillanatban csatlakozik hozzám az egyik barátnőm is, így nincs annyi időm elvégezni a rituáléimat.
Mindketten bevonulunk egy fülkébe. Ő hamar végez és kint vár rám. Én még mindig bent vagyok. Most legalább nem kell többször egymás után leülnöm, majd felállnom a vécéről, mert guggolok. De legalább négyszer öltözök fel és háromszor nyitom ki az ajtót. Csak remélni merem, hogy Edit nem vette észre.
– Gyere már, mindjárt indulunk! – dorgál meg, és futólépésben előremegy.
Amikor csatlakozunk a többiekhez, Melinda felkiált:
– Induljunk!
Mindenki sebesen felveszi a kabátját, és mint a szorgos hangyák, kezdünk kiözönleni az iskola épületéből. Én hátul kullogok és már a kijáratnál lemaradok. Legalább kétszer kell kilépnem az ajtón, úgyhogy lázasan kattog az agyam, hogyan is oldjam meg. Miután kiérek, azzal az indokkal, hogy otthagytam a telefonomat, visszaszaladok a suliba, majd újra kilépek az ajtón és futok az osztálytársaim után.
Érzem, ahogy a szorongásom egyre magasabb szintre emelkedik. Az utca tele van repedésekkel, betontörésekkel. Egyik felett sem mehetek át bal lábbal, csak jobbal léphetem át őket. Próbálok beszédbe elegyedni a többiekkel, de közben lázasan figyelek arra is, hogyan lépkedem át a köveket. Olyan vagyok, mint egy idióta.
Néha körbetekintek, és ha épp senki sem figyel rám, visszaszaladok, hogy egy-egy repedésen többször átléphessek. Szakadozva járok. Hol gyorsan, hol lassan. A tempóm és a mozgásom a járdatörések gyakoriságától függ.
Előrenézek, és fellélegzek. Huzamosabb ideig egybefüggő járda jön! Ettől egészen felvillanyozódok, most be tudok csatlakozni az éneklésbe, és kicsit oldódik a szorongásom is.
Megérkezünk az osztályfőnökünkhöz. Mindenki hangosan énekelni kezd. Egy röpke pillanatig elfelejtem a sok szart, ami mostanában körülvesz. Csak a dalra koncentrálok. Az osztályfőnök lejön közénk, hoz nekünk frissen sütött pogácsát és gyümölcslevet is. Elbeszélgetünk kicsit, merre megyünk, kit látogatunk még meg, aztán továbbindulunk.
Újra visszacsöppenek a kényszerekkel teli világomba. Belefáradtam már ebbe az egészbe. Miközben baktatunk a sötét utcán a panelházak között, Tomi, az egyik fiú barátom lép oda hozzám.
– Dorkai, miért van az, hogy minden repedést jobb lábbal lépsz át? – kérdezi tőlem.
Elborzadok. Ennyire feltűnő lenne? Aztán kétségbe is esek. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy megzakkantam?
– Tényleg úgy lépkedem át őket? – kérdezem, annyira értetlenül és naivan, amennyire csak lehet.
– Aha – válaszolja, közben nevet. – Nem is vetted észre?
– Nem – hazudom.
Vállat von, és visszamegy a többi fiúhoz.
Megsemmisülve folytatom tovább az utat. A továbbiakban próbálok úgy viselkedni, mint egy normális emberi lény, többé-kevésbé sikerül is.
Mikor hazaérek, el-elbambulva közlekedek otthon. Anyuék már ágyban vannak, így nem kell boldog arcot vágnom. Úgy döntök, hogy ma lent zuhanyzok. Egy paravánnal elbarikádozott sarokkád van a lenti fürdőszobában, így kicsit elbújhatok a világ elől. Legalább itt. De a procedúra itt is ugyanaz: legalább hatszor zárom el a csapot és nyolcszor csapkodom a lábam a kádhoz, mire kilépek.
Az agyam furcsa játékot űz velem. Három vagy négy többszöröse jöhet szóba mindig, egy-egy cselekvés ismétlésénél. Hogy miért ennyi? Fogalmam sincs. Az agyam saját életre kelt és úgy irányít, ahogyan csak szeretne. Egy valamit tudok: ha nem csinálok meg valamit annyiszor, ahányszor az agyam “kigondolja”, akkor rettenetesen elkezdek szorongani, hogy valami nagy baj fog történni: például, nem fog szeretni a párom, nem leszek elég jó senkinek, baleset ér… És minél inkább igyekszem ezt csökkenteni, vagy ha azzal próbálkozom, hogy nem teszem meg, amit kér, többszörösen fizetem meg az árát.
Közben suttogva számolok. Csak remélni tudom, hogy most nem kell visszamásznom, és megismételnem mindent elölről. Fásultan, monoton mozdulatokkal megtörölközöm, és magam köré tekerem a nedves anyagot. Lenyomom a kilincset és háromszor nyitom-csukom be az ajtót. Amikor kilépek a fürdőből, anya áll előttem.
Hátrahőkölök. Az ütő is megáll bennem, és a lebukás szégyene miatt legszívesebben elsüllyednék.
– Miért csukod be mindig háromszor az ajtót? – szegezi nekem a kérdést.
Ez már tényleg sok volt mára. Most azonnal nyíljon meg alattam a rongyszőnyegekkel letakart parketta!
– Háromszor csukom be? – kérdezem, most is a legértetlenebb arckifejezésemet magamra erőltetve. – Nem is vettem észre.
– Igen, majd figyeld meg – adja a jó tanácsot, majd beballag a vécére.
– Jó, majd megfigyelem – mondom, és elindulok a szobámba.
Befekszem az ágyba, kimerült vagyok. Az eddig jónak hitt módszerem, amiről úgy gondoltam, senkinek nem tűnik fel, csődöt mondott. Valami mást kell kitalálnom! Ami sokkal kevésbé feltűnő, mégis oldja a szorongásomat.
Gyógynövényes nyugtatót veszek be, mert bár rettenetesen fáradt vagyok, az agyam egyfolytában zakatol, így nem tudok elaludni. Kétségbeesetten próbálom felidézni azt az időszakot, amikor még normális voltam. Már csak halvány emlékfoszlányok derengenek az emlékezetemben. Mintha álom lett volna. Vajon leszek még valaha olyan, mint régen? Attól félek, hogy sosem jön el az a pillanat.
(Fotó: Michal Matlon, kép forrása: Unsplash)