Az ajtó fülsüketítő nyikorgással tárult ki, és egy sűrűn behavazott bundájú medve lépett be a sötét házikóba.
– Behoztam az akkumulátort – mondta, és a földre rakta a bebugyolált, zúzmara lepte csomagot.
Nikodim nem nézett fel, tovább ügykötött az asztalnál. Szigorúan fejére húzott usánkája alól fakó hajszálak szabadságvágya tört át, csontjaira száradt arcbőréből pedig rekettyeként sarjadt ki az ősz borosta.
– Ilyen hidegben úgysem indul be a motor – folytatta a medve az ajtónál –, talán majd jövő hónapban szerencsénk lesz. – Bundáját egy rozsdás szögre akasztotta, s így már egészen emberi formát öltött. Nehézkes léptei alatt a szúvak fejvesztve menekültek a szivacsos fában. Ezt Nikodim sem hagyhatta szó nélkül:
– Járásod még a holtakat is felriasztja, Bolsakov … Kávét?
Bolsakov az asztalhoz ült, miközben Nikodim zongorista ujjaival a kalapács után nyúlt, hogy azzal kávét törjön barátjának: a szilánkokra zúzott kávészemek egy hólével teli kupába kerültek. Nikodim a hatalmas férfi elé tolta a zavaros folyadékot, az pedig szürcsölni, ropogtatni kezdett.
December közepén a szokatlan hidegek miatt megszakadt a kapcsolatuk a külvilággal, s az eseménytelen mínuszok súlyos teherként nehezedtek a hangulatukra. A rádió csak sistergett, a távbeszélő antennáját pedig vastag jég fedte. Nikodim ugyan korábban felmászott a tetőre és a fejsze fokával megpróbálta leverni róla a vaskos dermedtséget, de a fejsze beszorult; az egymást szorosan ölelő jégkristályok közös akarattal fogságra ítélték.
Azóta fejsze nélkül voltak, de nem érezték különösebb hiányát, mert a kétméteres hóban amúgy sem jutottak volna el az erdőig. A szoba pallódeszkái helyettesítették a fenyveseket; fűrésszel vágták maguk alatt a fát, hogy megtömjék a kályhát. Csillapíthatatlan éhségük inkább adott okot az aggodalomra, hiszen étrendjük hónapok óta többnyire csak zuzmókból állt, amelyek torokban karistoltak, ízük pedig leginkább a nyers földére emlékeztetett.
– Átfagytál? – kérdezte Nikodim, hogy megtörje a leülepedett csendet, Bolsakov azonban nem válaszolt. Sűrű szemöldökén és gesztenyebarna bajszán még ott honolt a dér. – Miért nem húzódsz közelebb a gyertyához, hogy átmelegedj?
Bolsakov széke engedelmesen az asztal alá csikordult:
– Meg sincs gyújtva – mozdultak meg végül a férfi kicserzett ajkai.
– Neked semmi sem jó?
Ismét megdermedt a csönd, csak a mestergerenda reccsent meg néha. Két Dragunov-6W1 mesterlövészpuska unatkozott a falnak döntve és sóhajtozva medvevadászatról álmodoztak.
– Mi az ott a szád szélén? – csattant fel váratlanul Bolsakov. Hangjában ott remegett a hirtelen düh.
– A keserűség, mi lenne?
– Megetted?! Ez nem lehet igaz!
– Miért, tán elfeleztük volna? A negyednek a negyedét? – Nikodim a nyelvével kutatni kezdte a hetek óta őrizgetett utolsó darab kakaós kocka fennakadt morzsáját. Amint rátalált a megkeményedett rögre és az felolvadt a nyelvén, a gyermekkor édes könnyedsége járta át lelkét. Bolsakov mérgében akkorát csapott az asztalra, hogy a tárgyak csörömpölve táncra perdültek, ő pedig hatalmas villámokat szórva átviharzott a másik helyiségbe. Egy lángoló papírral tért vissza, amit azonnal betömött a kályhába:
– Begyújtok – mondta, most már közömbösen.
– Honnan szerezted a gyújtóst? Azt hittem, elfogyott a papír.
– A párnád alól.
– Tessék?! Anna húgom gyönyörű sorait használod gyújtósnak?
– Megetted az utolsó kakaós kockát! – dördült fel újra Bolsakov.
– Elégetted drága Anjusa levelét! – Nikodim erőtlenül talpraállt, s amint fenyegetően Bolsakovra nézett, bal szemhéja megfékezhetetlenül össze-összerándult. Bolsakov homlokát összegyűrték a megfeszült izmok. Percekig néztek így egymással farkasszemet.
– Nem maradt más hátra – mondta most Nikodim, csaknem lemondóan.
– Nincs más hátra. Ahogy megegyeztünk, mi a teendő, mielőtt egymásnak ugranánk. Elő atyád örökségével, amit erre a célra hoztunk magunkkal még évekkel ezelőtt.
Egy kézzel festett faládát toltak a sötét házbelsőből a kályha előtti fényszínpadra. Amint leemelték a fedelét, az idők során leülepedett por haszontalan szaga kúszott fel az orrukba. Két elöltöltős pisztolyt, puskaport, fojtást és golyókat halásztak ki belőle. A modern fegyverekhez szokott Nikodimnak és Bolsakovnak lövése sem volt arról, hogyan kell ezeket a régi szerszámokat megtölteni, eltartott egy darabig, mire rájöttek.
A zsanér sikoltása űzte el az ajtó elé tornyosult hótömeget, s eközben gyanakvó szürkeség leskelődött a tájban. Nikodim és Bolsakov háttal álltak egymásnak a ház előtt. Pisztolyukat a fülük mellé emelték, mintha attól várnának suttogó anyai vigaszt. Számolni kezdtek, közben egyenletes léptekkel távolodtak egymástól.
– Kilenc – harsogta Bolsakov jelentőségteljes hangsúllyal.
– Kilenc – visszhangozta Nikodim, s magában szomorúan hozzátette: – Annuska, húgocskám! Vajon felvettek a balettintézetbe?
Amint tízhez értek, megfordultak és célra tartottak, de a kétméteres hóban nem jutottak messzire; a pisztolycsövek közvetlen közelről bámultak egymásra.
– Tíz – dörrent át a tájon két, csaknem egyidejű lövés. Puskapor szaga ült kelletlenül a ház elé, s amint a robaj eloszlott, halotti csend rogyott mellé.
A ködből két alak sejlett elő, kezükben továbbra is egymásra emelt pisztollyal.
– Nem raktál golyót a fegyveredbe – űzte el az imént érkezett csendet Nikodim.
– Csak nem fogom lelőni a legjobb barátomat! De úgy látom, te sem – válaszolta Bolsakov. Percekig hallgattak.
– Nézd! – Nikodim most az égre mutatott. Az évnek ebben a szakában a nap még a horizont alatt bujkált, de most, hogy a köd valamelyest eloszlott, mégis bearanyozta a bárányfelhőket.
– Ezt meg kell ünnepelni – csodálta meg Bolsakov a mennyei égboltot. – Mit gondolsz, eljött a lakoma ideje?
– El, barátom. – Nikodim az ablakpárkányhoz ment, és lefejtette róla a négy hónapja odafagyott hollót. Sokáig kellett főzni, hogy felpuhuljon, húsa inas volt, az ízén pedig érződött az életen át tartó magány. De így, ketten osztozva rajta mégiscsak más volt a magány íze.
Epilógus:
Néhány héttel később megenyhült az idő, mínusz tizenhét fokban már gyerekjáték volt beindítani az összkerekes Uralt. A közelgő éhhalál menekülőre fogta, amint a szomszéd faluban megrakott teherautó a készletekkel visszatért.
Május végén illatos tavasz incselkedett az egyre erőtlenebb hóeséssel. A nap újra fölkelt, a természet tarkaságra virradt. Az antenna jege elengedte egykori támadóját, a hozzáfagyott fejszét, az pedig a tetőre zuhant. Az hónapok óta szótlan rádió zölden felizzó csíkjai jelezték, hogy újra él a kapcsolat a nemzeti adókkal. Pétervár egyik amatőr balettversenye hangzott fel a kettes csatornán, a bemondó pedig Anna balerina fellépését harangozta be. A közvetítő elmondása szerint Annuska fehér hattyúként jelent meg a színpadon, eközben bátyja, Nikodim, legjobb barátjával oldalán, medvékre vadászott a végtelen tajgán.
(Fotó: Hyungman Jeon, képek forrása: Unsplash)