Csendben vacsorázunk. Épp a vágódeszkán szelem a jókora szalonna darabokat, hogy katonát készítsek a gyerekeknek, amikor megcsörren a telefon. Szinte belekiált a csendbe. Anyám veszi fel, aki jelenleg itt van nálunk Keszthelyen, hogy a tetves Covid miatt itthon ragadt gyerekek körül segítsen. Erzsike az, a szomszédasszonya. Elhadarja, hogy apám nagyon szarul fest, csupa vér mindene. Anyám lesápad, miközben próbál valami értelmes kérdést feltenni, de Erzsike anélkül is folytatja. Az orra tuti betört, meg kell CT-zni, és biztos csinálnak majd egy véralkoholszint mérést is. Én közben anyám tekintetét fürkészem, próbálom összerakni, mi történhetett. A szófoszlányokból már sejtem.
Na igen, a kibaszott pia. Már megrágta a húsát, megízlelte a vérét, elvette minden erejét. Fura egyezséget kötöttek egymással, ők ketten. Ahogy telik az idő, egyre veszteségesebb az alku. Minden egyes mámorban és bizsergésben töltött másodpercért egyre nagyobb árat fizet, pusztulnak az agysejtek, a májkárosodásról nem is beszélve. Hiába, függnek egymástól, egy átkozott 22-es csapdája ez. Ha iszik, azért esik el, ha nem, akkor meg azért, mert remeg keze-lába, elhagyja minden ereje.
Semmi. Nincs itt. Hol van? Hol vagytok? Biztos itt kellene már lennetek. Nem hiszem el, hol késlekedtek? Düh. Harag. Aggódás. Tehetetlenség. Valaki jöhetne már. Mi van veletek? Ti is karanténban vagytok? Gyertek, gyertek, várlak benneteket!
Lehet, hogy nem is léteztek az én érzelmi palettámon? Á, azt nem hiszem, azért futólag találkoztunk már. Haraggal csak ritkán, nem nagyon tartjuk a kapcsolatot. A Düh a Tehetetlenséggel szokott jönni, biztos félnek egymás nélkül. Aggodalom, hmm, ízlelgetem ezt a szót. A gyerekeimért szoktam aggódni, de azt könnyen cselekvésbe fojtom.
Na, most már eleget rizsáztam, ide kellett volna érnetek.
Hát nem értitek? Az apámat elvitte a mentő! Egyedül van Szegeden! Ki tudja, mi történik most vele?!
De az érzéseim hol vannak? Miért nem érkeztek már meg?
Nem aggódok apámért? Hát milyen lánygyerek vagyok én?
Nem félek attól, hogy ezután mi lesz vele? Hát milyen lánygyerek vagyok én?
Nem vagyok dühös, hogy tönkreteszi a saját és mások életét? Hát milyen lánygyerek vagyok én?
Nincs szégyenérzetem, hogy az egész panel erről fog beszélni? Hát milyen lánygyerek vagyok én?
Nem sajnálom anyámat, hogy egy részeges ember foglya lett? Hát milyen lánygyerek vagyok én?
Tudom már. Nem vagyok lánygyerek. Felnőtt vagyok. Nő vagyok. Ahogy apám is felnőtt, képes döntést hozni a saját sorsa felett.
Milyen jól hangzik ez, átengedem magamon. Ez olyan komolyan hangzik, már szinte hallom az aláfestő zenét, mint a filmekben, és büszkén húzom ki magam, mint egy harcos amazon.
Majd snitt.
Lassan megérzem, úgy gyomortájékon, ott egy apró buborék, ami kezd elhatalmasodni a testemben. Megkeményedik, majd gurul ide-oda, ezzel émelygést kelt bennem.
Helló! Szia! Hát megjöttél? Nem téged vártalak, de örülök, hogy egy ismerős látogatott meg. Olyan rossz volt itt egyedül! Gyere, ölelj át, hadd fúrjam a karjaidba magam!
Kedves bűntudat, legalább nem vagyok egyedül!
(Fotó: Pixabay)