Amikor végül kitört a vihar, senkit nem ért váratlanul. Hetek óta gyülekeztek a felhők, egyre vastagabbak, szürkébbek, fenyegetőbbek lettek. Ha feltámadt a szél, nemcsak a száraz leveleket és a főutca porát kapta fel, hanem lerángatta az istállók tetejét, derékba törte a gyümölcsfákat, és egy éjjel kidöntötte a Jegesi út torkolatában álló feszületet is. A levegő, akár metszően hideg volt, akár tavaszt ígérően langyos, idegesen vibrált a falu és a mezők felett.
Terus is egyre kevesebbet kémlelte az eget, pedig gyerekkora óta ez volt az egyik kedvenc elfoglaltsága. Az anyja azt mondogatta, hogy a végén még úgy marad a feje, az égnek szegezve, és akkor azt fogják hinni, hogy mindig fenn hordja az orrát. De Terus ezt meg sem hallotta, mert valahányszor felnézett a háztetők fölött megnyíló kék vagy szürke, bolyhos vagy kristálytiszta végtelenre, a tüdeje megtelt levegővel, és úgy érezte, ha elrugaszkodna, felemelkedne és elszállna, mint a léggömbök a Mária-napi búcsún. De az utóbbi időben, ha lopva fel is emelte a fejét, csak Komárom felé pillantott, hogy lássa, ott esik-e már.
Vasárnap kora reggel volt, amikor éktelen robajra riadtak. Kiszaladtak az utcára, és döbbenten látták, hogy egy SS-páncélgránátos hadosztály vonul át a falun. A teherautók, motorok és feszült arcú, rohamsisakos katonák sora nem akart véget érni, úgy özönlöttek, mint egy megáradt, fekete folyó. A motorok zúgásától, a minduntalan felhangzó, ideges dudálástól még a református templom istentiszteletre hívó harangját sem lehetett hallani. A felvert por ebédidőre sem ült el.
Hétfőn Terus zakatoló szívvel bámulta az órát. Most először félt attól, hogy Manó jól ismert alakja nem fog feltűnni a cipőbolt ajtajában, pontban tíz órakor. De a fiatalember nem maradt el, most is, mint mindig, miközben nyitotta az ajtót, már vette le a kalapját, és ahogy felemelte kissé lehajtott fejét, felragyogott a mosolya. Terus, amikor erre a szelíd és nyílt arcra nézett, ugyanazt érezte, mint amikor az égre pillantott: könnyű lett, légies és maradéktalanul boldog.
Manó első pillantásra ugyanolyannak tűnt, mint mindig, a tegnap történtek látszólag nem hagytak nyomot rajta. Teca, a bolt tulajdonosa azonban rémült és ideges volt, ezúttal nem húzódott diszkréten a raktárba, hanem beszélni akart a férfival.
− Mondja, Manó, maga szerint mi lesz itt? Apuka rendkívül le van sújtva. Alig aludtunk az éjszaka.
− Nézzék el nekem a hölgyek, erre a kérdésre nem tudok válaszolni. A magam részéről sok jóra nem számítok. De ezt a vakmerő márciusi napsütést Hitler sem fogja tudni legyőzni. Úgyhogy talán nem állunk olyan rosszul. − Kacsintani próbált, de csak egy fura fintor lett belőle.
Terus ismerte már annyira a férfit, hogy tudta, a mosolya nem őszinte. A hangja is fakó volt, hiányzott belőle az a rá oly jellemző lelkesültség, amelytől jókedvre derült, aki hallotta. Később, ha visszagondolt erre a délelőttre, nem tudott szabadulni a szorongató érzéstől, hogy ez volt az a nap, ez a megtévesztően ragyogó márciusi hétfő, amikor még tehettek volna valamit. Amikor még egy lélegzetvételnyi idejük maradt arra, hogy egy vakmerő húzással kijátsszák a sorsot. Amikor még felismerhették volna, hogy akaratukon kívül az események rossz oldalára sodródtak, ahol hamarosan már semmit nem tudnak irányítani, viszont mindent el kell szenvedniük, ami következik. De ehelyett csak álltak ott a szűk eladótérben, és még mindig azt hitték, csak egy keskeny pult választja el őket, holott valójában már két, egymástól rohamosan távolodó világból néztek egymásra, ügyetlenül leplezett zavarodottsággal.
Amikor április elején megjelent a sárga csillag viselésére kötelező rendelet, Manó kijelentette, hogy ő nem fog semmilyen csillagot a ruhájára aggatni. Egy végtelennek tűnő családi vita végén a kisebbik bátyja elképedve kérdezte:
− Manó, te tényleg nem félsz? − Manó megvonta a vállát, és érezhető gúnnyal válaszolt:
− Mitől kellene félnem? Munkanélküli lettem, mint előírt százalékon felüli zsidó értelmiségi. A munkaszolgálatban majd’ egy évig ismerkedtem Észak-Erdély csodás tájaival és Pozsonyi hadnagy úr különösen csontos öklével. Rühes lettem, és éheztem.
Kis szünetet tartott. Mintha mérlegelte volna, hozzátegyen-e még valamit.
− És beleszerettem egy református lányba, akitől törvény tilt el, és akinek az apja valószínűleg vasvillával üldözne el, ha a házuk közelébe mennék. Azt hiszem, én már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy ne tegyek semmi olyat, amit később megbánnék. Ha belém kell csapnia a villámnak, én állva várom.
Manó két napig valóban nem hordta a sárga csillagot. Aztán följelentették. Terus soha többé nem látta. A boltot bezáratták, nem volt már miért Komáromba mennie. A faluból április végén vitték el a zsidókat. A csendőrök úgy hajtották őket végig a főutcán, mint a marhákat leadáskor. Az apjával a kapuból nézték a néma menetet. A második szomszédjukban lakó Winternitzék is ott lépdeltek. Rózi néni könnyes szemmel fordult feléjük. Az apja biccentett neki.
Az első légitámadás után néhány nappal a piacon hallották vasutas Józsitól, hogy a környékbeli zsidókat a komáromi állomáson marhavagonokba zsúfolták, és elszállították. De azt senki nem tudta, hová. Mintha bomba robbant volna Terusban, perzselő forróság öntötte el. Akár a méreg, úgy áradt szét benne a gyűlölet. Egy szempillantás alatt mindent és mindenkit meggyűlölt: a háborút, a nácikat, a magyarokat, a csendőröket, a katonákat, a falut, a tehetetlenséget, a gyávaságot. És meggyűlölte magát is, saját néma cinkosságát. Hónapokon át önkívületben élt. Tudomást sem vett a körülötte történtekről. Az egyre szaporodó bombázásokat, a németek menekülését, a front pusztítását úgy nézte végig, mint egy érdektelen filmet. Ha az égre pillantott, csak a bensőjében tomboló pokol vérvörös színét látta.
Egy örökkévalóságnak tűnt, de végül elvonult a vihar. A falu nekilátott eltakarítani a romokat. Befoltozták a tetőket, gyümölcsfát ültettek, és a feszület is visszakerült a helyére a Jegesi út torkolatában. A történtek fakulni kezdtek, mint a napon felejtett ruhák. Terus túlélő lett, és ennek megbocsáthatatlanságát hosszú évekig hordozta magában. Soha többé nem ment templomba.