János bácsi a csatában, János bácsi a csatában, János bácsi a csatában elesett egy fűszálban… Ezt énekeltük tesómmal a türkizkék Trabant hátsó ülésén a nyíregyházi strandról hazafelé. A hajunkat kiszívta, bőrünket lebarnította, kedvünket feltüzelte a nap. Neki másnap kezdődött az első, nekem pedig a harmadik osztály, de a kocsiban távol voltunk az iskola szigorától. Akkor még nem tudtam, hogy hosszú évekig nem fogok önfeledten dalolászni.
Még be sem töltöttem a hatot, amikor egy rutinvizsgálat során kiderült, hogy a bal fülemen van némi halláscsökkenés, ami háttérzaj esetén hatványozottan érvényesül. Évekig jártam ezerféle vizsgálatra, sem javulás, sem romlás nem történt, és a probléma oka sem derült ki. Az életemet ez nem befolyásolta, ugyanúgy bújócskáztam, szaladgáltam a lakótelepi gyerekekkel. Mindenki elfogadta, hogy ez van, és semmilyen sérelem, hátrány nem ért emiatt – egészen harmadik osztályig.
Anya év elején tájékoztatta az énektanárt a hallásproblémámról, és kérte, hogy ezt vegye figyelembe az értékeléskor. Az első órán az egész osztály az Én elmentem a vásárba fél pénzzelt énekelte. Vidáman daloltam én is a többiekkel, mert ezt a tesómmal is gyakran énekeltük. A harmadik strófa után valami gyanús lett: úgy tűnt, mintha csak a saját hangomat hallanám. Felnéztem a könyvből, a padtársam az ablak felé nézett, így körbepillantottam én is a teremben. Síri csend volt. Mindenki némán figyelte a tanárt, aki az ablak mellett állt szürke ceruzaszoknyában, és kék blúza alatt rázkódott hatalmas melle, ahogy összeszorította ajkakkal, hangtalanul nevetett. Óráknak tűnő másodpercek után kedélyesen közölte, hogy legyek szíves nem énekelni többet, mert rontom az összhangzást, és a süket fülemmel ezt még csak észre se veszem. Elpirultam és izzadni kezdtem, tenyerem a könyv lapjához ragadt. A tanárnő mély levegőt vett, megfeszült az arca, és kioktatott, hogy ezzel a hanggal elrontom a többiek szórakozását, és vegyem tudomásul, hogy az éneklés nekem nem való. Bárcsak akkor megnyílt volna alattam a lyukas, koszos linóleum. Azt kívántam, a székem lába fúrjon lyukat a zöld padlóba és zuhanjak a semmibe. Minden vér kiszállt a fejemből, a torkom kiszáradt, és sápadtan, gombóccal a gyomromban szoborrá váltam. Az óra hátralévő részében lesütött szemmel, görnyedten ültem, és a tolltartómon lévő rózsaszín, elefántos matricákat bámultam. Aznap már senkihez se szóltam, senkit sem akartam ezzel az elviselhetetlen hanggal zavarni. Szünetben se mentem ki a teremből, csak ültem észrevétlenül a helyemen. Attól a naptól kezdve nekem csak az elméletet kellett megtanulni énekből, és többé nem énekelhettem az órákon, de nem is akartam. Az osztálytársaim soha nem csúfoltak – vagy csak nem hallottam. Az énektanár matekot és tesit is tanított. Ha matekórán a táblához kellett mennem, akkor erőteljesen artikulálva beszélt hozzám, mintha fogyatékos lennék, vagy direkt motyogott, hogy ne is értsem, mit mond. Tesiórán nem ugrókötelezhettem, mert szerinte az árt az amúgy is rossz fülemnek, így egy zsámolyon üldögéltem a piros tornadresszemben, és sóvárogva néztem a többieket. Hiába voltak barátaim, utáltam oda járni.
Két év szenvedés után végül iskolát váltottam. Az ötödik osztályt már új iskolában kezdtem, ahol tiszta lappal indulhattam. Nagy reményeket fűztem az újrakezdéshez. Az előző iskolában tapasztaltak miatt eldöntöttem, hogy itt soha senki nem fogja megtudni, mi van a fülemmel. Mivel röplabdáztam, a menő sportolók közé tartoztam. Itt már nem a hibás gyerek voltam, hanem a jó tanuló, jó sportoló. Nyolcadikra én lettem a csapat legjobbja, és a legmagasabb lány az egész iskolában. A röpis lányok olyan rajongásnak örvendtek a suliban, mint az amerikai filmekben a cheerleaderek. A hazai meccseken a lelátón szurkolt minden tanár és diák. Akadtak kínos pillanatok, amikor nehezen hallottam meg a nekem címzett mondatokat, de ezt letudtam annyival, hogy beszéljen hangosabban, mert ebbe a magasságba nem jut el a hangja.
Az énektanár hétfőn reggel nulladik órában énekkart tartott, amire bárki elmehetett, aki szeretett volna egy ajándék ötöst kapni. Ernő bácsi mindig hangoztatta, hogy aki énekelni akar, az járjon az énekkarba, az órákon pedig bakelitlemezen hallgattunk a Bánk bánt és egyéb operákat. Szerencsére Ernő bácsi a nyugdíj előtt állt és csak a túlélésre játszott, amiben segítette, hogy a szüneteket a közeli kocsmában töltötte. Nagyon szerettük, ha ötödik órában voltunk vele, mert akkor tudtunk másnapra tanulni, amíg ő karba tett kézzel, lecsukló fejjel szundikált kötött mellényében, és csak a csengőre ébredt fel. Mondjuk, előre ki is kötöttem neki, hogy én nem akarok énekelni, és az öreg az okokat nem firtatva megértette a dolgot. Nem akartam újra átélni azt a szégyent, amit két évvel korábban.
Szerencsére a szakközép énekóramentes volt, és mintha a felvételinél direkt úgy válogatták volna össze a harminc diákot, hogy minél hamisabban énekeljenek. Az, hogy egyikünknek sincs érzéke az énekléshez, már a verébavatón kiderült, ahol az éneklős feladat miatt lettünk utolsók az osztályok közötti versenyben. Végre a helyemre kerültem, újra a türkizkék Trabant hátsó ülésén éreztem magam.
Az érettségi előtti szerenád utolsó állomása az osztályfőnök volt, aki abban a társasházban lakott, ahol a harmadikos énektanárom. A klasszikus dalok után ráadásként az Azok a boldog szép napokkal zártuk az éjszakát. A vidám kornyikálásra minden lakó kijött az erkélyre. Az énektanár a sötétben észre sem vett, és talán egyébként sem ismert volna meg. Az utcai lámpa pont megvilágította a szájszegletéből kiinduló, meredeken lefelé futó ráncokat. Végre pont olyan gonosz volt az arca, amilyennek korábban képzeltem őt. Most én rázkódtam a nevetéstől.