A törött műanyag pisztoly a pocsolyában feküdt. Józsi odalépett, leguggolt, megpróbálta megtölteni a zavaros vízzel. Kihúzta a tetejéből a dugót, és lenyomta a játékot a sáros lé alá. Buborékok szaladtak a felszínre, Józsi bólintott, aztán felemelte a pisztolyt, és a diófára célozva meghúzta a ravaszt. Halk csattanás és szusszanás hallatszott a műanyag testből, vízsugár mégsem tört elő belőle. Józsi megforgatta a kezében, közelről vizslatta összehúzott, sötétbarna szemekkel. Meg is találta a repedést a csövön, beledugta mutatóujját és szétfeszítette az éles szélű alkatrészeket, hogy lássa a szívószálszerű vízvezető csatornát. Az is meg volt repedve, kiszivárgott a résen a víz. Ledobta a játékot a földre, dühösen rátaposott. Színét vesztett edzőcipője talpa alatt recsegtek játék darabjai. Józsi arcán semmilyen érzelem nem látszott, leemelte lábát a kilapított pisztolyról, és még csak rá sem nézett, amikor átsétált felette. Az udvarukat határoló kerítésből két oszlop állt már csupán, másik négy jobbra-balra dőlve feküdt, s a drótháló, ami közéjük volt kifeszítve, amikor beköltöztek, már nem volt meg. A füvet megboldogult Rozi, a kecske lelegelte, a család hét tagja pedig kitaposta, maradt a föld és – eső után – a sár. Józsika nekitámasztotta a foghíjas létrát a diófa törzsének, felmászott a zöld levelek közé. A legerősebb ág a házuk felé mutat, hosszan kinyúlik, de nem éri el a középtájon horpadt, itt-ott cseréphiányos tetőt. Forró szél lengedezett, hiába volt tegnap egy nagy, kánikulát megszakító felhőszakadás, a meleg ugyanúgy visszatért. Józsika nem bánta, nem kellett fázni, jól esett a lukasorrú cipőn becsorgó esővíz, zoknira sem volt szükség, nem kellett várni a lavórban fürdésre, be lehetett menni a horgásztóba is alkonyatkor, mikor már nem járt arra a halőr. A többiek reggeli után lementek a patakhoz fürdeni, de neki feladatot adott az anyja élettársa, Dezső. Tegnap ledobott egy halom rossz háztartási gépet a ház mögé, Isten tudja, honnan hozta őket. Reggel meg, mielőtt elindult a gyárba dolgozni, kirázta őt az ágyából, és a lelkére kötötte, hogy minden fémet szedjen ki a szajréból. Így mondta, hogy szajré, és ahogy erre gondolt, Józsi hangosan felröhögött. Dezső meg a szajré! Csak egy rakás szemét az, dehogy szajré. A felével már végzett, kis kupacba rakta a csavarhúzóval és kalapáccsal kiszabadított drótokat és a felismerhetetlen fém alkatrészeket. A diófán még zölden lógtak a diók, Józsi mutatóujjal pöckölgette azokat, amiket elért. Kár, hogy nem lehet megenni őket – gondolta. Kinyílt a négyablakos ház ajtaja, megjelent a küszöbön az anyja piros papucsa, az ajtófélfára szögelt csipkefüggöny darab lengedezve követte kilépő alakját. Hatliteres, fehér, zománcos fazekat szorított a hóna alá, a ház sarkánál álló gáztűzhelyhez vitte. A tűzhelyet palack táplálta, nyaranta kihozták, így jobban elfértek a konyhában, és az ágyakkal telezsúfolt szobák sem teltek meg a zsír, hagyma és pirospaprika szagával. A jobb első gázrózsát begyújtotta, majd ráemelte a nehéznek tűnő edényt. A fiú a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mi van benne, de nem volt jó a szög. Az anyja ezüstszálakkal átszőtt, fekete haját látta csak, a puffadt karját, amivel az ételt kavargatta. Néhány pillanat múlva felszállt a készülő ebéd illata. Lecsó, suttogta Józsi, megnyalta izzadságtól sós száját, és izgalmában szorítani kezdte a rücskös faágat. Az anyja elengedte a fakanalat és fújtatva bement a házba. Józsi fürgén mászott lefelé, a végén bátran ugrott, hosszú kamaszlábai ruganyosan fogták a talajt. Hátra se nézett a nyitva hagyott ajtóra, úgy emelt ki egy kanálnyit a fazékból, megfújta, és mohón nyelte. Forró volt, de sós, és édes és borsos is, még roszogott a hagyma meg a paprika a foga alatt, de nem bánta. Míg rágott, megpróbált egy karika kolbászt kihalászni. A tarkójára mért ütés meglepte. Előrebiccent a feje, nyomban visszaejtette a fakanalat kolbászostul az edénybe.
– Mi’ csiná’sz te itt?! Nem megmondta apád, mi a dolgod?
Józsika nem is értette, hogy merülhetett el annyira abban az egy falat lecsóban, hogy nem vette észre az anyját.
– Nekem az nem apám! – üvöltött megszégyenülten az anyja szőrszálaktól csúf arcába, és a házuk mögé futott.
Egy kenyérpirító szétszedésével bajlódott, amikor az öt testvére vihogva, viháncolva megérkezett, épp a déli harangszóra.
– Mindjárt itt van apátok, gyertek asztalhoz – szuszogta az anyja, és Józsi tudta, hogy most cipeli be a puhára főtt, szaftos lecsót. Leporolta a tenyerét, a maradék koszt a nadrágjába törölte, és a bejárati ajtóhoz oldalgott.
Az ezüstszürke Suzuki lefékezett az udvaron, a tönkretett pisztoly épp a bal első kereke alá került. Józsi megmerevedett a házba lépés mozdulatában. Dezső kiszállt, szikár alakja lendületes léptekkel közeledett.
– Na, kész van má’? Négykor viszem a szajrét a Kareszhoz.
– Már majdnem – mormogta Józsi, és a kavicsokat nézte a küszöb előtt.
– Akkor fejezd be, majd utána kapsz kaját! – pirított rá Dezső, egy mozdulattal félresodorta a nála egy fejjel alacsonyabb fiút az ajtóból, és bement a család többi tagjához.
A legkisebb, a kétéves Jancsika az apja elé futott, Dezső felkapta és a plafon felé tartotta könnyű, alsónadrágos testét. Az ikerlányok, a négyéves Mercike meg a Borika egymás szavába vágva kezdték mesélni, milyen jót játszottak a tónál, nővérük, a hatéves Kati szótlanul merte az ételt a tálakba. Józsi Jancsikát nézte megbabonázva, mint akit odaszögeltek a küszöbre, nem tudott mozdulni. Dezső kenyeret tört a kicsinek, beletunkolta saját, jól megpakolt táljába, és a pirosra színeződött falatot a gyerek szájába tette. Mind ettek, halkan beszélgettek. Jancsika olykor közbevágott valami butaságot, akkor Dezső nevetett és barackot nyomott a fia fejére. Mondta is neki, fiam, kisfiam. Józsi utálkozva felhúzta az orrát, otthagyta az ebédelőket. Felkapta a nagy kalapácsot és lesújtott a már szétszerelt mikrohullámú sütőre. Ezek itt neki nem is a családja, ezek itt a Dezső gyerekei, lehet, hogy az anyjuk közös, de az anyja… lehet, hogy az sem az igazi anyja, hát nem is szereti, és azt se tudja megmondani, ki az ő apja. Lihegve csapkodta a mikró gombjait, a törmelék szanaszét repült, de még a szemét se csukta be előlük. A gyomra közben hangosan korgott. Olybá tűnt, egy élőlény lakik benne, az élőlénynek hatalmas tenyere van, bele-belemarkol a hasába és kíméletlenül összeszorítja.
Háromkor végzett. Elcsigázva tette az utolsó fémdarabot a méter magas kupac tetejére. Az anyja az egyik szoba kanapéján aludt, a tévében a délutáni beszélgetős műsor ment, a többiek visszamentek a patakra. Az asztalról már eltűntek a koszos tányérok, csak a fazék maradt középen. Józsi kivett a konyhaszekrény csálé fiókjából egy kanalat, és az asztalhoz ült. Maga elé húzta a fazekat, kicsit megemelkedett a hokedliről, és belenézett. A fazék legeslegalján egy tenyérnyi foltban odaégett az étel, ennyi maradt az ebédből. Azért se fakadt sírva, lecsúsztatta a mutató- és hüvelykujját a kanál nyakához, rászorította a kezét, kaparni kezdte a kozmás zöldségeket és kolbászt. A kanál hegyéről nyalogatta a kínkeservvel megszerzett falatokat. Keserű volt a paprika, de a lesült kolbász darab még ízlett is neki. Jó nagy pohár vizet ivott rá. Átkutatta a konyhaszekrényt egy kis kenyér után, de semmit nem talált, csalódottan kioldalgott az udvarra. Egy ideig összehúzott szemmel nézte az út szélén álldogáló kukát, aztán hirtelen ellökte magát a fatuskóról, amin ült. Körbenézett, a délutáni kánikulában teljesen néptelen volt az utca. Kinyitotta a szemetes tetejét, és magába tömött egy paprikacsumát, aztán hagymahéjat, meg a kolbász lehúzott bőrét is. A kukából rohadt szag szállt fel, majdnem visszaöklendezte a rágás nélkül lenyelt ételt, dühösen a saját mellkasára csapott és azt mondogatta, nyeld le, nyeld le.
Délután az anyja elment Dezsővel leadni a fémet. A lányok a ház mögött építettek maguknak kuckót, kihurcolták a babáikat, meg két-három pokrócot. Jancsika almát evett, Dezső nyomta a kezébe, mielőtt beszállt a kocsiba. Az egyiken nyammogott, a másikat meg szabad kezében szorongatta. Józsi az emésztőgödörhöz ment, páros lábbal ugrált rajta, élvezte, hogy hangosan kong. Jancsika nevetett rajta. Józsi kérni akart az almájából, de rögtön utána arra gondolt, hányszor kért már, hányszor várta, hogy az asztalnál legyen hely. Aztán Jancsika cipőjét nézte, szép új, a kínai áruházban vette neki Dezső fizetésnapon, nem igazi Nike, de nem lehet róla könnyen megmondani, mert hasonló. Az ő cipőjét a vöröskeresztből hozta az a nő, amelyik havonta egyszer idejön, csokit is hoz, de azt az anyja elteszi, hogy majd ebéd után szétosztja. Aztán szét is osztja, de ő nem kap, se ebéd előtt, se utána, ebédet se, csak ha van maradék. Jancsika beleharapott a másik almába is, most már mind a kettőbe beköltöztek apró egérfog-nyomai. Józsi utálkozva nézte, meggörnyedt, megfeszült, és lehúzta az emésztő súlyos tetejét, büdös pöceszag csapott ki a lukból.
A házban Jancsika székére ült, de előbb ledobta róla a vánkosokat, amiket azért tettek rá, hogy a kisöccse felérje az asztalt. Elégedetten bólogatott, ahogy megszámolta a székeket, most már mind elférnek. A lányok és ő. Ő, mint második férfi a családban. Önfeledt sóhajjal harapott az almába, a másikat maga elé tette.
Jancsika új cipőjét este találták meg az emésztő mellett. Addigra már a fél falu őt keresve járta a környéket, nevét kiáltozva szólongatták. Józsi a vállát vonogatta, ő nem volt itt, ő elment megmosdani a patakban, mert a munkától megizzadt, a lányok vigyáztak a kissrácra. A lányok bőgtek, ők nem tudják, mert a Jancsika nem akart babázni, ők azt hitték, hogy Józsival van. Az emésztő tetejét Dezső emelte le. Kiáltásától riadtan repültek fel a dróton ülő galambok, burukkolásuk helyett Dezsőt hallotta a vidék, azt ordította: KISFIAM!
(Fotó: Sergiu Vălenaș kép forrása: Unsplash)