„Köszönj szépen Piri néninek, Marcikám!”, sziszegi nekem anya mosolygósra igazított arccal, amikor rájön, nem tudja kikerülni az apró termetű, tarka virágos kalapot hordó, apa szerint hóbortos öreglányt – szerinte meg házsártos szomszéd nénit – a kapuban, ahol az megpillantva minket, azonnal ránk ömleszti panaszáradatát a házban lakó összes szomszédról, amit anya kényszerű beletörődéssel és megértő cöcögéssel fogad, miközben idegesen figyeli a szemközti ház órásboltjának kirakatában ketyegő órákat, rohan az idő, rohan, tiktakolják, ám Piri néni hosszasan, egyre apróbb részletekre kitérve fejtegeti sérelmeit, amikor felmentőseregként, hatalmas fékcsikorgással megérkezik a kukásautó, ami Piri néni lamentáló gondolatmenetének újabb irányt ad, nekünk meg egérutat, miközben anya jól hallhatóan morogja, „A végén még elkésünk a vénkisasszony miatt, aki mindig rongyosra panaszkodja a fülemet”, mire én kíváncsian ránézek a fülcimpájára, de semmi különöset nem látok, csak majdnem hasra esem, miközben az aluljáró lépcsőjén igyekszünk a metróhoz, amin a reggeli csúcsban egymásnak préselődünk, „Mint szardíniák a konzervdobozban, Marcikám”, súgja anyuka, erre nevetni kezdek, mert elképzelem magunkat a csillogó, olajos lében úszkálva, ekkor anya telefonja megszólal, keservesen kibányássza a táskájából, „Halló!”, mondja, és bár a szája azonnal mosolyra húzódik, a szeme nem vidámodik meg, a hangja furcsán lesz kedves, „Negédes”, mondaná apa, találgatom, kivel beszélhet, „Hát persze, hogy a Gizella volt!”, dühöng a telefont kinyomva anya, ő a főnöke, akinek nincs családja, ezért ráér a beosztottjait kora hajnalban, késő este és hétvégén meg ünnepnapon is felhívni a világraszóló ötleteivel, dedikált tudulisztjeivel, ezzel megakasztva őket a legintimebb pillanataikban is, amikről nem tudom, micsodák, de mivel apa attól már többször kiborult, ezért gondolom, hogy fontosak lehetnek a felnőtteknek, mint ahogyan az is, hogy mindenről tudjanak, ami az iskolában velem történik, mert hiába vannak ott a tanárok, „Mi vagyunk felelősek érted mindenhol, Marcikám”, mondják, mint ahogyan én a Berci cicáért, akinek ugyan nincsen elektronikus üzenőfüzete, mint nekem, csak nyávog, ha kell neki valami, mégis megértem, azt viszont nem, hogy anyuka miért utánozza Tilda tanár néni beszédét, aki szerinte nyávog, pedig közben arra tanítanak, senkit nem szabad kicsúfolni, és az sem tetszik neki meg a többi anyukának, hogy „Olyan semmi kis rövid szoknyában jár!”, gondolom, biztosan félti őt, hogy megfázik ebben a hidegben, az meg kifejezetten felidegesítette, amikor apa megdicsérte Tilda néni combközépig érő bőrcsizmáját, „Már csak egy ostor hiányzik a kezéből”, sziszegte vörös arccal apának, ám miután rávágta a kocsiajtót, elismerőn lájkolta az Instán a tanár néni fotóját az új csizmáról, azt kommentelve alá, hogy „Milyen menő ez a csizma!”, amit apa legott felpanaszol, ha neki nem engedte a dicsérő szót, ő miért tetszikeli, és már majdnem összevesznek ezen, amikor odaérünk nagyapámhoz, aki az apa apukája, az ő felesége, apa anyukája már régen meghalt, én nem is ismertem őt, mégis nagyon hiányzik, de amikor mondom neki és kérdezem, hogyan halt meg és hol van most, a felnőttek azonnal lepisszegnek, amit nem értek, talán nekik nem hiányzik, morfondírozom most is, de anya megakasztja a töprengésemet, „Már megint addig bicskázza apád a szalonnát, amíg kifordul a szájából a falat, hiába szedi a sztatinokat marokszám!”, kapja fel a vizet, amikor a konyhaablakon benézve látja Tatát vacsorálni, egyik kezében a bicsak, a másikkal a tabletje képernyőjét érintgeti, „Apuka, ezerszer mondtam már, ne tessék összezsírozni a tabletet, mert dobhatjuk a szemétre!”, mérgesedik meg apa, amikor belépünk, „Neked ez a mániád, fiam, a technika, aminek minket kéne szolgálnia, nem nekünk őt!”, vág vissza a nagyapám, mire apa felhorkan, grimaszol egyet a háta mögött, de nem szól vissza, „Kérsz egy felest?” kérdi erre békülékenyen a Tata, és máris tölti a barackillatú pálinkát apának, aki rám kacsint, majd gyorsan felhajtja, aztán pálinkaszagú böfögés közben figyelmeztet, hogy „El ne mondd anyádnak!”, amit megint nem értek, hisz’ mindketten arra tanítanak, hogy közöttünk nincsenek titkok, kivétel a születésnapi, karácsonyi meglepetések, de minden mást el kell mondani, a rosszat is, ez a szabály, amit ők lépten-nyomon megszegnek, de ezt látom a többi felnőttnél is, ami elgondolkodtat, hogy is lesz ez velem, ha felnövök, én vajon ugyanígy teszek majd, hogy mást mondok a gyerekeimnek, mint amit teszek, mert addigra teljesen elfelejtem, ez mennyi fejtörést okoz egy nyolcévesnek, akinek amúgy is nehéz a világban eligazodnia…
(Fotó: Gwen King, kép forrása: Unsplash)