Fájdalmas a felismerés, hogy soha többet nem fog már senki olyannak látni, amilyen valójában vagy. Vagy amilyennek Te szeretted magad látni más szemén keresztül.
Elveszett az a tükör, amiben szerethető voltál. Amiben kedves voltál és szép, meg persze jó anyuka is, és amiben mindig biztonságban érezted magadat. Amiben láttad az elszakíthatatlan védőhálót, ami megvédett a legnagyobb zuhanástól is. Ez a tükör ezer szilánkra tört, és vele együtt az az ember is, aki valaha voltál.
Iszonyú dühítő, hogy erre egy olyan futó, még kapcsolatnak se mondható fizikai koccanás ébresztett rá, aminek elvileg azt a célt kellett volna szolgálnia, hogy legyen pár gondtalan, könnyed órád. Ehelyett most egyszerre érzed magad nyomorultnak és szomorúnak.
Nyomorult vagy, mert egy olyan kapcsolatot, egy olyan találkozást öltöztettél be a múltbeli, boldog életed bársonyköpenyébe, amire időt se kellett volna pazarolnod. Te mégis folyamatosan vetted elő szekrényed eldugott, sötét sarkából emlékeid teljes kollekcióját, és könnyes szemmel, erőszakkal rángattad fel a darabokat a sehova nem vezető viszony torz testére. Fátyolos szemmel nem láthatod tisztán, mire mi passzol. Nem látod, hogy bármit is veszel elő, előző életed számtalan boldog pillanata sem fogja ezt a csúf formát eltakarni.
Szomorú, mert néha bevillan egy-egy apró, régről ismert boldogságfoszlány, ami mint valami drog, árad szét a testedben, és te még többet akarsz belőle. Eszeddel felfogod ugyan, hogy ez ártalmas neked, de a szíved sírva esdekel ezekért a másodpercnyi, ismerős érzetekért.
Jó lenne, ha megtanulnám egyedül is jól érezni, hogy ne másoktól függjön a boldogságom. Életem megmaradt, egyben lévő részei adnának is lehetőséget erre. Szerető család és óvó barátok vesznek körül. Találtam új elfoglaltságokat, nyitott szemmel járok a világban, nem zárkózom el semmi elől, amit az élet felkínál.
A férfiakkal való kapcsolatom azonban ennél bonyolultabb. Egyrészt újra tapasztalni akarom velük az egyszer már megélt, örömteli perceket, másrészt megállás nélkül, mint valami eszelős, próbálom kitömni velük a hatalmas űrt a szívemben. Ördögi körbe kerültem. Azt keresem, ami már elmúlt, amit már nem lehet visszahozni, s miközben kutatok és tömködöm a lyukakat, marcangolom magam, és elemészt a lelkiismeret-furdalás. Mert úgy érzem, a mostani ostoba viselkedésemmel megbecstelenítem a régi szerelmet. Szembe köpöm annak minden gyönyörűségét. Elvesztettem a régi énemet, a gyász és keserűség tengerében olyan messzire sodorták tőlem a fájdalom hullámai, hogy nincs erőm utánaevezni. Utálom, hogy nem tudok kitörni, és olyan dolgokat teszek, amikért megvetem magam, s amikért régen én ítélkeztem mások felett. Amik normális helyzetben eszembe se jutnának, még kósza gondolat formájában sem. Tudom, hogy nem jó nekem, mégis csinálom. Töredéknyi csalfa, hamis időért bevállalom a későbbi, hosszabb kínlódást.
Gyötrő dolog beismerni, hogy mindezek ellenére még mindig könnyebb ezen siránkozni és őrlődni, mint azután zokogni, ami visszafordíthatatlanul elmúlt. Amit már el kellene engedni, fel kéne dolgozni, óvni és megőrizni minden szépségét és fájdalmát. Becsben tartani és eltenni egy biztonságos, de nem napi szinten elérhető helyre.
Mert sajnos a nap végén úgyis – még két év távlatából is – arra jutok, hogy vissza szeretném kapni a régi életem. Amiért küzdöttem eleget, amit megérdemeltünk, és amit jogtalanul vettek el Tőlünk. Tőlem. A gyerekeimtől. A férjemtől.
Szemét dolog a sorstól, hogy két nehéz kín közül kell választanom. Nem kaptam több opciót, vagy egyelőre nem tartok még ott, hogy lássak más lehetőséget.
Jó lenne megtanulni, hogyan kell megbékélni és hálásnak lenni mindazért, amim van. Reménykedem benne, egyszer eljön ennek is az ideje.
(Fotó: Caroline Attwood, kép forrása: Unsplash)