novella

Fehér Mónika: Fehér kereszt

– A harangozó Bandit a fiával együtt agyonlőtték, éppen, amikor a toronyba akartak menni. Akit tudtunk, kimentettünk, a hegyen biztonságba lesznek, de mink, akiknek lovunk van, visszamegyünk. A Kováts Pali jó néhány kaszát egyengetett ősz óta.

– Csá, te! Csálé! – Fehér Jóska türelmesen tereli jobbra a hat ökröt. – Nem köll ide ostor, fiam, a jószág hallgat rád, ha sokat beszélsz hozzá.

Pista, a fiú, figyel is, meg nem is. Hajnal óta szorongatja az ostort, lépked apja mellett a szántásban. Várja, hogy az öreg mikor adja át az ökörigát. A tizenhetet tölti, de még alig volt alkalom a gyakorlásra. Késve vannak a szántással.

Elsőnek a Bicskey uraság Aranyos dűlőjében robotoltak, most a hegyi ugart is meg kell forgatni, ha nem akarnak István bátya sorsára jutni. Fehér Istvánt Pista nevezi Bátyának, édes fivére nem lévén. Máskülönben unokatestvérek. István már a huszonnégyet tapossa, házas, darabka földje is akad, de elmaradt a füstpénzzel, így aztán a Bicskey Lajos uraság cselédje, a Bata Feri elvitte az üstjét meg a kapáját.

Csakugyan megtréfálja a parasztokat az április eleje. Pár hajnallal elébb még dér ült a Laposban. Most meg, mikor a nap nem bujkál a felhőkben, majdhogynem sok a kendering meg a gatya.

– Hó! Hóha! – állítja meg Jóska a jószágot.

– Hallottad-e, fiam, a reggeli harangot?

Pista töri a fejét, de neki se dereng, hogy kondítottak volna. Egyre az elvonuló sereg körül forog a gondolata. Ocsmány egy népség az a horvát. Amit fölzabálni nem bír, azt széjjellocsolja. Az öreg bora is odalett. Összeloptak ezek mindent, ahonnét nem volt mit, ott törtek, zúztak. Hajnalba aztán szedelődzködtek végre. Siralmas, ahogy ezek a lovat ülik. Magát szebb huszárnak képzeli, de – fájdalmára – belőle az úgysem lehet. Akkor már inkább Kató felől ábrándozik. A leány huncut nevetése sokszor csilingel a fülében. Talán az a csilingelés nyomta el a harangot is.

– Eredj, Pista, anyád elé, hozza-e a betevőt!

Pista sántikálva bandukol, mostanra nem esik jól a járás a csizmában. Pedig a külső Szent Pál-hegyről van mit mendegélni. Hanem ahogy odébb észreveszi a közeledőket, futásnak ered feléjük. Falusiak, asszonyok, gyerekek, hátrébb öregek. Siránkozva iparkodnak, ahogy szusszal bírják. Egynehány lovas kíséri őket.

Pista közéjük keveredik, szeme az anyját keresi, kiáltozva szólongatja őt is, Katót is. Hiába.

– Biztos közrefogták – áll elébe Virág Jani bácsi.

– Kik? – kerekedik ki Pista szeme.

– Hát a császáriak, horvátok. Tíz óra tájba megint berontottak. Összeterelték, akit értek, aztán a vásártér fele hajtották a népeket. Mink is alig tudtunk elszökdösni. Hátul bujkáltunk az ólak megén, aztán a réten át iszkoltunk.

– Hát a harang, hogy nem szólt? – értetlenkedik tovább Pista, de arra már Jani bácsi továbbáll.

Szőke Miska léptet mellé a lóval, az felel:

– A harangozó Bandit a fiával együtt agyonlőtték, éppen, amikor a toronyba akartak menni. Akit tudtunk, kimentettünk, a hegyen biztonságba lesznek, de mink, akiknek lovunk van, visszamegyünk. A Kováts Pali jó néhány kaszát egyengetett ősz óta. Elárulta, hova rejtette. Legény vagy-e?!

Pista ezt már nem is firtatja, csak rámarkol Miska felé nyújtott karjára, s a háta mögé pattan a nyereg nélküli lóra.

Ha a szántásban még nem bizonyított, majd bizonyít a labancok ellen.

A kaszák a Kovátsék elhagyatott présházának padlásán sorakoznak. Több is a szerszám, mint az ember, aki forgassa, márpedig hozzáértő kézben igen véres fegyver ez.

Nagy hadicselre nem futja az időből. A kertek alatt vágtatnak, egyenest a vásártérre. Mindegy, hogy cseléd vagy telkes gazda, egy se akarja tétlenül nézni, hogy szülejét, gyerekét, vagy asszonyát, akárha a jószágot, vágóhídra küldjék.

Pistáéknak kapóra jön, hogy a császáriak nem gondoltak a paraszti rajtaütéssel. A sereg jó részre a Nagy-Káta felé vezető út portáin rejtőzködik. A magyar hadat várják, lesben lapulva. A falusiak őrizetére így is jó néhány horvát lovast hátrahagynak, nehogy azok hírül vigyék a tervet a magyar katonáknak.

Ha nem is olyan nagy a túlerő, azért a kaszával mégiscsak közelre kell menni. Mire suhintásra lendítenék a szerszámot, már dördülnek is a horvát puskák. Szőke Miska élettelenül bukik le a lóról. Akinek sikerül fent maradni, az eszement kaszabolásba kezd. Pista is vágja az ellent, ahol csak éri. Szerencsére a kaszát régebb óta kezeli, mint az ekét. A temérdek vérre, a kiforduló belek látványára még sincs felkészülve.

A gyűrűbe szorult asszonynép eszét vesztve visítozik. Az emberek egyre beljebb gyömöszölik egymást, mert aki a szélre kerül, azt a sentergő lovak agyontapossák. Kis idő múlva végre sikerül utat törni, és a bátrabbak futásnak erednek a kertek alá. Ekkor fut ki Fehér István is, aki addig a viselős Terkáját óvta. Az asszonyt hamar útnak indítja. Ő maga kaszát ragad a földről, avval vagdalja a háttal lévő labancok lábaszárát, de nyiszatol feljebb, deréktájon is, ameddig csak felér.

Pista figyelme elkalandozik, mikor István bátyát észreveszi. Köszönés nélkül szalad át a horvát szigony a felkarja húsán, aztán ki is csusszan a hátsó oldalon. A meglepetéstől, vagy a félelemtől – maga se tudja, de – nem is fáj olyan nagyon. Hanem mikor gazdája a szigonyt visszarántja, akkor érzi, hogy marcangolódnak az inai.

„Szabadságtól lelkesedve

Rohant a honvéd győzelemre

Kik hősi halált itt haltatok

Áldás, dicsőség rajtatok”

Pista ráncos szemébe könny szökik, ahogy a fehér kőkeresztbe vésett sorokat olvassa. Még István, aki aztán bíró lett, állíttatta Terkával. Ide hordták a homokbuckákban eltemetett honvédek csontjait. Az előbb járt náluk elbúcsúzni, meg az anyjánál. Sírban vannak rég, ahogy most már Kató is.

– Katóm! – sóhajt az öreg fáradtan.

Az anyját agyontaposták a tülekedésben, azon a véres április 4-én. Kató hál’ Isten megmenekült. Haláláig kitartott az ura mellett, a béna keze ellenére is. A gyerekek mind szétszéledtek, Pistának sincs maradása.

– Hő, Baba! – duruzsol a kanca fülébe. Csillagon is végigsimít.

Nyugtalanok. Tudják. A jószág mindig tudja, mit akar a gazda, csak beszélni kell hozzá.

Legalább annyira – ha nem jobban – árad a Tápió, mint mikor a honvédek vívtak a hídján. Nagy esők után megsokszorozza magát, zavarosan hömpölyög, szinte a híd alját nyaldossa.

Mohón nyeli el Fehér Pistát, Babával, Csillaggal meg a kocsival, ahogy egykor Klapka ágyúit nyeldeste.

(Fotó: Pixabay)

Leave a Reply

%d