Meghíztam, azt mondja papa. Nem tudom, mi bajuk velem mostanában. Semmi sem tetszik rajtam. Anyu azt mondja, csinos vagyok, de rá nem szabad hallgatni, ezt megtanultam. Anyu mindig otthon van, nem dolgozik. A tanulmányait sem fejezte be. Apu azt szokta mondani, hogy buta tehén. Nem akarok olyan lenni, mint anyu. Olyan akarok lenni, amilyennek apu szeretne. Ő vigyáz rám kiskorom óta, nem hagyja, hogy buta némber váljon belőlem, aki még azt sem tudja, hogyan kell bánni a férfiakkal. Apu megtanítja nekem, hogy kell viselkedni velük, hogy soha ne legyek olyan semmirekellő, mint anyu.
Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, szeret. Szeret. Apu azt mondta, hogy azzal a fiúval ne barátkozzak, mert bajba kerülök, hogy ő amolyan városi fickó, aki becsületét vesztette a város forgatagában, bár nem értem, hogy ez mit jelent. Én kíváncsi vagyok a város forgatagára, olyan lehet, mint nálunk a falunap, csak sokkal több emberrel. Azt mondta nekem, hogy felvisz a városba. Mit jelent, hogy fel? Meg is kérdeztem tőle, hogy az valami hegyen van? Erre ő butusnak nevezett, de mondtam, hogy én nem, anya a butus. Nem megyek vele, mert még csak tizenegy éves vagyok, és különben is, van aki vigyázzon rám. Ott van nekem apu és Zsolti. Ők tanítanak mindenre.
“Hopp, Juliska, hopp, Mariska, sej, gyere vélem egy pár táncra, sej, gyere vélem egy pár táncra.”
Ezt szokták énekelni a kocsmában, és nekem ilyenkor bele kell ülnöm a hozzám legközelebb álló bácsi ölébe. Addig meg szaladok körbe-körbe az asztalok között. Mindenki kacag és a térdét csapkodja. Némelyik bácsi megcsiklandoz, olyankor sokáig nem tudom abbahagyni a nevetést. Szaladok egyiktől a másikig egész este, amíg egészen kimelegedek. Apu vesz nekem egy colát és felültet a bárszékre a pulthoz. Ezt szeretem a legjobban. Addig ők pénzeket dobnak föl, és nagyon izgulnak, hogy mi fog kijönni, fej vagy írás. Szerintem semmi érdekes nincs benne, de nekik valamiért fontos, egészen kiizzadnak tőle, pedig ők nem is szaladtak. Akié a fej, az játszhat velem. Pici koromtól fogva nagyon szeretnek játszani velem a felnőttek. Nagyon érdekes dolgokat csinálunk azzal, akié a fej. Ülök a bácsi ölében háttal, és érzem, hogy valami mozog alattam. Olyan furcsa, nem tudom mitől, de bevizesedik a bácsi nadrágja, mintha bepisilt volna, de egyáltalán nem szégyelli, inkább úgy látszik, mintha örülne neki. Nem igazán értem a férfiakat, pedig apu nagyon szeretné, ha jó kislány lennék. Aput nagyon szeretem. Mindenhová magával visz. Néha ad nekem egy kis pénzt, hogy költsem, amire akarom, de én nem veszek belőle semmit, inkább eldugom otthon. Senki sem tud róla, ezt még apunak sem mondtam el. Pedig apu aztán tud titkot tartani. Ezt is el kell tanulnom tőle. Például sosem mondja el anyunak, hogy hova megyünk hárman, és ott mit csinálunk. Röhögünk anyun, ahogy elvörösödve kiabál, és átkoz minket, de főleg aput és Zsoltit. Azt mondja, vadállatok és felelőtlenek, amiért egy ilyen kislányt, mint én, mindenhová magukkal hurcolnak, még a kocsmába is. Nem való az nekem, mondja anyu. Azt hiszi, kényszerítenek, pedig én szívesen megyek. Mondom anyunak is, hogy én nagyon szeretek apuval menni, mert hol lehetnék nagyobb biztonságban, mint mellette. Erre anyu sírni kezd, hogy ő azt hitte, ha én megszületek, változni fog az élete, és soha többé nem lesz egyedül, hogy csakis miattam nem folytatta tovább a tanulmányait és nem állt munkába. Hogy velem lehessen és tisztességes, okos kislányt neveljen belőlem. Hogy apuék elvettek tőle, és ellene fordítottak, és hogy most már semmije sem maradt. Estig nem hagyja abba a sírást. Szerintem azért nem tanul, mert egy buta tehén, ahogy apu mondja. Sokat lehet nevetni anyun, annyi butaságot csinál. A múltkor például elfelejtette, hogy apu nem délre, hanem egy órával később kérte az ebédet. Egy másik alkalommal meg, amikor apuék a meccset nézték, túl hangosan pakolászott a konyhában, és így élvezhetetlen volt a játék. Nem is értem hogy lehet anyu ennyire érzéketlen. Értem, hogy miért nem kell már a férfiaknak, nem úgy, mint én. Egy nőnek nagyon fontos, hogy tessen a férfiaknak, ezt is apu mondta. Én már kicsi korom óta tetszem nekik, és erre nagyon büszke vagyok. Sok csinos ruhám van. Apuval és Zsoltival szoktunk ruhákat vásárolni. A hajamat is régóta növesztem, most már a fenekem alá ér. Ez az én ékem, ha kell kibontom, máskor copfba kötöm, vagy feltekerem a fejem tetejére. Szeretem, ha olyan meleg van, hogy a napon tudom szárítani, mert olyan illata lesz, mint a friss baracknak. Ha akarom, el tudom takarni magam a hajammal. Állok a tükör előtt, és elbújok a hajam mögé. Csak Zsolti jöhet be, ha meztelen vagyok. Apu nem. Zsolti azt mondja, gyönyörű vagyok és kívánatos, és hogy aranyszőke fényes hajam van, mint egy tündérkirálynőnek. Kicsit már a cicim is elkezdett nőni, és nagyon szép. Zsolti is megsimogatta, neki is nagyon tetszett. Azt mondta, olyan, mint egy hófehér, őrjítően csábos dombocska, apró, üde, rózsaszín bimbóval a csúcsán. Ilyen szépet még sohasem mondtak nekem. Tovább simogatott. Láttam ahogy a hajszálaim mögül szépen lassan kibukkan az a rózsaszín pötty, aztán a fehér bőr, és nekem is nagyon tetszett. Zsolti simogatni kezdett ott lent, azt is nagyon szeretem, elkezd összeszorulni mindenem, lüktetni kezd a testem, és egyre jobban esik a simogatás, és egyre szebbnek látom magam a tükörben. Olyan hangok jönnek ki belőlem, amire Zsolti mindig azt mondja, hogy elmegy tőle. Sosem értettem, hogy ez mit jelent, de neki is mindig bevizesedik a nadrágja. Zsolti szeret a legjobban a világon, ő a legkedvesebb és legszebb fiú.
Miután befejezzük a kocsmában a játékot, hazamegyünk, felmegyek a szobámba, hogy megtöröljem magam, mert valahogy mindig sebes lesz a puncim. Nem tudom miért, mert a többiek is csak simogatnak, igaz nem annyira szépen, mint Zsolti. Van nekem egy lyukam, olyan, ami a fiúknak nincsen, ott szoktak csiklandozni. Az néha fáj, de nem merem mondani, nehogy apu elszomorodjon. Feljött Zsolti, és megpuszilgatta a sebes részt. Az nagyon jólesett nekem, olyan melegem lett, és olyan boldog voltam, hogy én is vizes lettem. Aztán Zsolti mondta, hogy megmutatja, hogyan szoktak játszani a felnőttek. Ő nem az ujját dugta a lyukba, hanem azt, ami csak a fiúknak van. Eleinte fájt, de aztán remegni kezdtem, és sírtam az örömtől. Azt mondta, hogy most már nagylány vagyok, de hogy nem mondhatom el senkinek, mert nem fogják érteni, és ki fognak röhögni érte, mint ahogy anyát szoktuk. Azt semmiképp sem szeretném.
Nem tudom miért, de már azelőtt is, hogy Zsolti feljött hozzám, véreztem, olyankor is, amikor nem játszott velem senki. Napokig nem hagyta abba. Nem mertem mondani senkinek, nehogy megijedjenek, hogy valami baj van velem. Aztán anyu meglátta, hogy véres lett a bugyim, elmondta apunak, nagyon megijedt. Féltem, nehogy ne mehessek többet velük, mert kiderül, hogy beteg vagyok. Anyu mondta, hogy megjött a havi vérzésem, ami minden lánynak van, de nekem kicsit hamarabb elkezdődött. Azt is mondta, hogy vigyázzak magamra, mert innentől kezdve nagylány vagyok, és már gyerekem is lehet. Nem értettem hogy lehetne gyerekem, hiszen még én is gyerek vagyok, és úgy tudtam, hogy csak a felnőtteknek lehet gyerekük. Mondtam anyunak, hogy nemrég Zsolti is azt mondta, hogy már nagylány vagyok. Anyu nem értette, honnan tudhatta ezt Zsolti. Apu mondta anyunak, hogy most már fogja be, és törődjön a dolgával, mert így sosem lesz ebéd. Anyu sírva csinálta az ebédet, és közben azt hajtogatta, hogy rossz vége lesz ennek.
Zsoltival akartam lenni, őt szeretem legjobban a világon. Mondtam is neki, hogy nekem nincs kedvem a kocsmába menni, inkább menjünk fel a szobámba és csináljuk azt, amit a múltkor. Boldog akartam lenni megint. Zsolti azt mondta, ne koslassak állandóan utána, mert unja. Keressek magamnak valaki mást. De én nem akartam mást. Azt mondta, ha nem megyek el vele a kocsmába, többet soha nem fogunk együtt játszani, úgyhogy elmentem. Nem volt kedvem semmihez. Apu ordított velem, hogy csináljak már valamit, üljek már le, de én csak szaladtam tovább. Valaki ordította, hogy Ülj már le te kis szajha! Elkapta a blúzomat és tépett rajta egyet, a többiek is próbáltak elkapni, és letépni rólam a ruhát, de én futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, láttam ahogy tátott szájjal nevetnek és közben mindenki felém kapkod, amíg felül már nem volt rajtam semmi. Így szaladtam köztük, felül meztelenül, csak a hajam takarta el néha azt a rózsaszín bimbót, amit Zsoltinak tartogattam. Mindenki a mellemet akarta megérinteni. Némelyikük hosszabb időre magához szorított és erősen markába szorította a cicimet, van aki bele is harapott. Volt, aki csak nézett, és benyúlt a nadrágjába és ott mozgatta magát. Te kis ribanc! Kis vadóc! Gyere csak ide! Hadd egyem meg a szívedet, te céda! Istenem, micsoda egy buja teremtés ez! Gyere ide, kis Vénuszom! Apu és Zsolti ritmust tapsoltak hozzá. Össze-vissza harapdáltak és fogdostak, aztán az egyikük kezdte lehúzni rólam a nadrágot, amikor Zsolti azt mondta, hogy azt nem. Azért többet kell fizetni, és hogy szűz még a lány, ezt apu mondta. Lehet licitálni, emberek! Tudtam, hogy rólam van szó, hogy olyasmiről beszélnek, ami az enyém. Apu sokat beszélt a szüzességemről, hogy az milyen fontos, meg hogy vigyázzak rá nagyon, ne adjam könnyen. Sosem tudtam, hogy miért nem ő vigyáz rá, ha ez annyira fontos. Most meg odaadják ezeknek a férfiaknak, annak, akinek a legtöbb pénze van. Megijedtem, mert nem emlékeztem, hogy tudtam-e eléggé vigyázni, igazából fogalmam sem volt, hogy megvan-e még a szüzességem. Kérdeztem Zsoltitól, hogy az mi, és az enyém megvan-e. Mondtam Zsoltinak, hogy szerintem nekem nincs meg, mert már vérzek. Azt mondta, attól még meglehet. Mondtam neki, hogy én neki akarom adni, ha ilyen értékes, akkor legyen az övé. Hallgatott. Onnantól kezdve került engem. Azt mondta, undorodik tőlem, rám se tud nézni. Mondtam apunak, hogy én a szüzességemet Zsoltinak akarom adni, vagy akkor inkább neki, ha Zsoltinak nem lehet. Erre apu kinevetett, pont úgy, ahogy anyát szokta. Nem akarok olyan lenni, mint anyu. Oda kell adnom valakinek a szüzességemet, hogy apu megnyugodjon, és ne nevessen többé rajtam. Mondtam neki, hogy nekem mindegy, odaadom szívesen bárkinek. Azt mondta, ehhez idő kell, meg kell szervezni, meg kell adni a módját. Életem legfontosabb élménye lesz, és valamiféle beavatás a női lét lényegébe. És hogy ígéri, élvezni fogom. És hogy majd ő vigyáz, hogy ne történjen baj. Tudom, hogy vigyáz, ezt nem is kellett volna mondania. Apu egyszer elmesélte nekem, hogy ő nem kellett sem az anyukájának, sem az apukájának. Mert az anyukája prosti volt, és hogy nem tudja ki az apja. Megkérdeztem, mi az a prosti, de nem akarta elmondani, azt mondta, az egy ősi szakma, amihez a nők értenek. Az anyukája betette őt idegen gyerekek és felnőttek közé, és hogy haragszik rá és sosem fog neki megbocsátani. Azt mondta, becsüljem meg, hogy nekem van apukám és anyukám.
A falu széli dombtetőre vittek. Ott állítottak fel egy sátrat. Apu vitt oda, Zsolti megállt a domb alján. Károly bácsi tudta a legtöbbet fizetni a szüzességemért, ezért ő várt rám a sátorba húzódva. Apu kérte őt, hogy legyen óvatos. János bá pénzt adott apunak. Azt mondta, játszani fogunk üvegezőst. Ezt már ismertem. Ha rám mutatott az üveg, le kellett venni egy ruhadarabot magamról. A bugyim volt csak rajtam, amikor befejeztük a játékot, mert azt mondta, hogy azt ő akarja rólam levenni. Elkezdte húzni jobbra-balra, fel-és le a bugyimat, amíg elárasztott egy kellemes melegség. Ez az kislány, ügyes vagy! Aztán elővette a dolgát a nadrágjából és lefektetett. Azt mondta nem akarja látni az ábrázatomat közben, ezért kitolta a fejemet a sátorból. Valami csörgést hallottam, aztán megmarkolta mind a két mellem, és ugyanazt csinálta, mint Zsolti, csak sokkal rosszabb volt. Ütött közben a tenyerével és lihegett. Csípett és kipirosodott. Néztem a csillagokat az égen. Nagyon lihegett, olyan hangokat adott ki, mintha szenvedett volna, mint a teniszezők ütés közben. Mikor vége lett, véreztem.
Azt mondja papa, ne egyek annyit, mert elveszítem a kislányos bájomat. Nagy lett a hasam és a combom is. Sokszor vagyok rosszul reggelente. Apu azt mondja, az baj. Hozott nekem egy papírt vagy mit, amire rá kellett pisilnem. Azt mondta, senki nem tudhatja meg, hogy terhes vagyok, és hogy miért nem vigyáztam. Mondtam neki, hogy én azt hittem, ő majd vigyáz rám. Erre megint kinevetett. Azt mondta, ismer egy orvost, aki megcsinálja nekem. Zsolti elmagyarázta, hogy nekem gyerekem lesz és mivel még én is gyerek vagyok, meg kell ölni, mert nem tudnám felnevelni. Mondtam Zsoltinak, hogy mi van, ha az a gyerek nem csak az enyém, hanem az övé is. Akkor sem tarthatjuk meg, ha az övé, főleg akkor nem. Nem akartam orvoshoz menni, különben is azt mondták, hogy ki fognak kaparni, én meg nem akartam, hogy kikaparjanak, mert az nagyon fájdalmas lehet. Így, hogy a szüzességem már nem az enyém, úgy gondoltam, ez a gyerek az enyém, és én megtartom. Elővettem a félretett pénzt amit aputól kaptam, és eldöntöttem, hogy vonatjegyre költöm és elmegyek jó messzire. Be voltam pakolva, mindent előkészítettem, de éjjel apu felébresztett, és elvitt a kórházba ahhoz az orvoshoz, hogy megölje a gyerekemet. Sírtam, ordítottam, hogy ne vegyék el tőlem, de apu, Zsolti és az orvos is egyetértettek abban, hogy nincs más választásom.
Folytattam az iskolát, nem vittek többet a domboldalra, sem a kocsmába. Zsoltinak barátnője lett, aput egyre kevesebbet látom itthon. Anyuval töltöm a legtöbb időmet, és meggyőződésem, hogy nem is buta. Csomó olyan dolgot mondott nekem a nőkről meg a férfiakról, és sok minden másról, amit nem tudtam. Én viszont sohasem fogom elmondani neki, hogy volt egy gyerekem, és azt sem, hogy már nem vagyok szűz, pedig még csak tizenegy éves vagyok.
(Másodközlés; a novella korábban megjelent a Tiszatáj Online irodalmi portálon.)