Viktorija a hatalmas téren tipegett át az áruház felé. Gyerekkora óta szerette a hely hangulatát, a felvonulások emléke, apja kitüntetésekkel borított mellkasának látványa, a zászlók és a képzeletében mind neki integető gyerekek üdvrivalgása még ma is büszkévé tették. Féltávhoz érve már megbánta a nosztalgiázós sétát, ugyanis piros talpú, ultratűsarkú cipellői és a kis macskakövek nem jöttek ki egymással, a kőkockák éle harapdálta a sarkak finom bőrét. A bokáját sem kímélte ez a pálcikabalett, kétszer majdnem elesett a beragadó sarkak miatt.
A kifutón egykor kecsesen vonuló párduclépteket mára ügyetlen csetlés-botlás váltotta fel. Nem volt szép látvány, és a téren álldogáló emberek röhécselve kötöttek fogadásokat: Elesik! Vagy nem?! Ugye elesik?! Nem esett el, a bámészkodók legnagyobb bánatára. A tartásjavító és egyensúlyérzék-fejlesztő balettórák megtették hatásukat.
– Nem baj, veszek másikat – mondott le fejben a cipőkről Viktorija, és lőtt magáról egy szelfit, majd azonnal fel is töltötte az Instára.
– Mit bámultok, parasztok? – vakkantott az emberek felé sértődötten. És amikor újra nekiindult, még jobban riszált, mint szokott. Ha ezt az egészet tornagyakorlatként pontozza valaki, teljesítménye közelről súrolná a tízest.
Végre odaért az áruház barátságosabban kövezett utcájához. Az egyenletesebb felületre érve helyére húzta a kissé felcsúszott övet, loknijait széles mozdulattal hátradobta, közben lassított lassífelvételként látta magát és a szálló haját. A biztonság kedvéért az áruház előtt is készített egy szelfit, és feltöltötte azt is. Persze hogy az Instára.
– Hm. Csodás vagy, Viktorija! Bárhonnan nézzük – szemlélte elégedetten az eredményt.
Körbenézett, kereste az őt csodáló szemeket, de csak néhány gördeszkás srác lézengett az áruház körül, pihenésképpen lábukkal tologatva a deszkákat. Valami bonyolult ugrást terveztek, egymásra figyeltek, a füttyögetés elmaradt.
– Furcsa. Valami ünnepnap lehet? Szerdán?! – nem értette, bár általában összefolytak a napok és csak ritkán tudta, éppen a hét melyik napját tölti. – Remélem a boltok azért nyitva vannak.
A mindig zsúfolt áruházban még kevesebben voltak, mint odakint.
Mi a túró van már?! Ez komoly?!
Viktorija ismerte a járást kedvenc üzlete felé, automatikusan lépdelt, a tűsarkak hangosan kongva kopogtak az üres épületben. A bolt üvegajtaja a szokásossal ellentétben most zárva volt, az ajtó körül vevőre vadászó, műmosolyos eladónak se híre, se hamva nem volt. Az üvegre egy A4-es papírt ragasztottak, nyomtatott szöveggel.
‘Kedves Vásárlóink! A háború megindítása miatt úgy határoztunk, hogy az orosz leányvállalat működését azonnali hatállyal felfüggesztjük. Amennyiben Ön, kedves vásárlónk, a békét támogatja, úgy az okozott esetleges kellemetlenségekért elnézését kérjük. Ha Ön háborúpárti, akkor Önt – egybehangzó döntésünk alapján – a jövőben nem szolgáljuk ki. A Chance vezetése és dolgozói”
Viktorija kapkodta a levegőt. Mivaaan? Ezek nem normálisak! Beperelem mindet! Két összefonódó C betűs táskájába nyúlt a telefonjáért, szemét le nem véve a kiírásról. A két cé halkan cöccenve feltárta a láncos táska tartalmát. Kompakt, mobil, pézsé, kis bőrtok a bankkártyáknak.
A telefont gyakorlott mozdulattal feloldotta, hegyesre formázott porcelánkörmei kopogtak a képernyőn. A kamera halkan utánozta a működő blende hangját. A felirat előtt felfújt ajkait felháborodottan fittyesztő Viktorija szelfije már ment is az Instára. A körmök tovább kocogtak. ‘Boycott Chance!’ És elkezdtek dőlni a lájkok, kommentek, megosztások.
Ha feldühítették, az mindig beindította Viktorija kreativitását. A kedve úgyis elment a vásárlástól, így sarkon fordult, és bosszúvágytól fűtve a taxiállomás felé vette az irányt. Tűsarkainak zaja géppuskalövésként sorozta a levegőt. Alig várta, hogy hazaérjen.
Otthon felvette a legújabb csipkés bébidollját, beállította a bluetooth-os szelfikütyüt az állványon, és a Moszkvára néző terasz asztalára halmozta az összes Chance cuccát. Csinos kis kupac kerekedett. A konyhaszekrény fiókbjából elővette a soha nem használt csirkevágó ollót, meg egy másikat is, a biztonság kedvéért.
Bepucsított, csücsörített, és elindította a felvételt.
Affektálva elselypegte a fejben előre megírt mondatokat:
Hallottad? A Chance kivonult Oroszországból! A náci vállalatok elképesztő támadást intéznek ellenünk. Azt hiszik, megtörhetik erőnket, büszkeségünket. De soha! Csatlakozz hozzám! Számoljunk le még az emlékükkel is! Bojkottáld a Chance-ot! Mutasd meg, hogy a veled senki sem szórakozhat!
Az ollóval vezényelve nyomatékosította szavait, majd amikor befejezte a szövegelést, kézbe vette a legnagyobb táskát, és elkezdte marcangolni. A csirkeolló nem erre volt kitalálva, Viktorja dühében földhöz vágta, a súlyos fém lepattintott egy darabkát a márványlapból.
Viktorija őrizte képernyős mosolyát, ollót cserélt, és – igaz nehezen, de – elkezdte feldarabolni a bőrt. Amint kivégezte az aktuális példányt, nyúlt a következőért. És a következőért. Hüvelykujja fájni kezdett, vízhólyag nőtt rá, mosolya pedig tovább vesztett sohasem létező őszinteségéből. Mikor végzett, lecsapta az ollót és leállította a felvételt. Asszisztense majd összevág az anyagból egy megfelelő hosszúságú bejelentkezést, és fel is tölti.
Boycott Chance! Z – ez a cím kerül majd elé.
Másnap reggelre az Insta tele volt kétcés ridikülöket szabdaló plasztik-influenszerekkel, akik a Moszkva feletti teraszokon mind jól megmutatták ‘ezeknek’! A gépromboló felmenők büszkék lettek volna legújabbkori követőikre.
Viktorija boldog volt. Ha nem lehet több Chance-a, akkor ne legyen egy se! Ez a döntés 666 új követőt, és 13k+ lájkot hozott.
(Fotó: freestocks, kép forrása: Unsplash)