trauma/írás

Szécsi Kati: Az eltemetett én és a ló (1. rész)

Apám kinyitotta a ruhásszekrényt és a törölközők alá becsúsztatta az abortuszra szánt pénzt. Gál doktor hétfő délután rendel, és ha szerencséjük van, még azon a héten megcsinálják a kaparást.

Álom

Álmomban látom a földdel borított sírhantot, és csodálkozom, miért van fakereszt a tetején. Eltemettek élve. Ásom ki magam a földből, és tudom, hogy előbb-utóbb kijutok innen. A sírom mellett békésen legelészik egy fehér ló. Ő is tudja, hogy előbb-utóbb kiásom magam. Vár rám. Hirtelen felébredek.

„Nem, nem, ez a gyerek nem születhet meg!” – nem tudom, kinek a szájából hangzott el ez a mondat. Anyám szerint: „Apád nem akarta, hogy megszülessél!” Ma sem tudom, anyukám miért mondhatta ezt nekem. Évtizedeken át próbáltam apámnak, ennek a dacos, dühös, kétségbeesett, elhagyatott kisfiúnak a motivációit magyarázni, aki az élet kihívásaira mindig félelemmel reagált. Számtalan érve volt arra, hogy miért ne szülessek meg. 48 évesen fáradtnak érezte magát egy csecsemőhöz. A bátyámmal, Lacival – akit 9 hónaposan fogadtak örökbe 1950-ben – akkor, a fogantatásom idején, 1956 telén is állandóan magatartási problémák voltak. Apukám az ’56-os forradalom leverése után tartott attól is, hogy a faluban  a két kamasz fiúról szárnyra kapott szóbeszéd, akik közül az egyiket Pomáz határában az erdőben lelőttek és meggyilkolásáról különféle mendemondák terjedtek, összefüggésbe hozható a  MUK, „Márciusban Újra Kezdjük” mozgalommal, amely a novemberben levert forradalom utáni hónapok jelszava lett, és úgy tűnt, akár valósággá is válhat, mire megszületek. Mi lesz, ha ebben a zavaros helyzetben ismét a zsidók lesznek a célpont? Ismét bűnbakká válnak, és a társadalom számkivetettjeként, ki tudja, milyen jövő várna erre a csöppségre?

Anyukám, alsó ajkát összeharapva, válasz nélkül hagyta apám érveit.                                                  Lehetséges, hogy anyukám szájából nem hangzott el az a bizonyos mondat, de talán gondolataiban megfogant, hiszen soha nem beszélt azokról a pillanatokról, amire nincsenek szavak. A kimondhatatlanról, arról, mi történt ott, a B-II. lágerben az  A-11277 számú fogollyal 1944-ben?

Anyukám sokszor úgy mesélt a pokolról, mintha a puzzle-nek csupán egyetlen darabja lenne, mely aztán sohasem vált egységes egésszé. Történetei legtöbbször arról az ellentmondásról szóltak, hogyan menekült meg egy-egy olyan helyzetből, ami Auschwitzban a halált jelentette, őt mégis a legvéresebb szájú gyilkosok segítették és menekítették ki ezekből a  helyzetekből. Mesélt például arról, hogy injekciót kapott Mengelétől. Sosem mertem megkérdezni, vajon milyen kísérleti programba kerülhetett? A „halál Angyala” testi fogyatékosokkal, ikrekkel, cigányokkal és terhesekkel végzett kísérleteket, mely majd’ mindegyike gyilkossággal végződött.

Miután hazatért, 1946-ban összeházasodtak apámmal, és évekig nem esett teherbe. Anyám nagyon szeretett volna egy kislányt. 1949-ben, egy májusi délutánon, az ősz hajú, magas és szemüveges Gál doktor bekopogott a lakásukba. A mindig tömött, kopott, barna bőr orvosi táskáját letette a konyhaasztalra, majd leült anyámmal szemben a hokedlire, megfogta a bal karját, amibe az A-11277 szám volt tetoválva. 

„Hermin! Nem fogsz teherbe esni! Ne vágyakozz gyerek után, mert nem lehet gyereked!”                                                                                                                                                       Anyukám a konyhaasztal viaszosvászon terítőjének virágmintáit kapargatta. Nem nézett az orvosra, összeharapta az ajkát, nem voltak szavai, válaszként csak a dac maradt. Talán ekkor születhetett egy pesti kórházban I. Mária gyermeke, Jancsika, akit a szüleim 9 hónaposan örökbe fogadtak, és Sz. Lászlóként anyakönyveztek. Az volt az egyetlen feltételük az örökbefogadásnál, hogy a gyerek ne legyen zsidó. 

És most, 1956-57 telén, mégis itt van ez a csöpp IGEN az életre. Itt növekszik benne, aki megváltja őt a rémületes múltjától, aki újra összekovácsolja a már-már szétesett házasságát, és aki bevált majd mindazt, amit valaha elképzelt. Ez a gyerek lesz a „Memento”, aki emlékeztet majd arra, hogy az élet és a halál elválaszthatatlan, hogy nem leszünk örökké, hogy ez az egyetlen lehetőségünk, amivel tartozunk az életnek.

Apám kinyitotta a ruhásszekrényt és a törölközők alá becsúsztatta az abortuszra szánt pénzt. Gál doktor hétfő délután rendel, és ha szerencséjük van, még azon a héten megcsinálják a kaparást.

Apám vasárnap a megszokottnál is később ért haza a loviról. Már mindenki mélyen aludt. Csendben levetkőzött a konyhában, a villanyt sem gyújtotta fel, és a ruháit a hokedlin hagyva  bebújt anyám mellé a dunyha alá. Zakariásra gondolt, a gyönyörű, telivér almásderesre, akinek nyugalma és bölcsessége mindig megigézte apámat. Ma azonban nem értette, mi történt a fehér lóval, mintha valami megzavarta volna, és az utolsó futamban majd egy orrhosszal maga elé engedte Dzsézit és Kisbért. Még a HÉV-jegy ára is elúszott Zakariás makacsságán. Apám ellóversenyezte az abortuszra szánt pénzt, meghagyva ezzel az élet lehetőségét annak a kislánynak, akire anyukám annyira vágyott.

(Fotó:Pixabay)

Leave a Reply

%d bloggers like this: