trauma/írás

Kozma Lilla Rita: Terápia

Nem tudom, hogyan keltem fel a szőnyegről, és azt sem, mikor fogtam fel, hogy nem vagy többé. Hogy nem vagyunk többé.

András emlékének

2015. Ősz

Drága András,

Lenyomtam a kilincset, és benyitottam az ajtón. Csak egy dolog hiányzott: az erőm, amit otthon hagytam egy hátizsákba zárva.

Az utolsó ülésünk eléggé viharosra sikeredett, s ezért már akkor szégyelltem is magam. Esküszöm neked, hogy nem viselkedtem volna annyira hisztisen, ha tudtam volna, amit senki sem sejtett azokban a percekben. És ha tudtam volna, akkor egészen biztos lehetsz benne, hogy nem lettem volna olyan megközelíthetetlen sem. Be kell vallanom neked, hogy direkt csináltam. Minden figyelmedet akartam. Ahogy azt is, hogy egy idősebb férfi törődjön velem. De ez talán ugyanaz, nem tudom. Te biztosan tudnád, és órákat filozofálgatnánk róla.

Mélyen él bennem az a pillanat, amikor kiléptem az ajtón, és még egyszer hátranéztem rád. Zsebre tett kézzel álltál a kanapé mellett és mosolyogtál. A terápiánk legintimebb pillanata volt. Mert mi akkor, ott, végre szavak nélkül értettük egymást, a hatalmas vihar ellenére is.

Akkor láttalak utoljára. Nem emlékszem – még ennyi idő elteltével sem – arra a pillanatra, amikor megtudtam, hogy nem vagy már többé. Akármennyire próbálok visszaemlékezni, még arra sem tudok, hogy kitől tudtam meg. Csupán arra, hogy összerogytam a nappali közepén, és csak percekkel később tudtam sírni, de akkor úgy, hogy a százas zsepi sem volt elég. Feküdtem a szőnyegen, a nevedet suttogtam magam elé, és azt érzetem, hogy örökre ott maradok, mert már nem vagy, te, aki képes lennél felemelni onnét. Aki képes lett volna arra, hogy a karjába vegyen és feltegyen a kanapéra. Dühös voltam, mérges és szomorú, hogy magamra hagytál. Képzeld, még ennyi idő után is, most hogy írom ezeket a sorokat, folyton csak egyetlen dolog ismétlődik bennem: Hogy a picsába voltál képes arra, hogy a terápia közepén úgy dönts, kiszállsz? Hinni akarom, hogy nem utáltál annyira, mint amennyire én magamat. Nem tudom, mennyi ideig feküdhettem összekuporodva a szőnyegen. Arra viszont emlékszem, hogy egy barátom folyton csipogtatta a telefonomat, hogy vagyok. Mert addigra már megírták a lapok, hogy meghaltál. 

Nem tudom, hogyan keltem fel a szőnyegről, és azt sem, mikor fogtam fel, hogy nem vagy többé. Hogy nem vagyunk többé. Nincs többé a rendelői idill, a mosolyod, a felemelt hangod. Nincs többé a sokszor becsapott ajtó meg a fejcsóválás. Nincs már többé mi. 

Aznap este semmi mást nem akartam, csak érezni valami igazit. Az üléseink jártak a fejemben, nem tudtam kiverni őket a fejemből, bár azt hiszem, nem is nagyon törekedtem erre.

Halálod után két évvel vettem egy új telefont, de abba már nem írtam bele a számodat. Erre azt mondanád, hogy nagyon jól tettem. Talán ez volt az első jele annak, hogy elengedtelek. Hogy elengedtem a “minket”. És hidd el, ez iszonyú nehéz volt. Nehéz volt az üléseink nélkül. Félembernek éreztem magam. Csak jöttem-mentem, de egy perc nem telt úgy el, hogy ne jutottál volna eszembe. Hogy mit mondanál. Hogy hogyan reagálnál, ha el tudnám neked mondani a gondjaimat.

Hmm. Ha el tudnám mondani neked. Mindig megtaláltam a módját, hogy beszéljek veled. Ha már nagyon mélyen voltam, sms-t küldtem neked, még úgy is, hogy tudtam, választ sosem kapok. Ha tudtam, kimentem hozzád a temetőbe is, leültem a sírod elé, és csak néztelek. Próbáltam elképzelni, mit mondanál. Sok mindent beszéltem meg így veled. 

Amikor megvettem az új telefont, és neked nem adtam benne helyet. Rossz embernek éreztem magam. Egyáltalán miért nem hagytam belőled valamit? Ez így olyan, mintha sosem léteztél volna.

Hiányzol. Annyi mindent meg kellett volna még beszélnünk. És mocskosul fáj, hogy már csak így tudok beszélni veled. Hogy én csak mondom, mondom és mondom és elképzelem, te mit reagálnál. 

Még ma is vannak pillanatok az életemben, mikor aszerint próbálok döntést hozni, ahogy te tanítottad. Alázattal, türelemmel. Mert ezek voltak a legfontosabb dolgok, amiket tőled tanultam. Nem tudom, mit mondhatnék még neked, elfogytak a szavaim. Sajnálom. Őszintén sajnálom, hogy nem tudok többet és jobbat mondani. Hiszem, hogy fentről látsz mindent, és ha kicsit is, de büszke vagy rám. 

Mindent nagyon, és még annál is jobban köszönök.

Ölellek őszinte szívvel,

Li.

*A fenti novellarészlet a Mozaik c. novelláskötet kéziratából való.

(Fotó: taylor hernandez, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d bloggers like this: