Fiatal, feltűnően csinos nő száll fel a Quantas Ausztráliába induló járatára. Ahogy magas sarkú csizmájában, fenekére és hosszú combjára tapadó nadrágjában a lépcsőről hátranéz, olyan, mintha egy ünnepelt színésznő fordulna vissza a rajongói felé egy utolsó fénykép erejéig. Aztán eltűnik a gép belsejében. A repülő legalább harminc órát lesz a levegőben, bár egyszer leszállnak majd tankolni, valahol a Távol-Keleten.
A boeing belseje hatalmas, az utasok három oszlopban ülnek. Középen, a két közlekedőfolyosó között, színházba illő nézőtéri széksorok várják a közönséget. A nő leül a helyére és bekapcsolja az előtte lévő ülés háttámlájára erősített monitort. Megjelenik rajta a térkép, az útvonallal. Kapcsolgat, keresgél a programok között, megnézi a várható időjárást és a különböző repülési magasságokhoz rendelt hőmérsékletet. Aztán visszatér az térképhez. Surabaja, akad meg a tekintete az indonéz városon. Egy pillanatra lehunyja a szemét, és kimondja magában a város nevét: – Szurabaja, és mi átrepülünk fölötte.
Lerúgja bokacsizmáját, végighúzza a kezét feszes farmernadrágján, izzad a tenyere, a szíve hangosan dobog. – Induljunk már! – mondja magában, pedig még javában érkeznek az utasok és csak most kezdik elfoglalni a helyüket. Ő a középső mezőnyben ül. Jobb oldalán kövérkés, kopaszodó férfi, fekete, műanyag keretes szemüvegben. Tisztára, mint Bertold Brecht, gondolja, és ezen elmosolyodik. A férfi mellett keleties típusú nő, talán a felesége vagy a szeretője. Ki tudhatja? Mindenesetre élénken vitatkoznak németül. A nő mellett, a sor szélén aszott arcú, szúrós szemű, középkorú férfi ül. Olyan entellektüel típus. Talán azért igyekszik Ausztráliába, hogy előadást tartson a krokodilcápák szaporodásáról. Létezik ilyen, hogy krokodilcápa? Hogy jutott ez most az eszébe? Talán a szúrós tekintet miatt, gondolja.
A bal oldalán lévő székek még üresek. Lehet, hogy nem is vett jegyet mellé senki? Gyorsan becsatolja magát, újra erőt vesz rajta a türelmetlenség és az izgalom. Elhatározza, hogy akkor sem nyitja ki a szemét, ha mellé ül valaki. Sokáig marad így, gondolataiba feledkezve. Aztán meghallja a stewardess hangját, muszáj résnyire nyitnia a szemét. Próbál fejét nem elfordítva balra nézni. A mellette lévő szék üres, a sor legszélén viszont ül valaki. Ideges borzongás járja át, nehezen veszi a levegőt. Aztán a hatalmas, cápatestű gép – gyomrában vele – a levegőbe emelkedik. A nő mellkasáról enged a szorítás, egészen jó kedve lesz megint, s magában a Surabaja Johnny című Brecht dalt kezdi el énekelni.
A stewardessek állandóan kizökkentik a gondolataiból. Hol ebéd, hol egy kis ital, hol vacsora, hol csak megkérdezik, mit szeretne, vagy hogy minden rendben van-e. Ő csak mosolyog. Amikor a mosdóba indul, kénytelen a tőle jobbra ülő alak felé fordulni. A férfi készségesen helyet ad, ő pedig szinte futva eltűnik a gép hátuljában. A szíve újra a torkában dobog. Alig bírja magára csukni a WC ajtaját. A mindenre figyelő stewardess tekintetét persze nem tudja elkerülni. Amikor az rákérdez, hogy légszomja van-e esetleg, ő rögtön rávágja, hogy semmi gond, biztos a turbulencia. Utána sokáig ül hátul, a szárny mellett egy pótszéken, a felhőhabokat nézegetve. Próbál megnyugodni. Amikor beesteledik, vissza kell mennie a helyére. Szomszédja alszik, vagy legalábbis úgy tesz, mintha aludna. Szinte át kell másznia rajta, combjaik egy pillanatra összeérnek. Mint az elektromos áramütés, gondolja, aztán leül, és azonnal behunyja a szemét. Hála istennek, éjszaka van. Csukott szemén keresztül is érzi a másik éber tekintetét, mint két kicsi jelzőfény, világít és éget a sötétben.
Nyugtalan álmok jönnek. Zaklatott kapcsolatok, találkozások régi szerelmekkel, azokkal, akikhez azt gondolta, valamikor köze volt, de később kiderült, hogy mégse. Egy valakivel nem álmodik csak. Amikor felébred, a nyaka, a háta, az egész mellkasa csurom verejték. Látja, hogy a bal oldali szék üres. Nyilván a mosdóba ment. Kér egy pohár vizet a stewardesstől, megissza, elalszik, aztán már csak arra eszmél, hogy bemondják, nemsokára leszállnak tankolni, a gépet szíveskedjenek elhagyni, de a tranzitból kimenni nem lehet. A következő néhány órát intenzív bujkálással tölti a duty free shopok között. Elsőnek száll vissza a gépre, megpróbál alvást színlelni, de biztosan érzi, hogy ezúttal nem fogja ennyivel megúszni. A férfi visszaül a helyére és kitartóan nézi őt. Tekintete, mint az éhes vadkané, kétségbeesett és erőszakos. Érzi, hogy meg akarja szólítani. Nem bírja tovább, odapillant. A férfi, mint a magasban szálló sólyom a zsákmányállatra, azonnal lecsap.
– Rita? – szinte sírva kérdezi.
Úgy tesz, mintha nem tudná, miről van szó. A férfi magyarul folytatja. – Tudja, ismertem egy Rita nevű lányt Magyarországról, maga hasonít rá. A nő jelzi, hogy nem érti, nem beszél magyarul. A férfi felajánlja a németet és az angolt is, de a nő mindkettőre nemet int. – Mindegy! Inkább nézze őt hülyének, csak ne kelljen megszólalnia. De a férfi nem áll le.
– Nézze, muszáj elmondanom egy történetet. Akkor is, ha nem érti. Szerelmes voltam egy magyar lányba. Ritának hívták. Egy éjszakai bárban énekelt. Gyönyörű hangja volt. Nekem ő volt A NŐ, érti? Amikor megjelent a színpadon, az életemet dobtam volna a lábai elé. És ő egyszer csak eltűnt.
Tudja, hogy nem szabad megszólalnia. Ha kinyitja a száját, a hangjáról biztosan felismeri. Ezt most nem lehet. Ő már nem Rita. Rita nincs, bármennyire is szeretné, hogy legyen.
– Megkérdezhetem a nevét? – könyörgi a férfi. Ezt nem lehet nem megérteni.
– Eva – súgja, zönge nélkül, hangtalanul. Inkább csak a szája mozgásáról lehet leolvasni.
– Éva – ismétli meg a férfi, és nyújtja a kezét, hogy ő is bemutatkozzon, de nem fog vele kezet. Fejét tenyerébe hajtva mutatja, hogy fáradt, pihenni szeretne. A férfi bólint és szomorúan visszasüpped a székbe. Néma órák következnek. Nem árulhatja el magát. Most már mindjárt célba ér. Mindjárt leszáll Melbourne-ben és új életet kezd Évaként. Sírni kezd. Befelé, kívülről nem lehet látni ebből semmit A férfi nem tudhatja meg, hogy mindenre emlékszik, mert azon az éjszakán nemcsak szerelem volt, hanem gyilkosság is. Oleg megölte Waltert, és megölné őket is, ha tudná, hogy… Mindegy! Ez már a múlt. Még jó, hogy levágatta és befestette a haját, és hogy a zöld szemén most barna kontaktlencse ül. A monitoron bekapcsol az útvonaltérkép. Jelzi, hogy Surabaja fölött járnak. Torkában lüktet, ordít a dal. Képzeletben újra a bárban énekel, nyakában fehér tollboa, testén szűk flitteres ruha. A zongorista elkezdi játszani a dalt, a kedvencét, amit németül, olaszul és magyarul is ezerszer előadott márt, Brecht: Happy end című darabjából, Kurt Weil zenéjére, a Surabaja Johnnyt. Ömlenek a könnyei. Úgy érzi, nem bírja tovább.
A gép landolni készül, mindenki izgatott, végül sikeresen földet is érnek. Üdvözlégy, Ausztrália! A férfi lassan feláll és elköszön, ő csak a kezével int búcsút. Távozásnál a stewardess átad egy borítékot neki, amit csak a taxiban nyit ki. A levélben ez áll, magyarul: Surabaja Johnny, Napsugár Bár, Rita. Mindig te voltál az utolsó műsorszám. Egy hónapig Melbourne-ben leszek. Hallani akarom a hangod még egyszer, Rita! Hívj fel! És egy mobilszám.
A taxi megáll a pirosnál. Rita mintha felismerné a férfit a járókelők között. Egy pillanatra egymás szemébe néznek. A nő homlokát a felhúzott ablaküvegnek döntve, jól érthetően formálja szájával a dalból a szavakat: „Ich liebe dich, doch, Johnny!
Aztán a taxis gázt ad, és ők suhanni kezdenek a szálloda felé. A nő szomorúan elmosolyodik.
– Hm, ezt a sztorit Brecht is megirigyelné, gondolja, és hibátlan angol kiejtéssel szóba elegyedik az indonéz származású sofőrrel.
(Fotó: Tom Cattini, kép forrása: Pexels)