A messzeségbe meredek. Felettem a bárányfelhőkkel tarkított júliusi égbolt, amit néhány elhaladó repülőgép kondenzcsíkkal keresztez. Egy átlagos napon mély filozofálgatásokba kezdenék azzal kapcsolatban, hogy a légi közlekedés és a turizmus mennyire bír jó hatással a környezetre. Most csak apró jeleket keresek. Válaszokat a kérdéseimre. Hogy miért kell az egyetemről való szabadulásom utáni első napon a nagyapám temetésén lennem, amikor élveznem kellene fiatalságom minden hátralévő percét. Ez a szertartás amúgy is a külvilágnak szól. Senki sem gondol arra, hogy a nagyapám mit szeretett volna.
Elképzelem, hogy az általa rendezett összejövetelen vagyunk a kertvárosi házánál, ami élete munkája. Pálinka a köszöntő ital a kapuban, ami a saját tervezésű pálinkafőzőjével, az általa dédelgetett meggyfa terméséből készült. Az első húzó után öntünk még legalább egyet vagy kettőt, különben sértődés lenne, amiért nem értékeljük a kétkezi munkájának folyékony gyümölcsét. Mindeközben szól a nóta. Mert az életet ünnepelni kell, mintsem siratni. A húsleves illata körbejárja az egész utcát. Némi falat reményében pár kóbor macska is benézett már az udvarra. A rántott hús a szintén saját készítésű fatálban díszeleg az elülső terasz diófa asztalán, kikészítve mellé a tavaly nyáron eltett savanyúság. Az asztal fölötti ablakpárkányon, a piros muskátli mellett Wass Albert regénye köszön vissza a kopottas borítójával és megsárgult lapjaival. A kötelező viselet erre a napra kockás inget, sültös sapkát, farmernadrágot barna bőrövvel és viseltes, fehér Tisza cipőt jelent.
Ebéd után lemegyünk a kertbe, megnézzük a frissen gyomlált ágyásokat. Sárgarépa, paradicsom, paprika, zeller, fokhagyma, hagyma és csicsóka. Minden van, amit nagyapám szeret. Tépek pár szál citromfüvet, amit majd később a vizes kancsóba teszek. Elsétálok a régi galambdúc felé. A diófa állt mellette, ami alatt rengeteget hintáztunk a testvéremmel. Szilva lett a helyére ültetve. Nagyapám ugyan erről sosem beszélt, de vélhetően ezzel állított emléket az apjának, vagy a halála utáni űrt próbálta betölteni, ugyanis dédnagyapámnak ez volt a kedvenc gyümölcsfája. Dédnagyanyámmal egy szilvaszedés alkalmával ismerkedtek meg gyerekkori ismerősük telkén. Terméséből pár év múlva szintén gyümölcspárlat fog készülni. Eszembe jut a gyerekkori husky kutyánk, aki hazahozott egy-egy macskát vagy tyúkot kalandos szökései eredményeként, ezzel szerezve pár kevésbé örömteli pillanatot nekünk. Szóba kerülnek az igali nyarak, a sajtos makarónizások a Stellában, a közös gombázások a Hajmás melletti erdőben, a biciklitúrák, a zsugázások és nagyapám lovai. Felsétálunk vissza a házba, hogy az ebéd levezetéseként édesanyám által készített süteményt együnk. Anya nagyon jól süt és főz. Sajnos nagyapám ezt nem tudta mindig értékelni. Magától értetődőnek vette, hogy egy nőnek a konyhában a helye és ott sem ő irányít. Emiatt volt néhány nézeteltérésem vele, képtelen voltam a generációs különbségeknek betudni.
Közben az absztrakt képet nézzük, amit arra a karácsonyra festettem neki, amikor először csinálta végig a kemoterápiát, ami után tünetmentes lett. Emlékszem, a festmény kibontásakor nyers stílusával eszmefuttatást folytatott arról, hogy unokája, azaz én, honnan is rendelkezhet művészi vénával. Azóta sem jöttünk rá, s eztán már így is marad. Ugyanis a család fekete báránya vagyok. Aki szívesebben rendezne az anyai nagyapjának olyan temetést, amely leginkább tükrözné legbelső énjét, mintsem olyat, ami próbál megfelelni a felszínes társadalmi elvárásoknak, ahol mindenki teljesen felesleges dolgokkal foglalkozik, csak azzal nem, mit szeretne az, akiről szól ez az összejövetel.
Megjelenni feketében illik, nehogy megszóljon a szomszéd Marika néni meg a rokonság. A beszédet egy idegen olvassa fel, a halott minden jó tulajdonságát felsorolva. Azt is, ami nem is volt, vagy nem úgy, ahogy. A hátsó sorban lévők mindig összesúgnak, vizslatják a hozzátartozókat, ki, hol és mennyire van szétesve. Mosolyogni nem szabad. Ilyenkor semmiképp sem juthat szép emlék az ember eszébe. Az elhelyezés után pedig az emberek szétszélednek, így a halotti toron csak a szűk család marad a nagybátyáméknál. Harminc évvel ezelőtt nagyapám is részt vett a ház építésén. Mindent megadott a fiának, aki nem mindig tudta ezt értékelni. A lányai már kevesebbet kaptak, mert a nemek közötti egyenlőség hiányzik a családból.
Ibolya néni, nagyapám testvére magába roskadva zokog, biztos eszébe jutott, hogy az utolsó találkozásuk veszekedésbe fulladt, pedig előtte mindig számíthattak egymásra. A többiek inkább vicces történeteket elevenítenek fel nagyapámmal kapcsolatban. Ha egy érzelmi skálán nézném meg a társaság hangulatát, egészen biztosan jutna mindegyik szegmenshez egy jelenlévő. Bennem jelenleg a haragtól, a bűntudaton és hálán át, a szeretetig vegyesen kavarognak az érzések. Már épp azon tanakodom, betudható-e normálisnak ez az állapot, amiben vagyok, amikor a nagynéném kifakad. Nehezen viseli, amiért a szomszéd Józsi bácsi nem jelent meg a temetésen. Gyerekkori jóbarátok voltak nagyapámmal, csak – jó magyar szokás szerint -, összevesztek pár évvel ezelőtt, és azóta nem is találkoztak. Most már nem is fognak.
Én a nagyapámat utoljára egy vasárnap délutánon láttam abban a fizikai formában, amiben mindig is ismertem. Ekkorra már mindenét megette a rák. Az a férfi, akit sokszor tekintettem inkább az apámnak, egy csontváz lett. Mint a biológia szertár Samura keresztelt példánya, amit előszeretettel öltöztettünk fel szünetekben, adtunk mindenfélét a szájába, próbára téve ezzel a tanár idegrendszerét.
Kinézek az ablakon, aminek keretére ráférne egy alapos csiszolás és festés. Papa már biztosan lefestette volna, ha nagybátyám megengedi neki. A nap lemenőben van, sugarai még pont elérik a ház zöld árnyalatú, hátsó homlokzatát. Legszívesebben nem itt lennék, mert a nagyapám nem itt van. A kertjében van. A gyümölcsfáiban van. A házában. Az emlékekben. Mindenhol. A messzeségbe meredek. Mert ott van. És itt, a szívemben.
(Fotó: Pavel Danilyuk, kép forrása: Pexels)