K. egy éjjel a néptelen utcán tart hazafelé, amikor a sötét alak a nyomába szegődik.
A kissé lemaradó férfi K. lépteivel egyező ütemet diktál. Talpának kopogása ide-oda pattog az utcát övező családi házak között, egészen úgy hangzik, mintha néhány portával távolabb kalapáccsal vernének egy puha deszkalapot. Leplezetlenül jár a nyomában, és K. nem ismeri a szándékait. Annyi bizonyos, hogy néhány perccel ezelőtt lépett mögé az idegen. Amikor először meglátta, már sejtette, hogy követni fogja őt. Az ilyet megérzi az ember. Felgyülemlik a gyomorban valami meghatározhatatlan feszültség, amit a misztikusok előérzetnek, a racionálisak babonának hívnak. Ez többnyire pillanatnyi ideig tart és elillan, miután megbizonyosodunk arról, hogy a félelmünk alaptalan.
K. misztikusnak, de legalábbis hívőnek tartja magát. Az előérzete azt súgja, hogy a sötét alak már akkor kiszemelte őt, mikor az éjszakai busz bekanyarodott a megállójába. K. is észrevette a vastag kabátot viselő férfit, ahogy a megállótól tíz méterre egy kietlen családi ház kerítését támasztotta. Lehorgasztott fejjel meredt maga elé, és a közeledő jármű hangjára felegyenesedett. Rögtön K.-ra nézett, keresztül a szélvédőn, mintha várt volna rá. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. A széles arccsontok között a szemüregben mintha az ördög kénköves, mindent látó szeme villant volna fel. K. érezte, ahogy a szem vizslatja, keresztüllát rajta és papírvékonnyá olvasztja a bátorságát. A szíve nagyot dobbant. Mire leszállt a járműről, már a dobhártyája is lüktetett. A fejében lévő pulzálás a lépteivel egyező ütemet diktált.
A balsejtelem ellenére az alak felé indult. Egyenesen rövidebb, jobbra pedig kerülő lenne az út hazáig. Ebben a hidegben nem szívesen fagyoskodik az ember. Nem foglalkozott a veszélyérzettel, amely szinte kiabált neki, hogy más irányba folytassa az útját. Hamis ez a vészjelzés, győzködte magát. Ha számítunk rá, sosem történik semmi. A rettenet csak akkor lopakodik elő a sötétből, ha készületlenek vagyunk.
Lesütött szemmel tartott hát a férfi felé, mert nem akarta, hogy még egyszer egymásra pillantsanak és az idegen meglássa rajta a félelmet. Persze így is érezte magán az ördögi tekintetet. Mintha egy vadászó démon állna a járda szélén, arra várva, hogy elég közel érjen hozzá, ráemelhesse fegyverét és célkeresztjébe fogja. Egy íj van nála, a pokol örökkön izzó nyílvesszőjével, melynek hegye a purgatórium lávakövéből készült.
Aztán elhalad a férfi mellett, aki mögé lép és azonnal felveszi a tempóját.
Habár mínuszok repkednek a széllel, hideg verejték lepi el K. testét. Szaporázza a lépteit, combjában az izmok megfeszülnek. A szokatlan iramtól szúr az oldala. Amikor a férfi kabátjának susogását meghallja, torkába ugrik a szíve, s fejében a lüktetés zakatolássá válik. Oldalra vet egy pillantást. Nem látja üldözőjét, csak érzi, ahogy a kihalt utcán követi őt. A bizonyosságtól bizsereg a tarkója, mintha az volna az egyetlen pont, amelyre a gonosz a tekintetét és az íjat szegezi.
Közben a szél felzúg, megzörgeti a főutat szegélyező fák lombtalan ágait. Elnyomja a lépteinek és a sötét alak cipőtalpának zaját. A kalapácsütések tompa koppanását a puha deszkalapon. A szél elhallgat. Óvatosan hátrapislant, csak a járdára. Az alak árnyékát keresi. És meglátja. Megfeszül, mint az íj, amely célba vette őt. Az idegen teljesen mögé lopakodott már, és csak karnyújtásnyira van tőle.
Ekkor ér az út menti lámpa alá. A fényárban az árnyék kinyújtja felé a karját. Utoléri, megragadja, magába rántja és eggyé válik vele. K. ebben a pillanatban megiramodik. Lélekszakadva rohanni kezd. Menekül az árnyék elől, amely a közvilágítás fényében hol előtte, hol mögötte settenkedik. Néha pedig oldalról kerülve egészen körberajongja őt, vékony, csontos karjával a pokol felé terelgetve.
(Fotó: Rene Böhmer, kép forrása: Unsplash)